Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A Zöld Lovag” legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – csak kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. A fantasy-külső ellenére inkább elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, lévén kellőképp belassult és szürreális. A rendező tudniillik David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.
Karácsonykor kezdődik tehát a bonyodalom, mégpedig Arthur király palotájában: az ünnepi lakoma idején hatalmas, zöld lovas jelenik meg, és „játékra” invitálja a jelenlévőket. Aki ellene kiáll, az elsőként sújthat rá, sőt a fegyverét is elnyeri (egy bazi nagy szekercét), ám egy év múlva ilyenkor eljön a válaszcsapás ideje, amikor az illető lovagnak kell tőle ugyanazt elszenvednie. A Kerekasztal mélyen hallgat, egyedül az ifjú Gawain áll elébe a kihívásnak, le is nyakazza a jövevényt, aki ezek után fölkel, majd amúgy Tim Burton-ösen, fejét a kezében lóbálva elvágtat.
Hősünk az év leteltével elindul a szörnyű találkára (esze ágában sem volt felkészülni rá), útja során összeakad emberekkel, szellemekkel, akik segítik, segítségére szorulnak, netán hátráltatják. Tipikus mesedramaturgiára épülő sztori, a „hős útjának” egyfajta kifordított változata. Az adaptáció lényeges pontokon eltér az óangol regétől, Gawain például, aki eredetileg a Kerekasztal legendás alakja, itt még messze nem lovag, és nem is töri magát, hogy azzá legyen. Dev Patel karaktere inkább egy bizonytalan, halogató, felnőni képtelen mai fiatalra emlékeztet. Egy bordélyban találkozunk vele először; piaszagúan hazatér, bosszús anyját két puszival elintézi, majd ledöglik a szobájában. Jóllehet, a karácsonyi lakomán habozás nélkül lecsapja a zöld lovag fejét (végül is egyszerűnek tűnik), amint letelik az év, ijedten eszmél a következményekre. Még nem tudja, hogy számára a valódi tét nem is a találkozó túlélése, hanem hogy képes-e férfi módra szembenézni sorsával.
A főszereplő ordítóan mai figurája mellett Arthur király (Sean Harris) - a hagyománnyal ellentétben - sápadt, beteges öregember. A régi világ enyészni látszik, a klasszikus hősi erények halványodnak. Gawain Zöld Kápolnáig vezető útján egymást érik a lovagi próbatételek, ő pedig sorra bukja el őket. Hiányzik belőle a kellő önzetlenség, önfegyelem, és főleg a bátorság. Sárga köpenye messziről rikít (az angolszász kultúrában a gyávaság színe), morális tétovasága kínos helyzeteket eredményez. Csak akkor lesz igazán önmaga, amikor megszabadul félelmeitől, az anyai gondoskodást jelentő mágikus övtől. A mindent átható bűbáj légkörében az is kétséges, kimozdulunk-e egyáltalán Camelotból, végül is nem titok, hogy a szálakat a boszorkánysághoz értő anya (Sarita Choudhury) mozgatja. Mintha egy beavatási szertartás szemtanúi lennénk.
Egyes helyzetek, szereplők többféle alakban is felbukkannak; a kör, a film központi szimbóluma nemcsak a képeken tűnik fel, de maga az elbeszélés is mintha spirálisan, egyre szűkülő körökben haladna célja felé. A kör az időt jelképezi, mely Lowery víziójában ciklikus. A mulandóság itt is alapélmény, mint a Ghost Storyban sőt, az egyik legtalányosabb jelenetben még egy, az idő múlását érzékeltető körsvenk is szinte egy az egyben visszaköszön a korábbi darabból. Gawain útja a felnövéssztori mellett az általános emberi sorsot is tükrözi, végén a kérlelhetetlenül várakozó Halállal (lásd: a Lovag és a Halál), csakhogy az elmúlás itt az örök körforgás része. A Gyűrűk Ura entjeire emlékeztető Zöld Lovag (Ralph Ineson) az elpusztíthatatlan vegetáció megtestesítője. Kezében leveles ág, földre tett szekercéje körül moha sarjadzik. Később, a gyengébbek kedvéért egy hosszas monológ is elhangzik a zöld szín - a természet - végső diadaláról, aláhúzva a film ökológiai üzenetét.
A történet tartalmi összetettsége, a borongósan gyönyörű látványvilág, kiteljesítve Daniel Hart libabőröztető soundtrack-jével remekművet eredményezhetne, de mégsem lett az. Ígéretes kezdés után a mese döcögni kezd, csapong, egyenetlenné válik. A laposabb középrész után aztán a zárás ismét felível, magával ragad a Zöld Kápolna sejtelmes ragyogása, a befejezés frappáns és talányos.
Vagy mégsem. Repülünk felszabadultan a végefőcím vidám karácsonyi dalával, és ha időben leállítjuk a filmet, ezzel a lendülettel fel is pattanhatunk a székből. Amennyiben viszont a képernyő előtt felejtjük magunkat, Lowery még utoljára orrba pöcköl minket egy alig tíz másodperces kis jelenettel, újabb kérdéseket vetve fel, sőt egy újabb olvasat lehetőségét (a neten már külön topikja van, akárcsak az alkotás több más mozzanatának). Ami engem illett, ezt a röpke fragmentumot inkább viccnek tekintem; még ha belepasszítható is a film világába, számomra nélküle kerek a történet és méltó a lezárás. (7/10)
