Régóta készülök lefújni a port egyik kedvenc Kuroszava filmemről, az Ikiruról (Élni); most már tényleg itt az ideje, hisz a remake-je is elkészült. Utóbbi mellesleg nem is olyan rossz,  Élj! (Living) címmel fent van (most éppen) az Apple TV-n. Térben és időben közelebb áll hozzánk, de  azért az sem kifejezetten popcornmozi.

Mindkét filmet azoknak ajánlom, akik szeretnek lassan, ráérősen eltöprengeni az élet dolgain, és nem félnek az érzelmektől sem. A remake, Oliver Hermanus változata színvonalas, tisztes mestermunka, jól választott színészekkel, érdemes vele próbát tenni. (Külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet Kazuo Ishiguro japán származású brit író jegyzi.) De hiába, nincs az a kisugárzása, mint a méltatlanul feledett régi, lassú fekete-fehér, majd’két és fél órás japán eredetinek.

Habár Kuroszava legjobbjai közé sorolják, az Élnit ma már csak az elvetemültebb mozirajongók ismerik, sőt, szeretik. De mit is lehet szeretni egy magányos, beteg emberről szóló, hosszú, lassú, hetvenéves filmen? Legfőképp, hogy betartja, amit ígér, egyszerűen, hétköznapian válaszolja meg a címben rejlő kérdést. Takashi Shimura döbbenetes színészi játéka pedig garantálja, hogy az üzenet telibe, egyenesen a szívbe találjon. Némelyünket talán zavarhat a sajátos távol-keleti érzelmesség, pátosz vagy az enyhe didaxis, de mindezt ellensúlyozza az elbeszélés iróniája, és nem utolsó sorban a rendezői arányérzék. Ami Hollywoodban szirupos giccsé válna, itt megmarad szívbemarkoló, csöndes drámának.

A filmet Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála ihlette. Több ponton követi azt, ám az életről való töprengéshez itt maróan gúnyos rendszerkritika is társul, tükröt tartva a háború utáni túlburjánzó japán bürokráciának. A történet főszereplője egy öregedő hivatalnok, Watanabe úr, aki megtudja, hogy rákos; alig fél éve van hátra, és most letaglózva szembesül a ténnyel, hogy nem is élt igazán. Nyom nélkül tűnik el, senkinek sem fog hiányozni. Mint azt a fontoskodó narrátor megjegyzi, „ez a férfi idestova több mint 20 éve halott”.  Élőhalott létének legfőbb színtere a Közügyi Osztály, ahol csaknem harminc éve nyomkodja a pecsétet az elé tolt kérvényekre, mielőtt elmerülnének a süllyesztőben. Aktahegyekkel telezsúfolt, sötét kafkai hivatal, a szűk helyiségben szinte érezni a porszagot... Hősünk a sokkoló tudás birtokában szó szerint lebénul. Arca rémült grimaszba dermed, szélütöttként vánszorog, és olyat tesz, amit eddig még soha: szabadságot vesz ki. Hátat fordít munkájának, hogy megkísérelje a lehetetlent, bepótolni az elvesztegetett időt.

Első próbálkozása, mondhatni, a legkézenfekvőbb, legközhelyesebb (lehetne): beleveti magát az éjszakába. Csakhogy Kuroszavánál ez a szekvencia részeg lealjasodás helyett a filmművészet egyik legmegindítóbb jelenetébe torkollik. Hideg futkos a hátunkon attól, ahogy az üveges tekintetű Shimura az élet rövidségéről énekel.

Következő kísérlete személyes kapcsolataira irányul, de miután ráébred, mekkora a távolság közte és imádott fia között, inkább fiatal kolléganője társaságát kezdi keresni, akivel véletlenül fut össze az utcán. Elvarázsolja a gyermeki, mindenért lelkesedő Odagiri (Miki Odagiri) elevensége, a vele töltött idő végül hozzásegíti a megoldáshoz. Rájön, hogyan adhatna értelmet az életének, ráadásul éppen a munkája révén. Mert sohasem késő. A jelenet hátterében a születésnapozó társaság hangos Happy Birthday-je egyértelműen utal rá, hogy itt és most belső újjászületés tanúi lehetünk.

Nem sokkal a film közepe után azonban, még mielőtt meglátnánk, hogyan váltja valóra az elképzelését, példátlan hirtelenséggel ugrunk öt hónapot, és a főszereplő halotti virrasztásán találjuk magunkat. Hogy hogyan fejezte be,  amit elkezdett, azt már csak flashbackekből, visszaemlékezésekből tudjuk meg. Már nem erre fókuszálunk, hanem műve utóéletére. A hatás egyelőre friss és intenzív: a kollégák, családtagok hősként tekintenek az elhunytra, aki megküzdött a bürokratikus akadályokkal, és tett valami értelmeset. A rizspálinkától elázott hivatalnokok bőszen fogadkoznak, hogy követik példáját; hihetetlenül szürreális ez a részeg, szinte börleszkbe hajló esküdözés (különösen japánul), és persze egy percig sem vehető komolyan. Másnap - mint az ábra mutatja - minden marad a régiben.

Watanabe ül a hintán, a hóesésben - egyike a sok csodaszép beállításnak, közülük is a leghíresebb -, immár másodjára énekli, hogy „az élet rövid”, a félelem azonban szertefoszlott, számára a halál már nem létezik. Megtette, amit kellett. A többi legyen a mások gondja - kinek-kinek a magáé. Kuroszava Ikiruja a hét évtizedes porréteg alól is minden valamirevaló műalkotás örök parancsát sugározza, ami valahogy úgy szól (szabad fordításban), hogy „Változtatni kéne.”

Aki ehhez a mozihoz nem érez kellő türelmet, annak még mindig ott a remake. Gondolkodásra késztető, és a szomorú történet ellenére is felemelő filmek ezek.

(Ikiru: 9/10 - Living: 7/10)

Ha egy kis hűvösre vágyunk ebben a rohasztó kánikulában, nincs üdítőbb látnivaló Ericson Core kutyás filmjénél. Csupa hó és jég, ráadásul az agyat is kíméli. Pihentető kikapcsolódás, abszolút pozitív kisugárzással. Utóbbi nem is lehetne másként, tekintve, hogy a címszereplő egy imádnivaló bundás. Hab a tortán, hogy az okos tekintetű husky viharvert gazdája Willem Dafoe.

Kiváló arányérzékről tanúskodó, finom humorú szatíra lett Fazekas Máté Bence márciusban mozikba került bemutatkozó filmje; szomorú aktualitása, hogy a jó idő beköszöntével és a járványhelyzet elmúltával a kilakoltatási moratórium is véget ért. A bemutatót nem övezte különösebb figyelem, nagyobb hírverést is megérdemelt volna, plusz egy kevésbé összecsapott plakátot.

Megtörtént bűnügy szálait bogozgatja az HBO négyrészes minisorozata. A Titkok a kertbent elsősorban a pazar színészi jelenlét (Olivia Colman és David Thewlis), másodsorban szokatlanul játékos, önreflexív elbeszélésmódja emeli ki a dömpingből. A főszereplő házaspárt, mint azt az elején megtudjuk, 25 évre ítélték gyilkosságért - jóllehet, a mai napig ártatlannak vallják magukat, ami megmagyarázza, hogy az alcímből miért foszlik máris semmivé a középső szó („a true story”). A történet lényegében rekonstruálni próbálja a tizenöt évvel korábbi esetet; hogy mi igaz belőle és mi nem, azt maga a néző döntheti el, mert a megoldást - nagyon helyesen - nem rágják a szánkba.

Egy tisztesen szürke, középkorú angol pár, Susan és Cristopher Edwards emberölés alapos gyanújába keveredik. Tizenöt éve történt az eset, az áldozatokat azóta már zöldellő gyep és rododendronbokrok takarják egy társasház hátsó kertjében. Hőseink a kihallgatás során görcsösen ragaszkodnak saját verziójukhoz - de legfőképp egymáshoz.

Idén márciusban volt századik éve, hogy bemutatták Friedrich W. Murnau Nosferatuját. Az elsőként ránk maradt (bár nem az első) Drakula-feldolgozás mai napig a műfaj reprezentánsa, képei ikonná váltak, némelyik jelenetét az is ismeri, aki nem látta a filmet. Nehéz elvonatkoztatni a mémek, gifek tömegétől, amik gyakorlatilag elspoilerezik a legütősebb részeket, ám ha kellő nyitottsággal közeledünk hozzá, még így száz év után is meglegyint bennünket a borzalom kriptaszagú levegője.

Ha „diktatúra” témában kezdek filmeket guglizni, gyér a találat. A „kommunizmus” szóval bővítve a keresést már tartalmasabb listák ugranak elő, régi és új, amerikai, európai címek vegyesen, Sztálin halálától a Mások életén át a Hidegháborúig, és persze sok magyar film. Amivel viszont elvétve sem találkoztam, az Tengiz Abuladze Vezeklése, holott az egyik legjobb, legáltalánosabb érvényű darab a témában.

„Azt mondják, a képzelet szabaddá tesz. Kíváncsiak voltunk, ez igaz-e.”

Visky Ábel tavalyelőtti börtöndokujára bármikor rákattinthatunk a Netflixen két sorozat között, érdemes rászánni a szűk másfél órát. Főszereplője három elítélt három különböző büntetésvégrehajtási intézetből, akikben az a közös, hogy mindegyiküket család várja otthon - feleség, élettárs, gyerekek - kitartóan, vagy egyre fáradtabban. Gábort, Tibort és Zoltánt a film készítői megkérik, hogy írjanak egy-egy mesét a gyerekeiknek, melyeket aztán közös erővel megfilmesítenek, bevonva a családtagokat is.

Mesét írni nem biztos, hogy olyan egyszerű, különösen annak, akinek mesék nélkül telt a gyerekkora. A kiválasztott nehézfiúk hősiesen megbirkóznak a feladattal, és az sem esik nehezükre, hogy álszakállt vagy malacjelmezt öltsenek a cél érdekében. Időközben kiderül, hogy Tibor édesapja a fiával egy intézményben raboskodik, így a szűkebb szerzői kör négy főre bővül. A Mesék a zárkából izgalmas vállalkozást dokumentál, lineárisan előre haladó kerettörténettel, világosan kitűzött végcéllal, mint például a Nagyi projekt vagy A létezés eufóriája, de a tíz évvel ezelőtti Az ölés aktusa is hasonló koncepció mentén készült: a szereplők egy tervet valósítanak meg közösen, a készítők segítségével. A folyamat végső kimenetele pedig nem feltétlenül borítékolható - ami erre a filmre is érvényes.

Megérdemli a figyelmet Jimmy McGovern és Lewis Arnold puritán börtönsorozata. Kiemeli a hasonló témájú filmek sorából az a megszállott alaposság, mellyel bűn, bűnhődés, megbocsátás dilemmáit boncolgatja, miközben - mintegy mellékesen - a brit büntetőintézetek világába is valószerű bepillantást nyújt; és akkor még nem beszéltünk a főszereplőkről, a nagyszerű Sean Beanről, valamint Stephen Grahamről, akik nélkül közel sem lenne ilyen emlékezetes ez a három óra.  Merthogy a széria mindössze három epizód.

Egy újonnan érkezett rab és egy több, mint húsz éve ott dolgozó börtönőr életének fordulatait követi a cselekmény a Craigmore nevű (valójában fiktív) angol büntetésvégrehajtási intézetben. Kettejük egyformán hangsúlyos történetszála nem fonódik össze, külön fut rácson innen és túl, viszonyuk megmarad „munkakapcsolatnak”: Eric McNally (Stephen Graham) azon a részlegen teljesít szolgálatot, ahová Mark Cobden (Sean Bean) elítéltként bekerül.

Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A Zöld Lovag”  legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – csak kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. A fantasy-külső ellenére inkább elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, lévén kellőképp belassult és szürreális. A rendező tudniillik David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.

Antonio Lukics bemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz Gábor VAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága - csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint már a folytatás is elkészült.)