Iskolai zaklatásból ágazik szét Koreeda Hirokazu (Bolti tolvajok) filmjének sztorija. De hogy ki a zaklató, ki a zaklatott, és tulajdonképpen mi az, ami valóban megesett, azt már nem olyan egyszerű eldönteni. A Szörnyeteg szülőkről és gyerekekről szól, szülői felelősségről, csonka családról, barátságról, másságról és elfogadásról, legátfogóbb üzenete azonban az, hogy mennyire képlékeny dolog az igazság.

Miként a való életben a hallomások, előítéletek, úgy a film is többször viszi tévútra nézőjét. Már az első perctől, hiszen a kezdés alapján simán horrornak vagy thrillernek vélhetnénk. Magányos gyerekléptek a sötét vízparton, a városban szirénák szólnak, tűzoltóautók vonulnak… E nyomasztó keretbe illik a tanári kar életszerűtlen, néha túlontúl furcsa viselkedése is – mintha mindenki titkolna valamit. Jó darabig kitart ez a feszültséggel teli, titkokat sejtető légkör, ám előbb-utóbb világos lesz, hogy nem egy fura kisfiúról szóló ázsiai rémfilmet látunk. És ez csak az egyik vakvágány a sok közül. A cselekmény kiszámíthatatlanul kanyarog, a hangsúlyok folyamatosan áthelyeződnek, ami pedig az eseményeket illeti, semmiben sem lehetünk biztosak. A történtek feltérképezése kész kirakósjáték.

Például eltart egy ideig, míg tudatosul, hogy a főszereplő a két kiskamasz fiú. Az ötödikes Minato otthoni zaklatott viselkedése iskolai sérelmeket leplez, állítólag szóban, sőt tettlegesen is bántalmazta őt egyik tanára, Hori úr (aki állítólag kuplerájba is jár). Később megismerjük a különc kissrácot, Yorit is, aki a gúnyolódások, bántalmazások állandó céltáblája, és valami nagyon nincs rendben körülötte.

Mindenkinek megvan a maga igaza, ami máshonnan nézve talán épp az ellenkezőjének tűnik. A rendező ennek jegyében sajátos elbeszélőtechnikát választ: ugyanazt a sztorit három különböző szereplő nézőpontjából mutatja meg nekünk (mint Kuroszawa A vihar kapujában). Külön fejezetet kap Minato, Yori, továbbá a teljesség kedvéért Hori úr is (utóbbi szakaszon kicsit tényleg érezni, hogy csak a teljesség kedvéért van ott), és a darabkákból végül összeállhat - nem a filmben, csak a fejünkben - valamiféle igazság.

Na de ki a szörnyeteg? Hát ez az. Senki és semmi sem az, aminek látszik. Egy biztos, a film végére alakot ölt egy csodaszép, selyemfinom felnövéstörténet. Az apátlan Minatónak és a kiközösített Yorinak előítéletek, meg nem értés és rosszindulat sűrű bozótján kell átvágniuk, mondhatni, tűzön-vízen át, hogy önmagukra, a saját útjukra találjanak,  A befejezés katartikus, a bozótot, tüzet, vizet pedig szó szerint is érthetjük. Csöndes, lassú, lírai darab a Szörnyeteg, adott pillanatokban diszkréten felhangzó zenével (Ryuichi Sakamoto) és mélyre rejtett érzelmekkel, amelyek olykor az elemekre vetülnek ki. A tűz, víz vagy vihar itt jelképes értelemmel bír, a természet lelki folyamatokat tükröz vissza.

Meglehet, néha túlcsordul az érzelem, néha nehéz kibogozni a szálakat, mindezek ellenére jó sodródni Koreeda Hirokazu filmjével; és akkor még nem szóltam a ragyogó gyerekszereplőkről, akiknek jelenléte már önmagában is ébren tartja a figyelmet. Magával ragadó, gondolatébresztő mozi. Még fent van a Cinegón!  (8,5/10)