Ha egy kis hűvösre vágyunk ebben a rohasztó kánikulában, nincs üdítőbb látnivaló Ericson Core kutyás filmjénél. Csupa hó és jég, ráadásul az agyat is kíméli. Pihentető kikapcsolódás, abszolút pozitív kisugárzással. Utóbbi nem is lehetne másként, tekintve, hogy a címszereplő egy imádnivaló bundás. Hab a tortán, hogy az okos tekintetű husky viharvert gazdája Willem Dafoe.
Igazi családi mozihoz van szerencsénk, mely a kutyás téma ellenére szirupmentes; érzelmes, de nem érzelgős, és bár a végkifejlet nem titok, elvégre true story, jókat lehet rajta izgulni. Kapkodhatjuk a levegőt a szemünk előtt megnyíló mélységek és magasságok láttán; a látvány elsőrangú, és a CGI sem tolakodó.
A történet az 1925-ös „szérumfutást” meséli el. A kalandos, sok veszélyt rejtő vállalkozás során kutyaszánokon hozták el a vakcinát egy alaszkai település diftériás gyermekeinek a több mint ezer kilométerre fekvő nagyvárosból, mivel a zord időjárás semmilyen más szállítási módot nem tett lehetővé. Az 1085 kilométeres távból a leghosszabb utat, 420 kilométert a híres norvég hajtó és kutyatenyésztő, Leonhard Seppala (Willem Dafoe) szánja tette meg, az ő vezérebe volt Togo. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a filmen szereplő kutyus a hős szánhúzó sokadik leszármazottja.)
Core egyből a lényegre tér, nem húzza az időt. A kisvárosba hazatérő Seppalát komor hírek fogadják: kitört a diftériajárvány, egyre több gyerek fekszik betegen, gyógyszer viszont nincs. A szérumot a távoli Fairbanks-ből kellene ideszállítani, a lehető leggyorsabban. Repülőgép a rossz idő miatt szóba sem jöhet, marad a jó öreg kutyaszán - és ki más tudná véghezvinni az életveszélyes, embert és állatot próbáló feladatot, mint Seppala? A küldetés adott, a hős némi vonakodás után útra kész, a határidő szorít, miközben soha nem látott vihar közeleg. Minden együtt van egy klasszikus kaland-meséhez, és a Togo nem is okoz csalódást. A tempó feszes, nincsenek üresjáratok. Míg az elbeszélés jelen idejében magas fordulatszámon pörög az akció, idilli flashbackek idézik fel Togo kölyökkorát: hogyan hódítja meg a gazdi szívét a kezdetben életképtelennek, később semmirekellőnek, sőt kifejezetten kártékonynak tűnő kiskutya (lásd Hacsi), melyről aztán szép lassan kiderül, hogy különleges adottságokkal rendelkezik. Közben Seppala feleségét is megismerjük (Julianne Nicholson), a gyermektelen pár házában jelenleg is nyüzsögnek a pihepuha husky kölykök.
Jégzajlás, vihar, fagy, szakadékok, sokszor úgy tűnik, nincs menekvés, de minden jó, ha a vége jó… Bosszantó tény, hogy a rendkívüli teljesítmény ellenére nem Togóra irányult annak idején a médiafigyelem (mivel nem ő volt a „befutó”), hanem az utolsó váltásként célba érő fogatra, és annak vezérkutyájára, Baltóra. Ismerős a név? Róla szólnak a mesefilmek, és az ő szobra áll a Central Parkban, nem pedig a futam igazi bajnokáé. Ericson Core filmje most kiigazítja a hibás emlékezetet, és méltó emléket állít neki - lévén a Togo az elődök hosszú sorához mérve is az egyik legjobb kutyás film.
A film a Disney+-on érhető el.
