Iskolai zaklatásból ágazik szét Koreeda Hirokazu (Bolti tolvajok) filmjének sztorija. De hogy ki a zaklató, ki a zaklatott, és tulajdonképpen mi az, ami valóban megesett, azt már nem olyan egyszerű eldönteni. A Szörnyeteg szülőkről és gyerekekről szól, szülői felelősségről, csonka családról, barátságról, másságról és elfogadásról, legátfogóbb üzenete azonban az, hogy mennyire képlékeny dolog az igazság.

Miként a való életben a hallomások, előítéletek, úgy a film is többször viszi tévútra nézőjét. Már az első perctől, hiszen a kezdés alapján simán horrornak vagy thrillernek vélhetnénk. Magányos gyerekléptek a sötét vízparton, a városban szirénák szólnak, tűzoltóautók vonulnak… E nyomasztó keretbe illik a tanári kar életszerűtlen, néha túlontúl furcsa viselkedése is – mintha mindenki titkolna valamit. Jó darabig kitart ez a feszültséggel teli, titkokat sejtető légkör, ám előbb-utóbb világos lesz, hogy nem egy fura kisfiúról szóló ázsiai rémfilmet látunk. És ez csak az egyik vakvágány a sok közül. A cselekmény kiszámíthatatlanul kanyarog, a hangsúlyok folyamatosan áthelyeződnek, ami pedig az eseményeket illeti, semmiben sem lehetünk biztosak. A történtek feltérképezése kész kirakósjáték.

Például eltart egy ideig, míg tudatosul, hogy a főszereplő a két kiskamasz fiú. Az ötödikes Minato otthoni zaklatott viselkedése iskolai sérelmeket leplez, állítólag szóban, sőt tettlegesen is bántalmazta őt egyik tanára, Hori úr (aki állítólag kuplerájba is jár). Később megismerjük a különc kissrácot, Yorit is, aki a gúnyolódások, bántalmazások állandó céltáblája, és valami nagyon nincs rendben körülötte.

Mindenkinek megvan a maga igaza, ami máshonnan nézve talán épp az ellenkezőjének tűnik. A rendező ennek jegyében sajátos elbeszélőtechnikát választ: ugyanazt a sztorit három különböző szereplő nézőpontjából mutatja meg nekünk (mint Kuroszawa A vihar kapujában). Külön fejezetet kap Minato, Yori, továbbá a teljesség kedvéért Hori úr is (utóbbi szakaszon kicsit tényleg érezni, hogy csak a teljesség kedvéért van ott), és a darabkákból végül összeállhat - nem a filmben, csak a fejünkben - valamiféle igazság.

Na de ki a szörnyeteg? Hát ez az. Senki és semmi sem az, aminek látszik. Egy biztos, a film végére alakot ölt egy csodaszép, leheletfinom felnövéstörténet. Az apátlan Minatónak és a kiközösített Yorinak előítéletek, meg nem értés és rosszindulat sűrű bozótján kell átvágniuk, mondhatni, tűzön-vízen át, hogy önmagukra, a saját útjukra találjanak,  A befejezés katartikus, a bozótot, tüzet, vizet pedig szó szerint is érthetjük. Csöndes, lassú, lírai darab a Szörnyeteg, adott pillanatokban diszkréten felhangzó zenével (Ryuichi Sakamoto) és mélyre rejtett érzelmekkel, amelyek olykor az elemekre vetülnek ki. A tűz, víz vagy vihar itt jelképes értelemmel bír, a természet lelki folyamatokat tükröz vissza.

Meglehet, néha túlcsordul az érzelem, néha nehéz kibogozni a szálakat, mindezek ellenére jó sodródni Koreeda Hirokazu filmjével; és akkor még nem szóltam a ragyogó gyerekszereplőkről, akiknek jelenléte már önmagában is ébren tartja a figyelmet. Magával ragadó, gondolatébresztő mozi. Még fent van a Cinegón!  (8,5/10)

Régóta készülök lefújni a port egyik kedvenc Kuroszava filmemről, az Ikiruról (Élni). Úgy érzem, most már tényleg itt az ideje, hisz a remake-je is elkészült,  Élj! (Living) címmel fent van (most éppen) az Apple TV-n. Bár utóbbi térben és időben közelebb áll hozzánk, azért az sem kifejezetten popcornmozi.

Mindkét filmet azoknak ajánlom, akik szeretnek lassan, ráérősen eltöprengeni az élet dolgain, és nem félnek az érzelmektől. Ami a remake-et illeti, Oliver Hermanus változata színvonalas, tisztes mestermunka, jól választott színészekkel, érdemes vele próbát tenni. (Külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet Kazuo Ishiguro japán származású brit író jegyzi.) De hiába, nincs az a kisugárzása, mint a méltatlanul feledett régi, lassú fekete-fehér, majd’két és fél órás japán eredetinek.

Ha egy kis hűvösre vágyunk ebben a rohasztó kánikulában, nincs üdítőbb látnivaló Ericson Core kutyás filmjénél. Csupa hó és jég, ráadásul az agyat is kíméli. Pihentető kikapcsolódás, abszolút pozitív kisugárzással. Utóbbi nem is lehetne másként, tekintve, hogy a címszereplő egy imádnivaló bundás. Hab a tortán, hogy az okos tekintetű husky viharvert gazdája Willem Dafoe.

Kiváló arányérzékről tanúskodó, finom humorú szatíra lett Fazekas Máté Bence márciusban mozikba került bemutatkozó filmje; szomorú aktualitása, hogy a jó idő beköszöntével és a járványhelyzet elmúltával a kilakoltatási moratórium is véget ért. A bemutatót nem övezte különösebb figyelem, nagyobb hírverést is megérdemelt volna, plusz egy kevésbé összecsapott plakátot.

Megtörtént bűnügy szálait bogozgatja az HBO négyrészes minisorozata. A Titkok a kertbent elsősorban a pazar színészi jelenlét (Olivia Colman és David Thewlis), másodsorban szokatlanul játékos, önreflexív elbeszélésmódja emeli ki a dömpingből. A főszereplő házaspárt, mint azt az elején megtudjuk, 25 évre ítélték gyilkosságért - jóllehet, a mai napig ártatlannak vallják magukat, ami megmagyarázza, hogy az alcímből miért foszlik máris semmivé a középső szó („a true story”). A történet lényegében rekonstruálni próbálja a tizenöt évvel korábbi esetet; hogy mi igaz belőle és mi nem, azt maga a néző döntheti el, mert a megoldást - nagyon helyesen - nem rágják a szánkba.

Egy tisztesen szürke, középkorú angol pár, Susan és Cristopher Edwards emberölés alapos gyanújába keveredik. Tizenöt éve történt az eset, az áldozatokat azóta már zöldellő gyep és rododendronbokrok takarják egy társasház hátsó kertjében. Hőseink a kihallgatás során görcsösen ragaszkodnak saját verziójukhoz - de legfőképp egymáshoz.

Idén márciusban volt századik éve, hogy bemutatták Friedrich W. Murnau Nosferatuját. Az elsőként ránk maradt (bár nem az első) Drakula-feldolgozás mai napig a műfaj reprezentánsa, képei ikonná váltak, némelyik jelenetét az is ismeri, aki nem látta a filmet. Nehéz elvonatkoztatni a mémek, gifek tömegétől, amik gyakorlatilag elspoilerezik a legütősebb részeket, ám ha kellő nyitottsággal közeledünk hozzá, még így száz év után is meglegyint bennünket a borzalom kriptaszagú levegője.

Ha „diktatúra” témában kezdek filmeket guglizni, gyér a találat. A „kommunizmus” szóval bővítve a keresést már tartalmasabb listák ugranak elő, régi és új, amerikai, európai címek vegyesen, Sztálin halálától a Mások életén át a Hidegháborúig, és persze sok magyar film. Amivel viszont elvétve sem találkoztam, az Tengiz Abuladze Vezeklése, holott az egyik legjobb, legáltalánosabb érvényű darab a témában.

„Azt mondják, a képzelet szabaddá tesz. Kíváncsiak voltunk, ez igaz-e.”

Visky Ábel tavalyelőtti börtöndokujára bármikor rákattinthatunk a Netflixen két sorozat között, érdemes rászánni a szűk másfél órát. Főszereplője három elítélt három különböző büntetésvégrehajtási intézetből, akikben az a közös, hogy mindegyiküket család várja otthon - feleség, élettárs, gyerekek - kitartóan, vagy egyre fáradtabban. Gábort, Tibort és Zoltánt a film készítői megkérik, hogy írjanak egy-egy mesét a gyerekeiknek, melyeket aztán közös erővel megfilmesítenek, bevonva a családtagokat is.

Mesét írni nem biztos, hogy olyan egyszerű, különösen annak, akinek mesék nélkül telt a gyerekkora. A kiválasztott nehézfiúk hősiesen megbirkóznak a feladattal, és az sem esik nehezükre, hogy álszakállt vagy malacjelmezt öltsenek a cél érdekében. Időközben kiderül, hogy Tibor édesapja a fiával egy intézményben raboskodik, így a szűkebb szerzői kör négy főre bővül. A Mesék a zárkából izgalmas vállalkozást dokumentál, lineárisan előre haladó kerettörténettel, világosan kitűzött végcéllal, mint például a Nagyi projekt vagy A létezés eufóriája, de a tíz évvel ezelőtti Az ölés aktusa is hasonló koncepció mentén készült: a szereplők egy tervet valósítanak meg közösen, a készítők segítségével. A folyamat végső kimenetele pedig nem feltétlenül borítékolható - ami erre a filmre is érvényes.

Megérdemli a figyelmet Jimmy McGovern és Lewis Arnold puritán börtönsorozata. Kiemeli a hasonló témájú filmek sorából az a megszállott alaposság, mellyel bűn, bűnhődés, megbocsátás dilemmáit boncolgatja, miközben - mintegy mellékesen - a brit büntetőintézetek világába is valószerű bepillantást nyújt; és akkor még nem beszéltünk a főszereplőkről, a nagyszerű Sean Beanről, valamint Stephen Grahamről, akik nélkül közel sem lenne ilyen emlékezetes ez a három óra.  Merthogy a széria mindössze három epizód.

Egy újonnan érkezett rab és egy több, mint húsz éve ott dolgozó börtönőr életének fordulatait követi a cselekmény a Craigmore nevű (valójában fiktív) angol büntetésvégrehajtási intézetben. Kettejük egyformán hangsúlyos történetszála nem fonódik össze, külön fut rácson innen és túl, viszonyuk megmarad „munkakapcsolatnak”: Eric McNally (Stephen Graham) azon a részlegen teljesít szolgálatot, ahová Mark Cobden (Sean Bean) elítéltként bekerül.

Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A Zöld Lovag”  legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – csak kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. A fantasy-külső ellenére inkább elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, lévén kellőképp belassult és szürreális. A rendező tudniillik David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.