Idén márciusban volt századik éve, hogy bemutatták Friedrich W. Murnau Nosferatuját. Az elsőként ránk maradt (bár nem az első) Drakula-feldolgozás mai napig a műfaj reprezentánsa, képei ikonná váltak, némelyik jelenetét az is ismeri, aki nem látta a filmet. Nehéz elvonatkoztatni a mémek, gifek tömegétől, amik gyakorlatilag elspoilerezik a legütősebb részeket, ám ha kellő nyitottsággal közeledünk hozzá, még így száz év után is meglegyint bennünket a borzalom kriptaszagú levegője.
A sztori ismertetését mellőzném, mivel az alkotás legfőbb erőssége nem a cselekmény, inkább, mint alcíme jelzi, a páratlanul nyomasztó hangulat: a főszereplő maga a félelem. Murnau darabja alapvetően különbözik minden későbbi Stoker-adaptációtól, akárcsak a benne szereplő vérszívó is az utána következőktől; hogy a tömegkultúra új idolja nem a hosszú karmú, patkányfogú, denevérfülű Orlockból jött létre, hanem Lugosi sármos, jóval fogyasztóbarátabb Drakulájából, azon nincs mit csodálkozni:
(Szabad, expresszionista adaptáció)
A vámpír itt állatias vonásokkal rendelkező, személytelen alvilági lény; van ugyan neve, a prózai „Orlock”, holott jobban illene rá a baljós hangzású „nosferatu”, ami valójában nem név, hanem tulajdonság (jelentése: meg nem haló). A fogalom a Stoker-könyvből származik, melyre amúgy nemhogy a cím, de a szereplők neve sem utal, mintha a filmnek semmi köze nem lenne a regényhez. A készítők ezekkel a változtatásokkal a szerzői jog körüli bonyodalmakat próbálták kikerülni – kevés sikerrel, mert végül meg kellett semmisíteni csaknem az összes kópiát. Az eredetihez képest nemcsak a nevek változtak, a cselekmény is leegyszerűsödött, ám ebben már a jellemzően expresszionista, stilizáló látásmódnak is szerepe van.
A két háború közötti német művészek a kor létbizonytalanságát alakították képpé, a meghatározatlan szorongást gyakran szörnyekben, démonikus lényekben tárgyiasítva; nem véletlenül ekkoriban jöttek létre az olyan műfajok, mint a vámpírfilm vagy a lélektani krimi. Ilyen szörnyalak a vámpír is, ráadásul a Drakula-sztoriban rejlő szimbolikus kettősség (világosság kontra sötétség) kitűnően passzol az expresszionista tematikába és képi világba. A Nosferatu tehát az irányzat szellemiségét tükröző, meglehetősen szabad Stoker-adaptáció. A forgatókönyv az alapmű lényeges szereplőit hagyja el, a pozitív hősök közül pedig csak egyet emel ki, Hutter szerelmét (itt: feleségét, Ellent), így teremtve meg a sötét erő méltó ellenfelét, hogy mint a világítás fény-árnyék ellentétében, úgy a szereplők között is élesen szétváljon a két pólus.
(„A borzalom szimfóniája”)
A főszereplő tehát maga a borzalom, vagyis a film legfontosabb - és valóban legintenzívebben ható - tényezője az atmoszféra. A dermesztő légkör főleg a látványból táplálkozik (gondosan komponált, kontrasztos képek, újszerű megvilágítások, technikai trükkök, a jelenetek sajátos, többletjelentést hordozó átszínezése), az iszonyat elsődleges forrása azonban a látatlanul is jelenlévő, Max Schreck által megtestesített Orlock gróf, a horrortörténet legvérfagyasztóbb figurája. Merev, karót nyelt tartásával, lárvaszerű arcával a pusztulás dohos levegőjét árasztja, akár egy megelevenedett, múlt század eleji post mortem fotó. Vészjósló aurája akkor is érezhető, amikor nincs jelen: hol a táj, hol a színek révén, hol bizonyos formák, jelenségek utalnak rá. Bár a film nagy részét - az expresszionista gyakorlattól eltérően - a szabadban, eredeti helyszíneken forgatták, a valós színhelyek csöppet sem gyengítik a hatást. A trükkökkel elváltoztatott táj olykor a legtorzabb stúdiódíszletnél is ijesztőbb (lásd a lidérces éjszakai utazás negatívba forduló képeit), de sokszor trükk sem kell a szorongás előidézéséhez, elég az erdő fáin végigsöprő szélroham vagy a kavargó felhők látványa, hogy megsejtsük a gonosz jelenlétét. Ahogy Balázs Béla írta a film kapcsán, „ezek itt mind a természet képei. De a túlvilág jeges lehelete csap meg bennünket belőlük”.
A hangulatot a színek is befolyásolják, a film tudniillik virazsírozott, egységesen más-más színűre (a barnás alapszín mellett kékre és vörösre ) festett szakaszokkal, segítségükkel értelmezve vagy éppen ellenpontozva a látottakat. A kék az éjszakát, a veszélyt jelenti, a vörös a kettő közötti hol pozitív, hol negatív előjelű átmenet jelzése. Amikor a biztonságosnak hitt hétköznapi környezetbe betör a természetfeletti, kékbe borul a kép, így ez a szín a legnyomasztóbb. De vannak egyéb fenyegetést sugalló, a sötétség birodalmához tartozó elemek is, ilyen például a csúcsos boltív (egy másik világba nyíló átjáró?), és persze az árnyak. Fény és sötétség kontrasztját a rendező nemcsak kompozíciós elvként használja (jelképes értelmet adva ezzel a történetnek), de el is játszik az árnyékokkal. Az ismert kánon szerint a vámpírnak nincs árnyéka, itt viszont igen markáns, sőt önállósodik: látjuk, ahogy feloson a lépcsőn. Hiszen a Nosferatu keletkezése idején még nem létezett az a bizonyos kánon, sőt, a műfaji klisék némelyike épp innen ered (mint mondjuk, a napfény gyilkos hatása).
Lehetne még folytatni a vizuális elemzést: legendás beállítások, korszakalkotó trükkök, a párhuzamos vágás kreatív használata… és ez még mindig csak a képekről szólna. Csakhogy ehhez a „szimfóniához” hang is tartozik, ami jó esetben tovább erősíti a hatást.
(A kísérőzene)
A filmet a maga idejében szimfonikus zenekar kísérte, a Hans Erdmann által komponált, eredeti hanganyag rekonstruált változata 1984-ben meg is szólalt a barcelonai filmfesztiválon. A jelenleg forgalomban lévő kiadások alatt azonban újabb szerzeményekre is bukkanhatunk, egyedi hangzású, modern zenékre, melyek valódi kortárs élménnyé teszik ezt a mozit, és végképp feledtetik velünk, hogy csak egy „poros”, százéves némafilm. Az Art Zoyd 1990-es, idegborzoló zenei anyaga személyes kedvencem, de legalább ennyire jól szól a Silent Orchestra 2000-ben kiadott score-ja is, mely A vámpír árnyékának bemutatóját követően hangzott el először a Virginiai Filmfesztiválon.
(Él és virul)
A Nosferatu - nevéhez híven - ma is él, és intenzíven hat. Saját műfajában megkerülhetetlen etalon, időközben a popkultúrába is beszivárgott, a számtalan vámpírmozin, videóklipen vagy a Spongya Bobon túl izgalmasabb filmes kontextusokban is felbukkan. A legnagyobb „idézet” persze Herzog 1979-es hommage-darabja (mely a közhiedelemmel ellentétben nem színes-hangos remake, hanem saját koncepcióval rendelkező szerzői alkotás). Murnau filmjének félelmetes enteriőrjeire ismerhettünk pár éve a Babadookban, korábban Romero méltatlanul elfeledett Martinja kicsit más előjellel idézte meg, nemrég a Mise éjfélkor boltíves templombejáratát megpillantva csettinthettünk elégedetten…hogy néhány ötletesebb előfordulást említsek. A sornak nincs vége, folyt. köv., A világítótorony expresszionistákat idéző víziója után például most kíváncsian várjuk Eggers változatát (kicsit tartok tőle). (10/10)
