„Azt mondják, a képzelet szabaddá tesz. Kíváncsiak voltunk, ez igaz-e.”

Visky Ábel tavalyelőtti börtöndokujára bármikor rákattinthatunk a Netflixen két sorozat között, érdemes rászánni a szűk másfél órát. Főszereplője három elítélt három különböző büntetésvégrehajtási intézetből, akikben az a közös, hogy mindegyiküket család várja otthon - feleség, élettárs, gyerekek - kitartóan, vagy egyre fáradtabban. Gábort, Tibort és Zoltánt a film készítői megkérik, hogy írjanak egy-egy mesét a gyerekeiknek, melyeket aztán közös erővel megfilmesítenek, bevonva a családtagokat is.

Mesét írni nem biztos, hogy olyan egyszerű, különösen annak, akinek mesék nélkül telt a gyerekkora. A kiválasztott nehézfiúk hősiesen megbirkóznak a feladattal, és az sem esik nehezükre, hogy álszakállt vagy malacjelmezt öltsenek a cél érdekében. Időközben kiderül, hogy Tibor édesapja a fiával egy intézményben raboskodik, így a szűkebb szerzői kör négy főre bővül. A Mesék a zárkából izgalmas vállalkozást dokumentál, lineárisan előre haladó kerettörténettel, világosan kitűzött végcéllal, mint például a Nagyi projekt vagy A létezés eufóriája, de a tíz évvel ezelőtti Az ölés aktusa is hasonló koncepció mentén készült: a szereplők egy tervet valósítanak meg közösen, a készítők segítségével. A folyamat végső kimenetele pedig nem feltétlenül borítékolható - ami erre a filmre is érvényes.

A mesefilm-projekttől a távollét miatt gyengülő családi kapcsolatok megerősödését remélték az alkotók, ez azonban csak részben teljesült. Jóllehet, a szülő-gyerek kötelékek szorosabbra záródtak, végül csupán egy család maradt együtt a háromból. Ami nem biztos, hogy kudarc. Elnézve a kint élő családtagok hétköznapjait, hallgatva a beszélőkön elhangzó párbeszédeket, a néző leszűrheti, hogy egyik-másik kapcsolat eleve gyenge lábakon áll, nem kis részben a férj/élettárs korábbi viselkedése miatt. Megvan az oka, hogy a hűségüket, kitartásukat bizonygató asszonyok idővel elbizonytalanodnak, és még a Zoltán szabadulásának sírva örülő feleség is szorongva tekint új életük elébe. Viskyék két éven át tartó fáradozása nem azért eredményes, mert egy varázsütéssel összeragasztja a szétesésre ítélt családokat - sajnos, a való élet ennél bonyolultabb - hanem mert a varázslat mégis megtörténik: a közös munka izgalma, öröme után a kész művek megtekintése elementáris felszabadító élménnyel ajándékozza meg a résztvevőket.

Manapság már senki nem vonja kétségbe a mese, a drámajáték gyógyító erejét, börtönök sem először adnak otthont efféle programoknak (lásd: balassagyarmati börtönszínház, egri meseterápia vagy éppen Tavianiék filmje). A fogvatartott szereplők vallomásaiban vágy, remény, szorongás keveredik; vágyakozás a család, a jobb élet után, félelem, hogy mindent jóvátehetetlenül elszúrtak, és a remény, hogy talán mégsem jóvátehetetlenül. Kitalált történeteikben a vágy és a remény ölt testet, felülkerekedve a kétségeken: itt egyben van, ami darabokra hullt (vagy talán soha nem is alkotott egységet), és még százszor szebb, mint annak előtte. Zseniális kisfilmek születtek a forgatás során: bravúros kivágásos animáció az elrabolt csodafogsorról, egy kedves, trükkös stop-motion az aranyhalról, továbbá egy komplett élőszereplős, drámai sztori a kismalacról, akit a farkas nevelt - ízes tájszólásban beszélő róka-nagymamával, lenyűgöző farkas-karakterrel.  Élvezet nézni őket. A meseírók-szereplők élvezik is, csillogó szemmel, hol nevetve, hol megilletődve figyelik a közös műveket. A varázslat végével a kamera Gábort (a malac-apukát) kíséri vissza a cellájába. Rázárul az ajtó, de a férfi előbbi boldog arcára, elragadtatott szavaira visszagondolva úgy sejtjük, hogy a képzelet mégiscsak szabaddá tesz.

A film a Cinegón és a Filmión is elérhető.