Itt a ghost storyk ideje.
Egy a bökkenő: David Lowery filmje nem alkalmas halloween-esti ijesztgetésre, ugyanis nem sok köze van a horrorhoz. Ettől függetlenül borzongató. Legalábbis ha vevők vagyunk az ilyen lassan araszoló, megfejtendő darabokra. Mert noha egy szellemről szól, mint azt a cím ígéri, az A Ghost Story egy a szó szoros értelmében fájdalmas művészfilm. Fájdalmasan lassú, jóformán semmi sem történik benne, hasonlóképpen fájdalmas tartalommal - minden percét átjárja a melankólia.
Nyáron meglehetős feltűnést keltett Karlovy Varyban: a fesztiválközönség egy része nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, és már az első félórában otthagyta a vetítést. Megint mások viszont el voltak tőle ragadtatva, és Terrence Malickot emlegették. Megosztó alkotásról van tehát szó, ami az egyiknek blöff, a másiknak katartikus élmény. Mondanom sem kell, az utóbbiakhoz tartozom.
A cselekmény sovány, szinte jelképes. Adott egy fiatal pár, a nevüket sem tudjuk, csak annyit, hogy M (Rooney Mara) és C (Casey Affleck). Lakásukban néha furcsa zörejek hallatszanak, éjjel a másik szobából csörömpölés, különös zajok… Ebből a kezdésből horrorfilm is kibontakozhatna, de a mi sztorink másfelé kanyarodik. A srác alig tíz perc után meghal autóbalesetben – magyarázatot ne akarj, itt minden csak jelzésszerű -, majd később a holttestét fedő kórházi lepellel együtt felkel az ágyról, „amúgy lepedősen” végigcaplat a folyosón, a jelenlétét senki sem érzékeli. Egy ponton ugyan megtorpan, mintha választania kellene, de határozottan továbbindul, szó szerint árkon-bokron keresztül, vissza egykori otthonába. És ott marad.
Ennyi a történet. A hangsúly a maradáson van. Áll a kísértet klasszikus szabású, szemkivágással ellátott fehér lepedőben, és nézi, ahogy az élet megy tovább - nélküle. Eleinte talán idegesít a figura, ám egy idő után megszokjuk, és egyre kevésbé találjuk röhejesnek. Nem zavaró mozzanat többé; igazából nem is őt figyeljük, hanem azt, amire a figyelme irányul. Önkéntelenül átvesszük nézőpontját, és vele együtt bámuljuk az idő kérlelhetetlen tovagördülését.
Múlnak a napok, M. leveti a gyászt, egy nap a házat is végleg elhagyja. Lakók jönnek-mennek, a szellem marad; emlékeibe rögzülve, makacsul kapaszkodva valamibe, ami már régen elmúlt. Bár nincs arca, nincsenek gesztusai, puszta testtartásából is a csüggedés árad. Úgy tűnik, az életben maradók könnyebben birkóznak a veszteséggel, az idő meggyógyítja őket. Ez a boldogtalan azonban másként érzékeli az időt, és képtelen tovább lépni.
A Ghost Story tekinthető egy szerelem történetének, vehetjük úgy is, hogy a gyász folyamatát dolgozza fel jelképesen, de legalább annyira szól az időről és az emberi létezés (érzelmek, anyag) múlékonyságáról. A leples alak mozdulatlanul fürkészi a körülötte zajló változásokat, hogyan lesz a ház - és annyi más - az enyészeté. Néma jelenléte arra készteti a nézőt, hogy szemlélődjék, kövesse a szellem tekintetét. Sőt: eggyé olvadjon vele. A furcsán lekerekített szélű 4:3-as képkockák pontosan ez utóbbi hatást erősítik. Mintha takarásból, kémlelőnyíláson (netán a lepedő lyukain) át lesnénk a történéseket. Vagy mintha vetítést néznénk, amolyan régifajta házimozit. Mintha ott is lennénk, meg nem is.
A sokszor életlen, amatőr hatású képek borongósak, a történet szomorú, a film egésze ezzel együtt mégis végtelenül megnyugtató (amibe némi jóindulattal még egy-két zaklatottabb pillanat is belefér). Egyszerűen jó nézni. Békés lélegzetvételét hosszan kitartott statikus képek adják, alattuk csöndes hangfürtök, vonós hangzatok zendülnek, párbeszédet csak elvétve hallunk. A kép néha másodpercekre elsötétül, két mozdulat között olykor évek telnek el - esetleg évszázadok.
Volna mit fejtegetni David Lowery művével kapcsolatban; kérdéseket fogalmazni, válaszokkal próbálkozni. Nem biztos, hogy mindent értettem benne, de ez nem is az a film, amit pontról pontra meg kell magyarázni ahhoz, hogy élvezhessük. Bámuljuk csak nyugodtan - mit sem értő szellemszemmel. (8/10)
