A rodeós rangos fesztiválok után DVD formájában érkezett meg hozzánk, borítóján „Az év egyik legjobb filmje” ajánlással, ami elcsépelten hangzik, ám ezúttal egyetérthetünk vele.
Címéhez képest nem tartogat meglepetést: jóformán mást se látni benne, mint lovakat, karámot, kockásinges, cowboykalapos férfiakat meg a fakó füvű prérit. A várható nagy viadalok viszont hiányoznak, legfeljebb emlékként bukkannak fel a legendás lóbetörések, bikarodeók. Hallgatag, mélázó filmre számítsunk, Brady Blackburn (Brady Jandreau) ugyanis csak volt rodeós. Csúnya esésből lábadozik, és lassan bele kell törődnie, hogy koponyasérülése folytán soha többé nem versenyezhet, sőt talán lóra sem ülhet. Most az a kérdés, képes-e elengedni mindazt, ami idáig az életét jelentette.
Önmagában nem egy különleges sztori, mégis emlékezetes alkotás nőtt ki belőle. Az egyik ok Jandreau személyes érintettsége, tudniillik ez az ő saját története. Nyilván ebből fakad játékának döbbenetes átéltsége; minden rezdülése eleven valóság, egyből magához láncolja a figyelmünket. A rendezőnő, Chloé Zhao előző filmje forgatásán talált a lakota származású fiatalemberre, aki balesete következtében nem sokkal azelőtt kényszerült feladni karrierjét. De nemcsak Jandreau alakítja önmagát: családját az igazi családtagjai (Tim és Lilly Jandreau) játsszák, és rajtuk kívül még a szereplők jó része idevalósi, a cselekmény helyszínét adó dél-dakotai rezervátumba. A film varázsának másik záloga a rendező tökéletes azonosulása a helybéliek lelkületével. Zhao egy darabig Jandreau-éknál lakott, kivette részét mindennapjaikból, volt tehát alkalma ráhangolódni.
Ami Brady Blackburnt illeti, környezete nemigen fogja fel a sérülés komolyságát, állandóan a visszatérésről faggatják, mintha csak influenzás lett volna - elvégre egy cowboy sosem adja fel. A fiú élete egészen eddig (társaiéhoz hasonlóan) a rodeókon, betöretlen jószágok megzabolázásával teljesedett ki, melyek diadalmas meglovaglása egyben jelképes értékű cselekedet: a férfiasság, a cowboly-kurázsi bizonyítása a közösség (és önmaga) előtt. Ennek híján nemcsak életcélját, de személyiségének legfontosabb részét is elveszítené. Aki nem élt meg hasonlót, valószínűleg fel sem tudja fogni, mit érezhet a srác talajvesztetten, a semmibe zuhanva. Mindenesetre elképesztő fegyelemmel viseli sorsát, nagy hallgatások mögé rejti fojtogató szorongását.
A haverok a maguk módján vigasztalják, régi rodeós sztorikat idéznek a tábortűznél, ám a hajdan szívmelengető, közös emlékek Bradyben csak a kívül rekedtség érzetét erősítik. Inkább legjobb barátjánál, Lane-nél időzik, aki már csak lélekben tartozik a körhöz: bikarodeós balesete óta egy intézetben tengődik mozgás-és beszédképtelenül. Brady rendszeresen bejár hozzá, félig szavakkal, félig mutogatással folytatott rövid beszélgetéseikkel kölcsönösen erősítik egymást. Ezek a jelenetek különösen mellbevágóak, tekintettel a film dokumentarista stílusára. Hősünket amúgy ragaszkodó, nyíltszívű emberek veszik körül; még iszákos, szerencsejátékos apja sem az a reménytelenül lepukkant alkoholista. Legtöbbször tündéri, autista kishúga rángatja ki az apátiából énekkel, szeretettel. A fater cinikus (vagy inkább realista): „Azokkal a lapokkal kell játszanunk, amiket osztottak nekünk”. Szívfájdalom nélkül eladja a fia lovát, (ő már úgysem veszi hasznát), az árát fűre költi, amit aztán együtt szívnak el. Tetszik, nem tetszik, minden hibájával együtt is a család az, akire a srác támaszkodhat. Ellentétben a tágabb közösséggel, melynek férfiasságról alkotott elvárásai fokozott nyomással nehezednek rá megváltozott élethelyzetében.
Hiszen a cowboy célja, hogy lovagoljon; ez a dolga az istenadta rendben, amelynek létéről az itt élők egyformán meg vannak győződve, és ami bennünket is megérint, ahogy elnézzük a szépséges, Malickra emlékeztető tájképeket. Rajtuk az ember csak mellékalak, része a nagy egésznek. Érezni ember és állat egymásra hangoltságában, a barátok elfogódott imájában a fennsíkon, a magas ég alatt - egy pillanatra talán azt is elhisszük, hogy fohászuk nyomán Lane meggyógyul. Mert nem lehet, hogy sérüljön a rend, a férfinak lovagolnia kell; az arénák hőse nem töltheti idejét kerekesszékbe zárva - vagy árufeltöltőként a szupermarketben.
A film nyugodt ritmusa teret nyújt a szemlélődésre, a mozgalmasabb jeleneteket szótlan „csendéletek” váltják, még a beszélgetések is kurták, csöndesek. Van holdas ég, vágta a naplementében - giccses melankólia helyett az egészre mégis inkább egy lírai dokumentumfilm földközelisége jellemző. Mellesleg, mintegy bónuszként Brady ott helyben, a kamerák előtt szelídít meg egy lovat. A befejezés nincs lezárva, ahogy az igazi Brady Jandreau sorsa sem. Ami előtt végül fejet hajtani látszik, az a túlélés parancsa; láthatóan megvan benne az ehhez szükséges szeretet és kellő alázat. Jólesik nézni az ilyen embereket - és filmeket. Megrendítő, felemelő, lóbarátoknak pedig kötelező. (9/10)
