Talán meteor csapódott a világítótoronyba. Nem tudni, mi volt a jelenség, a vidéket azóta szappanbuborék-szerű hártya takarja, amely mögött burjánzik valami. És terjed; lassan, de biztosan, miközben minden élő organizmust átalakít maga körül. A hely hasonló a Sztalker Zónájához, csak ezt úgy hívják, hogy a „Csillámlás”.
Alex Garland (Ex Machina) filmjének nemcsak sztorija, hanem filozofikus hangvétele is tudatosan Tarkovszkijt idézi. Itt azonban nincs szó belassult, spirituális utazásról; ha törekvés szintjén érezhető is, kevésbé jellemző az a fajta elmélyült, meditatív hozzáállás. Esetleg az Érkezés is eszünkbe juthat róla. Az Expedíció ráérős tempójú sci-fi-thriller; egyik percben elmereng, a másikban horror-elemekkel sokkol (a „sokkolást” tessék komolyan venni, néha tényleg gyomor kell hozzá). Ugyan nem éri el az Ex Machina színvonalát, sok benne a klisé, de még így is van saját egyénisége. Egyébként irodalmi adaptáció, a rendező Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét dolgozta fel.
A fent jellemzett X-térségbe számos osztagot beküldtek eddig, és csupán egyetlen ember tért vissza közülük, teljesen kikészülve: a főszereplő, Lena férje. Útra kész az új csapat, ezúttal kizárólag nőkből áll: négy tudós, továbbá egy mentőstiszt. Velük tart a biológus Lena is (Natalie Portman); reméli, megtudja, mi történt odabent a férjével. Felvillanó emléktöredékeiből közben egy hűtlenségi história bontakozik ki, így adódhat a kérdés, elcsitítják-e a küldetés megpróbáltatásai a nő lelkében uralkodó zűrzavart. Kár, hogy a magánéleti szál sekélysége miatt a válasz is érdektelen. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy az utazás átformálja hősünket, a megérkező már nem lesz azonos azzal, aki elindult.
A különben sablonos sztorit dinamikussá teszi a szaggatott, idősíkok közt ugráló elbeszélő technika. A főszereplő kihallgatása adja a keretet, olykor személyes emlékek szakítják meg a visszaemlékezést, mozaikdarabokból kell összeraknunk a történetet. Már a film második percében kiderül, hogy a női osztagból Lenán kívül mindenki odaveszett. Ennek tudatában végignézni az expedíció elindulását kétszeresen nyomasztó, mintha a helyzet nem lenne amúgy is elég para: mintha sztalker nélkül lépnénk a Zónába.
Odabent, a Csillámlásban szeszélyesen tenyésző flóra és fauna, bizarr mutációk fogadják a behatolókat. A random génkeveredések nyomán nemcsak lélegzetelállító virágcsodák teremnek: a változások az állati - sőt emberi - génállományt sem hagyják érintetlenül. Minden mindennel vegyül ebben a szivárványos édenkertben, amelynek terjedése, úgy tűnik, feltartóztathatatlan. Meglehet, nem rosszindulatú, inkább közömbös - mint a természet, aminek működésébe az ember már annyiszor és olyan brutálisan beleavatkozott, hogy adott esetben nem lenne csoda a részéről valami hasonló ellenreakció, mint amit Jeff VanderMeer víziójában látunk.
Ahogy beljebb haladnak, az amazonok félelmetes kalandokba keverednek, számuk, mint tudjuk, fogyatkozik. Rémes dolgokkal szembesülnek, és nemcsak szörnyekkel. Megjegyzem, a semleges magyar címmel sikerült törölni az eredeti sokrétűségét, az „annihilation” ugyanis a „pusztulás”, „pusztítás” mellett egy fizikai eseményt is jelöl: „amikor egy elemi részecske az antirészecske-párjával találkozik, mindkettő megsemmisül” Mindez kulcs lehet a látottak megértéséhez, bár ettől még bőven akadnak magyarázatra váró mozzanatok. A befejezést ennek ellenére nem mondanám különösebben rejtélyesnek - egyszerűen csak közhelyes lett.
Mondják, a film azért került a mozik helyett a Netflixre, mert a gyártók túlságosan intellektuálisnak találták. Pedig semmivel sem terheli meg jobban a néző fantáziáját, mint egy átlagos sci-fi. Tény, hogy lassú és tűnődésre hajlamos, a történet ettől függetlenül követhető, sőt izgalmas. A jól ismert sablonok közé pár horrorklisé is belekeveredett, ami bosszantó, de azért tesztoszteron híján is pörögnek az akciók, emelkedik az adrenalinszint. A Csillámlás egyszerre idilli és rémisztő, a film pedig igenis szórakoztató – akinek van kedve, az meg tűnődjön rajta. (7/10)
