„Történetek, melyek csak akkor léteznek, ha emlékeznek rájuk” – Júlia Murat első játékfilmje emlékek, mulandóság és fotográfia titokzatos összefüggésein tűnődik.

Régóta dédelgette már a rendezőnő művének alapötletét. A kilencvenes évek elején Brazília hegyei között egyszer egy falura bukkant, melynek temetőjét lezárták, az ott lakóknak mérföldekkel távolabbra kellett temetkeznie. „Ez a látvány rabul ejtett, azóta akartam egy történetet írni valakiről, aki meg akart halni, de nem tudott, mert a faluja temetőjét bezárták.”

A helyszínül szolgáló néhány lelkes, világtól elzárt brazil falucskában mintha száz éve megállt volna az idő. Nincs elektromosság, a vasúti síneket benőtte a gaz, hamarosan talán az egész helységet elfoglalja a burjánzó vegetáció – egyelőre csak azért nem fenyegeti az elnéptelenedés, mert az idevalósi, kivétel nélkül idős emberek egyszerűen „elfelejtenek” meghalni. A temető zárva, kapuján rozsdás lakat; senki sem tudja már, hogy ki és miért tette oda.

Jó másfél hónapja nem titok többé, miként végződik Walter White pályafutása (Albuquerque-ben időközben már a temetés is lezajlott). Lelkes rajongója lévén nem állhatom meg, hogy késve bár, de el ne búcsúztassam.(A korábbi részekről írt cikket lásd itt).

Szurkoltam, hogy méltó lezárást kapjon ez a remek sorozat. Különösebb okom nem volt persze az aggodalomra (hacsak nem számítom a Dexter okozta csalódást), hiszen mind a négy és fél évad igencsak tudatos koncepcióról árulkodott. Gilliganék láthatóan tisztában voltak vele, mit akarnak. Mostanra kiderült, hogy összeszedettségüket a fináléra is megőrizték. A záró fejezetben csupán a már elindított cselekményszálakat futtatják ki és varrják el; mindenki megkapja, ami neki jár, a néző pedig azt, amire nagyjából számíthatott. Szépen kikerekedik a történet, különösebb extra csavar nélkül, a végkifejlet logikusan folyik az előzményekből, ám ez messze nem azt jelenti, hogy híján volna az izgalomnak.

A Take Shelter óta érdeklődéssel figyelem Jeff Nichols pályáját. Közel áll a szívemhez mindkét korábbi alkotása, és lám, a legfrissebb sem okozott csalódást. Inkább meglepetést: mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az idén harmincöt éves rendező hamisítatlan ifjúsági filmmel örvendeztet meg.

A Mud helyszíne az elmaradott Dél: Arkansas, a Mississippi partvidéke, Nichols szülőföldje. Szereplői a folyó mentén élő, napi betevőért küszködő, vagy a világ elől ide, az isten háta mögé vonult, hallgatag emberek, továbbá a táj – víz, ég, sár bozót. Főhőse Ellis és Neckbone, két belevaló, tizennégy éves arkansasi srác, Tom Sawyer és Huckleberry Finn utódai: otthon vannak vízen és vadonban. Nem véletlenül utalok Mark Twain-re, maga Nichols is nyíltan vállalja a szellemi rokonságot. Magyar néző persze éppen úgy asszociálhat a Tüskevárra is, mialatt a szebbnél szebb vízi, vízparti felvételeket nézegeti. A táj, amint azt a rendezőtől már megszokhattuk, több itt, mint puszta háttér. A csendéletek nyugodt metronómütései (fűszálak közelképei vagy óriási, békés totálok) segítik a nézőt, hogy felvegye a természettel szoros közelségben élő idevalósiak lelassult életritmusát.

Hayao Miyazaki, a nyugaton legismertebb japán animációs rendező ugyan gyerekeknek szánja műveit, igazán csak felnőtt fejjel érthetők meg – ezt nevezem én családi filmnek -, ami pedig a teljes mélységüket illeti, sokszor alig ér le a lábunk. Helyszínei, a figuráit körülvevő tárgyi környezet és maguk a történetek is európai vonásokat hordoznak (a Chihiróról például az Alice Csodaországban juthat az eszünkbe), meséiben újra meg újra felbukkan  a háborúellenesség, a környezetvédelem motívuma, miközben szereplőinek egymáshoz vagy a természethez fűződő kapcsolatát olyan bölcsességgel jeleníti meg, aminek az eddig látott Pixar-vagy Disney-produkciók a közelébe se férnek.

Az Isten áldja Amerikát! nálunk nem túl közismert, de sokan kultiválják; ennek oka minden bizonnyal rém egyszerű alapképletében rejlik. Célkeresztjében a média, a modern társadalom rákfenéje, mely elhülyít, megaláz, manipulál satöbbi. A hős megmondja a tutit – lassan, tagoltan, hogy mindenki értse – , aztán odacsap a rohadékoknak, hogy csak úgy fröcsög a vér. Ám túl azon, hogy bírálatának minden szavával egyetérthetünk, nem közöl semmi újat. Hiszen minket is régóta irritálnak az itt bemutatott jelenségek, néha valóban jól jönne az a gépfegyver.

Bevált az előérzetem, Bobcat Goldthwait az elődei által régen keményre döngölt úton száguldozik, filmjének szinte minden mozzanatát láthattuk már valahol. Ha eltekintünk a sztori szerves részévé tett Bonnie és Clyde-párhuzamtól (amit maguk a szereplők is felvállalnak), jó néhány példa tolakszik még elő a Született gyilkosoktól a Hálózaton át az Összeomlásig.          

 Frank, a főhős (Joel Murray) elvált, magányos, középkorú tisztviselő. Döglik a tévé előtt, kezében sör, bámulja a minden csatornából egyformán ömlő szennyet, hallgatja a másik lakásból tutuló csecsemőt, továbbá szomszédai Michael Jacksonról folytatott épületes párbeszédét. Reggel bemegy a hivatalba, ahol szintén csak sztárpletykákról és rádiós aranyköpésekről folyik a szó, úgy látszik, az emberek egyébről már nem tudnak beszélgetni.

Goldthwait nem bíbelődik a részletekkel: nagyvonalúan, markáns kontúrokkal skicceli fel példázatát. Hősünk este hányingert kap a tévéműsortól, másnap délelőtt kirúgják a munkahelyéről, délután az orvos közli vele, hogy agydaganata van. Hazatérve még meghallgatja a telefonból lánya hisztijét, amiért iPhone helyett Blackberryt kapott, miközben a tévéből ugyanaz megy szimultán egy valóságshow tizenéves üdvöskéjének előadásában (Cadillac Escaladet akartam!…), de ekkor már a néző is érzi, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, kész, vége, tovább nem lehet spannolni a feszültséget. Frank  autóba vágja magát, és lelövi a tévében látott, elkényeztetett kis bestiát, majd megpróbál véget vetni az életének. Egy váratlanul a lakásába toppanó kamaszlány, Roxy (Tara Lynne Barr) érvei előtt meghajolva azonban máshogy határoz: a lánnyal együtt felkerekedik, hogy folytassa, amit elkezdett – halál arra, aki megérdemli!

Ezen a ponton borul is az egész építmény. Vigyázni kellene az efféle kijelentésekkel (én inkább meghagynám Dexternek), elvégre ki dönti el, kik azok az elvetemültek, akik megérdemlik? Frank szerint a hisztis tinisztár szülei, a moziban hangoskodó huligánok, egy fickó, aki egyszerre két parkolóhelyet foglal el,  a Bumeráng egy pimasz moderátor, a Megasztár az Amerikai Szupersztárok zsüritagjai…, de ha Roxy logikáját követjük, nagyjából mindenki potenciális áldozat, akinek nem tetszik a képe.

Médiaügyben azért mégsem az a megoldás, ha halomra lőjük az összes médiagecit (copyright by Mickey) – bár feszültséglevezetésnek nem utolsó dolog – , sőt a film tanúsága szerint (SPOILER) ez a tevékenység épp ellenkező hatást vált ki. Hiszen Frank azáltal, hogy megöli, mártírrá avatja a népszerű műsorvezetőt, a védelmébe vett, ütődött  megasztárosról pedig kiderül, hogy nem tart igényt szánalomra, ő is csak a gépezet része. Egyáltalán, kettejükön kívül ki akar itt megoldást? Mindenki jól érzi magát úgy, ahogy van, nincs szükség önjelölt megváltókra.

A reklámok, műsorbejátszások erősen sarkítottak (malacfingós csengőhang, használt tamponnal dobálózás) helyenként sután eltúlzottak, mint a tehetségkutató antisztárjának hamis éneke; nem mondanám, hogy életszerűtlenek, mert lényegre törően idézik meg a bulvárműsorok világát, de így, egy rakáson eléggé tendenciózus az összhatás. Az elbeszélő játékosra veszi a figurát, morbid humorral igyekszik viszonyulni a történethez. Vágyálmok, képzelődések, néha animációs betétek szakítják meg a cselekmény menetét, és jó pár abszurd helyzet kerekedik. A stilizálási szándékba belefér az az apróság is, hogy a gyilkos páros minden ellenállás nélkül furikázik több államon keresztül egy rikító sárga lopott verdával, és a kutya sem keresi őket. Az már jobban zavar, hogy a megcélzott hangnem nem érvényesül következetesen, időnként a melodráma felé is elcsúszik, ami különösen a befejezést teszi tönkre. Kínosan hosszúak Frank szájbarágós eszmefuttatásai korunk beteg társadalmáról, ami megint csak megakasztja az alapjában véve szórakoztató darab lendületét – még akkor is, ha minden szavával egyetérthetünk. Ha hozzávesszük a hiperintelligens Roxy felnőttes mondatait, amik sehogyan sem illenek egy tizenhatéves szájába, az eredmény kész disszertáció.

Joel Murray rendkívül rokonszenves karaktere amúgy megérdemli a figyelmet, tulajdonképpen ő a legjobb az egész filmben. Régimódi erényeket képviselő, higgadt Don Quijote, virággal udvarol és védi a gyengéket, akit megbotránkoztatónak ítél, azt viszont – miután egyszer már átesett a holtponton – , tétovázás nélkül lelövi. Kár, hogy rajta kívül ott a partnere is, Roxy hiába követi őt tűzön-vízen át, abszolút hiteltelen, nem több egy feltűnni vágyó, vérszomjas tinédzsernél. Jól áll a géppuska a rakott szoknyához meg a kislányos varkocsokhoz, olyan boniésklájdos, de csak póz, és ez már nem feltétlenül a karakter hibája, hanem a rendezőé, amiért ilyen felületesen alkotta meg. Coolnak indult, de szimplán csak idegesítő lett.

Akit nem zavar, ha mindent a szájába rágnak, nyugodtan nézze meg a filmet (Joel Murray miatt egyébként is ajánlott), a szórakozás garantált, még ha nem is fog túl sok újat látni  vagy hallani. Végtelenül keserű – és sajnos, felszínes –  választ kap egy jól ismert problémafelvetésre. (6/10)

„Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három…”

Ha a pokolról kellene filmet forgatni, én biztosan Ulrich Seidlre bíznám. Az osztrák rendező mégis inkább „Paradicsom” címmel készített trilógiát a közelmúltban. Világszemléletében természetesen nem történt semmiféle pálfordulat; mindaz, amit megjelenít, igencsak távol esik a címben jelölt állapottól. A középső darabot nemrég mutatták be nálunk.

Hit, remény, szeretet jelszavával kapcsolódik össze a három film (Paradies: Liebe, 2011 (Szerelmet a feketepiacról), Paradies: Glaube, 2012 (A hit paradicsoma), Paradies: Hoffnung, 2013 (A remény paradicsoma). Két korosodó osztrák háziasszony és egyikük kamaszlányának nyaralását kísérhetjük figyelemmel, az ő boldogságkeresésük áll a középpontban. Bármelyik részt kezdjük is nézni, hamar rájövünk, hogy az isteni erények emlegetése mennyire cinikus. Hiszen a szeretetet itt pénzért kínálják, a hit leple pedig bigottságot, beteges elhajlást takar. Paradicsomról meg aztán végképp nincs szó, legfeljebb az ideák szintjén; a szereplők csak vágynak utána, miközben egyikük sem tud kikeveredni a maga személyes infernójából. Más-más vezérfonálba kapaszkodva, egyformán tévútra sodródnak.

Seidl filmjeit nézni nem sétagalopp, szükség van hozzá némi mazochista eltökéltségre. Sivár, reménytelen világa, leplezetlenül provokatív attitűdje sokakból ellenérzést válthat ki. Korábban szentelt már a hit témájának egy jól sikerült, önmagához mérve egészen visszafogott dokumentumfilmet (Tudod, hogy van ez, Jézus..., 2003 - itt méltattam). A benne megszólalók kivételesen nem a rendezőtől megszokott deviáns, értékzavaros figurák; esetükben inkább a társtalanság, szeretethiány dominál, a Seidl-művek egyik alapmotívuma, mely a trilógia szereplőinek is legfőbb mozgatórugója. A Hit… viszont már devianciának sincs szűkében, a jól ismert polgárpukkasztó hozzáállással ragadja meg tárgyát.

Főhőse, Anna-Maria (Maria Hofstätter), a „Szerelem…” Teresájának testvére és szöges ellentéte.  Míg nővére Kenyában érzéki örömökben pancsikol, Anna mértékletesebben kívánja tölteni a szabadságát. Reggel-este önostorozással vezekel honfitársai vétkéért, napközben jókora Szűz Mária-szoborral a táskájában téríteni indul. Lakásában egy imacsoport találkozik rendszeresen, hogy együtt fohászkodjanak Ausztria katolikussá válásáért. Ezekbe az ájtatos mindennapokba zavar bele a hosszú idő után újra felbukkanó muszlim férj (Nabil Saleh). Nabil újrakezdést emleget, és ha már itt van, hitvesi kötelességére emlékezteti feleségét. A nőt kizökkenti nyugalmából a nem várt látogatás, életének azt a szakaszát éleszti fel, amit valószínűleg szívesen eltemetne. Egyre jobban elbizonytalanodik férje folyamatos szemrehányásai, állandó zaklatása miatt.

Nem csoda, hogy meginog, a hitével alapvető problémák vannak, akárcsak szexuális életével, ami gyakorlatilag nincs is; betegesen izgatja a hatodik parancsolat, vallásos szenvedélye nem egyéb, mint félresikerült partnerkeresés – ennyiben a Liebe… Teresájához hasonló utat jár be. Jézusban nem az isteni személyt látja, hanem a fájóan nélkülözött szerelmes társat. Csodálja a szépségét, erotikus enyelgésbe bonyolódik a feszülettel... Minthogy a katolicizmusban csöppet sem ismeretlen az istenszeretet érzéki, már-már buja képekben való ábrázolása (Keresztes Szent János extatikus himnuszaitól kezdve az együgyű népénekekig), nem szólhatjuk meg a rendezőt ezekért az – úgymond – botrányos jelenetekért. E szélsőséges mozzanatok a vallásgyakorlás némely visszásságával is szembesítenek bennünket, amellett, hogy érzékeltetik hősünk teljes zavarodottságát. Hiába próbál rendíthetetlen maradni, a házastársak között csúnya összetűzések játszódnak le.

A férj muszlim volta amúgy fölösleges frontot nyit, hiszen itt nem vallások közti ellentétről van szó; még csak hívő-hitetlen szembenállásról sem. Anna egy extrém, egyedi eset, semmiképp sem általános érvényű negatív példa – ennyiben nem különbözik a Seidl-féle panoptikum freakjeitől. Kettejük mérkőzése mégis leköti figyelmünket, a kíméletlenül realista elbeszélői stílus és a nagyszerű alakítások eredményeképpen. Maria Hofstätter remek, és az amatőr szereplőknek is rengeteget köszönhetünk. Az alsógatyás Rupnik úr jelenete például fergeteges; kegyetlenül abszurd, ahogy a lábfájós átlagpolgár találkozik a szakralitással. Az alkotó más műveihez képest azonban A Hit…-ben kevésbé érvényesül a groteszk látásmód, a szélsőségesen ellenpontozó szerkesztés. Szárazabb, nyögvenyelősebb a modora, a dialógusok sarkítottak, tételszerűek.

A szavaknál olykor többet mond egy gondosan megszerkesztett snitt, jobban kifejezi a kapcsolatok ridegségét vagy a lelkekben zajló folyamatokat. Beszédesek a rendező védjegyének számító, kínosan precíz, gyakran szimmetrikus kompozíciók, hosszan kitartott állóképek. Ilyen például az imacsoport tablója vagy az ablaknál, nekünk háttal üldögélő Nabil herzogi párhuzamokat ébresztő, többször visszatérő képe. És ha már a filmes utalásoknál tartunk: az ominózus (dramaturgiailag fölösleges, nyilván provokációs céllal beiktatott) maszturbálási jelenet egyetlen pozitívuma a Murnau Nosferatuját idéző (a filmben ismételten felbukkanó) szépségesen kék látványvilág. 

Anna Maria története nem topog egy helyben, mint a Kánikula vagy az Import/Export hőseié vagy akár Teresáé. A vége felé elmozdul a kiindulóponttól, ha csak átmenetileg is (egy kis spoiler): a térítő útjáról hazaérkező asszony sírva kér bocsánatot a férjétől – ezúttal nem az Istentől. Különben nem sokat változik az eredeti felállás, kettejük gyötrő, társas magánya. A lehetőség mindenesetre adott a változásra, még nem tudni, mi történik a mélypont után. (Ha a kulcsot netán a stáblista alatt felhangzó egyházi himnusz kínálja, akkor nem reménykedem: Maria Hofstätter éneke újfent a földi dolgok hiábavalóságát vési az eszünkbe.)

Ulrich Seidl kérlelhetetlen tükre nem a hit vagy szeretet értékét teszi kérdésessé. Pusztán csak megmutatja, hová süllyedhet a legszentebb érték is, ha félreértelmezik. Hogy mi lesz a reménnyel, meglátjuk októberben.  (8/10)

Óriásdinók harcolnak Transformers-robotokkal, gellérthegynyi őshüllő harapdálja a Golden Gate-hidat, csak úgy potyognak az autók lefelé... Már csak azt kellene tisztáznom, kinek a kedvéért néztem meg ezt a marhaságot?

Könnyű azzal elintézni, hogy a gyerek kedvéért. Bevallom, engem legalább annyira hajtott a kíváncsiság, főleg Guillermo del Toro miatt, akinek neve a stáblistán (2008, a Pokolfajzat 2 óta először) végre ismét rendezőként szerepel.

Amúgy meg nem is volt olyan marhaság. Éppen ilyet kerestem: heroikus, székhez ragasztó mesét, aminek ürügyén megmutathatom a fiúknak, milyen az igazi mozi. Mert bár korukhoz képest (11 és 13 évesek) rengeteg nekik szóló klasszikust és újdonságot láttak már, az csak mostanában tudatosult bennem, hogy az élő vetítés kalandja eddig kimaradt az életükből. Kapóra jött hát a bemutató; biztos vagyok benne, hogy a Tűzgyűrűnél aligha találhattam volna nekik alkalmasabbat az „első” moziélmény kiváltására. Nekem is hozzátett még egy lapáttal a műélvezethez, hogy közben megleshettem, miként szippantja be a srácokat a látványözön.

A Tűzgyűrű a japán kaiju (óriásszörny) -és óriásrobot-filmek nyomdokain jár. A történet szögegyenes: a világot meg kell menteni – gondolom, senkinek sincsenek kétségei afelől, hogy ez végül meg is történik. Hatalmas szörnyek (kaijuk) szivárognak a felszínre a Csendes-óceán alján nyílt hasadékon keresztül. Feldúlják a civilizációt, csak idő kérdése, hogy a Földet végleg birtokba vegyék. Az emberiség óriásrobotokat (jaegerek) állít hadrendbe az elpusztításukra, olyan nagyokat, amiket egy pilóta egyedül nem is képes irányítani; a feladathoz összehangolt párokra van szükség. A film a végső összecsapásra fókuszál, de míg odáig eljutunk, jó néhány lenyűgöző csörtének lehetünk tanúi.

A cselekményhez hasonlóan a karakterek sincsenek túlbonyolítva, mi több, a sztori anélkül is követhető, hogy a nevüket tudnánk (a film végéig egyet sem sikerült megjegyeznem). Ennek ellenére szerethetők: emberiek és nem szuperhősök, ki-ki a maga csapásokkal terhelt előéletével. A főhős (Charlie („Jax”) Hunnam) – nevezzük Pilótának – legutolsó bevetésén bátyját vesztette el, a harcművészetével férfiakat megszégyenítő Pilótalány múltjának titkait csak találgatni tudjuk, ahogyan azt is, miféle kapcsolat fűzi a Kapitányhoz (Idris Elba). Az emlékek révén némi melodráma szivárog az események folyásába, sőt a románc is helyet kap, persze csak módjával, nehogy elvonja figyelmünket a lényegről. 

Mi hát a lényeg? A vegytiszta mese, jó és rossz csatája; nem rontja fölösleges érzelgés, sem a pusztítás nyomán visszamaradó hullahegyek nyomasztó képei. Nagypályás küzdelem: gigászi fémlovagok többszáz tonnás hústornyok ellen, tét az emberiség.

Del Toro óriásrobotos őrületének bizonyos szempontból több köze van ördöghöz és pokolhoz (vagyis mitológiához), mint az összes Pokolfajzatnak együttvéve. Bár a kellőképp lecsupaszított forgatókönyvből nem feltétlenül ez olvasható ki, a nagyszabású látványvilág jó és gonosz apokaliptikus küzdelmét idézi. A léptéket bevallottan Goya Kolosszusa ihlette. Földbe döngölnek a méretek, az irdatlan hüllők és fémmonstrumok mellett az ember csak légypiszok. Egyes jelenetek atmoszférája kifejezetten démonikus (vörös tűzben derengő pikkelyek a tenger fenekén; denevérszárnyú lény aláhullása a levegőből – utóbbit különösen kedveltem). Viharos tengeren, szakadó esőben, világvégi kulisszák előtt zajlanak az összecsapások, festői megvilágításban ragyognak a komor kompozíciók. Mindez természetesen gondos tervezés eredménye: Del Toro saját alkotásáról nyilatkozva cseppet sem titkolja, hogy konkrét művészi példák lebegtek a szeme előtt (a már említett Goyán kívül George Bellows festményei és Hokuszai fametszetei). Ismerjük el, káprázatos lett az összhatás; mintha ódon mesekönyvet lapoznánk, melynek ábráin szebbnél szebb (hm...) gépek láthatók. No igen, Transformers-filmekhez mérve talán szokatlan ez a borongós cizelláltság, de kit érdekel, Michael Bay transformerei a jaegerekhez képest színes legójátékok. A technika (a brilliánsan kivitelezett gépek dacára) nem cél, csak eszköz ebben a grandiózus operaelőadásban. Steril CGI-panoráma helyett direkt roncsolt, karcossá tett, ködös, vízzel fröcskölt képeket látunk, így lesz a végeredmény ember-és valóságközelibb.

Vicces mellékalakok oldják a meccs véres komolyságát: egy bohókás tudóspáros, valamint az elmaradhatatlan Ron Perlman, aki láthatóan élvezi a ráosztott buffó szerepet. A robotok valami gyermekien naiv szemlélet jegyében néha ökölharcba bocsátkoznak, röpködnek a jobbhorgok és balegyenesek (az ifjabb nézők leplezetlen örömére). Érezni a mesemondó attitűdön, hogy nagy baj itt nem történhet. Nem is csalódunk: a legvégére kitisztul az ég, elsimul a tenger. A fiúk szerint „tutira lesz folytatás”. (9/10)

Andrew Dominik kora leghírhedtebb ausztrál bűnözőjéről, Mark Brandon „Chopper” Readről készítette bemutatkozó filmjét. Túl van azóta Jesse James-en és Killing them softly-n, legújabb munkája Marilyn Monroe-ról fog szólni, de addig is érdemes előásni ezt a korai művét: kár lenne, ha feledésbe merülne, tökös kis elsőfilm.  Remek portré egy nagyotmondó pszichopatáról, akit a média révén egy egész ország bálványoz. 

„… a hírnév száz tényen és ezer mesén alapszik” (a Pofás)

Mark Brandon Read kisebb részben tetteinek, nagyobb részben emlékiratainak köszönheti a legendáját. Élete tekintélyes hányadát rács mögött töltötte. 19 ember halála szárad a lelkén, amivel felkerült a sorozatgyilkosok kétes értékű listájára, bár, mint öntudatosan hangoztatja, kizárólag bűnösöket ölt, főleg drogdílereket. Azt is rebesgetik, hogy mindezt a rendőrség hallgatólagos jóváhagyásával tette. Áldozatainak lábujjait állítólag levagdosta („chop”), becenevének ez az egyik lehetséges magyarázata. „Húszéves korom óta összesen 13 hónapot voltam szabadlábon, a többi időt börtönben töltöttem” – vonja meg a mérleget. „Nem volt jó élet, rohadtul elpocsékoltam” Talán mégsem teljesen, tegyük hozzá, mert közben  megírta élete történetét;  könyve egyből a sikerlisták élére ugrott, ahonnan azóta sem mozdul. Pár éve magyarul is megjelent, borítóján – ezt adja össze valaki – a filmen őt játszó Eric Bana látható. 

Öt éven át tartott a forgatás, a Chopperrel nemcsak a rendező, de a főszereplő Eric Bana is debütált, élete egyik legnagyobb alakítását nyújtva (ha nem a legynagyobbat).  Dominik előzőleg sokáig kereste a megfelelő embert, végül maga Read ajánlotta neki az akkortájt szórakoztató tévésorozatokból ismert színészt. Jól eltalálta, hiszen ha ezt a filmet valamiért feltétlenül látni kell, akkor az Bana szédületes, egyszemélyes show-ja. Különösebb hasonlítgatás nélkül is látni, hogy hiteles, eleven figurát rakott össze - ami azt illeti, lelkiismeretesen rákészült: fölszedett tíz kilót,  és két teljes napot töltött Read társaságában, hogy eltanulja jellemző gesztusait.

Az egyszer bamba, máskor kedélyesen eszelős tekintetű filmbéli karakter szórakoztató, de veszélyes fickó. Kiszámíthatatlan, arrogáns, infantilis, ha megígérte, simán odapörköl; és beszél, beszél, löki a rizsát, nyomja a sódert ártatlan pillantással.

Összefüggő cselekmény alig van, a lazán kapcsolódó epizódokat a háttérben lapuló ok-okozati összefüggések helyett a főhős személye hozza közös nevezőre. Adott egy keret – Chopper a cellájában nézi a vele készült tévériportot –, amihez képest az elbeszélés önkényesen lapozgatja hősünk  életének krónikáját. Rideg börtöndíszletek között, 1978-ban játszódik az első félóra: az izgága, kötekedő Mark a sitten megöl egy befolyásos maffiózót, majd apránként szembesül a ténnyel, hogy mindenki utálja. Ez a fejezet még többé-kevésbé lineárisan mondja el az eseményeket. Az 1986-tal induló második részben a cselekmény már epizódokra töredezik, követve a frissen szabadult főszereplő cikkcakkos útját. 

A tények összekeverednek Read gyakran szögesen ellentétes értelmezésével – persze arra se vegyünk mérget, hogy azok a bizonyos tények mennyire felelnek meg a valóságnak. Dominik elbeszélő stílusa direkt rájátszik az alapsztori megkérdőjelezhetőségére, habár kezdetben nehéz eldönteni, mit akar.

A könnyedre vett főcím ellenére kemény börtöndrámának indul a történet. Hatalmas, fehérre meszelt kőfalak között elfojtott indulatok parázslanak, rövid, de annál kíméletlenebb erőszakjelenetek sokkolnak. Aztán a legdurvább résznél, amikor Jimmy Loughnan (Simon Lyndon) megkéseli Markot (akinek szeme a hatodik szúrás után sem rebben, és mielőtt vízszintesbe helyezné magát, még szelíden lefegyverzi a támadót), mégiscsak elbizonytalanodva mormoljuk magunk elé: ez most komoly…?

A naturalista közegben eleinte sutának érezni a bevillanó játékos flashbackeket, később már kevesebb a döccenő; a technikai trükkök és a távolságtartás egyéb eszközei jobban belesimulnak az amúgy realistán, sőt dokumentaristán tálalt történetbe. Ahogy közeledünk a végéhez, a hangsúly egyre inkább az elbeszélés aktusára, a legendagyártásra helyeződik át, a forma pedig végképp szétesik. Egy kurta betétben a bojangles-i gyilkosság pársoros balladáját maguk a résztvevők  szavalják el (az áldozatot is beleértve), borzalmas kínrímekben. A mese interjúba megy át,  fényképeket mutogatnak (a Chopper-kultusz relikviáit), Read csak röhög az egészen, és igaza van. Jól fogy a könyve, pedig még helyesírni sem tud. „Most írom a másodikat – még mindig pocsékul”.

Aki vevő a fanyar humorra, garantáltan jól fog szórakozni a sűrűn adódó, hihetetlenül abszurd helyzeteken. Bana mellett remek színészek asszisztálnak (ennél több nem jut nekik), továbbá szerves része az atmoszférateremtésnek a kegyetlen ausztrál tájszólás, bűn lenne szinkronizálni.

Dominik végeredményben nem marasztalja el, nem is fényezi hősét – rajtunk áll, hogyan viszonyulunk hozzá, szeretjük-e az efféle nagypofájú, önjelölt igazságtevőket. Ami engem illet, nézni mindenképpen. (8/10)

Fagyos mozi nyári napokra; Marius Holst alkotása múlt század eleji norvég javítóintézetben játszódik, valós tényeken alapuló, heroikus kamasztörténet. Rabok és rabtartók között a sarki hidegben különös élességgel látszanak szabadság és önkény, hűség és árulás kontúrjai.

Habár az eredeti cím „Bastøy királya”, a helyszín tényleg Francia Guayana hírhedt fegyenctelepére, a Pillangóból ismerős Ördögszigetre emlékeztet. Rideg barakkjaiban fiatalkorú elítéltek sínylődnek embertelen körülmények között, megszökni pedig lehetetlen, legalábbis az általános vélekedés szerint. Csak érdekességként említem, hogy az Oslótól vagy 75 km-re fekvő sziget ma is büntetőintézetnek ad otthont; a szaunával, teniszpályával felszerelt „öko”-börtön persze semmiben sem hasonlít immár az 1900-1953-ig itt működő jeges purgatóriumhoz. Sokat elárul az akkori mostoha körülményekről, hogy a telepen 1915-ben lázadás tört ki, amit csak katonai segítséggel sikerült leverni. Ezt az időszakot idézi meg az Ördögsziget. Jóllehet a bevezető felirat, majd a filmet záró archív felvételek a kegyetlen valóságalapra irányítják figyelmünket, a két pont közt szabad tér jut a fantáziának. Romantikusan ívelő, klasszikus szabadulástörténet bontakozik ki előttünk, mely lassan, de biztosan tart a világ rendjét valamelyest helyrebillentő epilógus révébe.

Új foglyok érkezésével indulnak az események: a megszeppent Ivarról rögtön látni, hogy amolyan nemecsek, az ember nem is érti, mit keres itt. Erling viszont, a főhős (Benjamin Helstad), máris dacos tekintettel méregeti leendő birodalmát. Hallgatag, igazi uralkodói alkat, egyetlen jól irányzott ökölcsapásával kivívja a vezérpozíciót, és elhallgattatja a gúnyolódókat. Kezdettől fogva szökésen töri a fejét, mélyen lenézve a maga körül tapasztalt meghunyászkodást. Mindenekelőtt a jól fésült, szőke Olav részéről (Trond Nilssen), akit föléje osztottak be körletvezetőként – bár az ő konformizmusa némileg érthető, hiszen három hét múlva szabadul.  A köztük feszülő ellenszenv, mint sejthető, fokozatosan rokonszenvvé alakul, a kapcsolat mindkettőjük jellemét átformálja. A magának való Erlingben felébred a bajtársiasság, felelősségérzet, közben Olav is életre szóló leckét kap új barátjától a meg nem alkuvást illetően.

A fiúk barátságát közös titok, az együtt vezetett feljegyzések mélyítik. Az Erling által megálmodott história lírai szálat visz az egyébként szikár, realista cselekménybe. Hamar ráébredünk, hogy a festői képsorokon időről időre felbukkanó sebesült cet jelkép, mint ahogy a tenger is többet jelent önmagánál ebben a szimbólumokkal finoman átszőtt történetben.

Az elnyomó rendszer romlottsága Brathen nevelő figurájában testesül meg. Kristoffer Jonernél aligha találhattak volna alkalmasabbat a szerepre; olyan öntelt és sunyi, hogy legszívesebben képen törölnénk. Már a puszta jelenléte elegendő okot szolgáltathat a rebellióra. A börtönigazgatót (Stellan Skarsgard) eleinte még egyenes embernek gondolnánk, ám az idő előrehaladtával róla is kiderül egy s más.

Álszentség, korrupció, szemben a megalkuvást nem ismerő szabadságvággyal – nem túl bonyolult séma. Lényegében csupa olyasmivel találkozunk, amit hasonló sztorikban ezerszer láthattunk már. Holst az elbeszéléshez más börtön-avagy internátusfilmek jól ismert elemeit használja fel. Ismerős stációkat érintenek az események (megérkezés, tervezés, szökés), és nem jelentenek újdonságot a karakterek sem (cinikus fegyőr, betörhetetlen jövevény, megalázható lúzer). Az alkotás mégsem fullad érdektelenségbe, képes hatni ránk. A dramaturgia rokonszenvesen visszafogott: lassú tempóban, szűkszavúan tálalja a fejleményeket, így adva meg azok kellő súlyát. A foglyok testi-lelki bántalmazásából is csak ízelítőt kapunk; az a kevés viszont kellőképpen rideg és brutális, a többit már hozzá tudjuk képzelni. Hasonlóan kevés információt közöl Brathen perverziójával kapcsolatban, a néző ezáltal ugyanolyan bizonytalanságban marad, mint a tábor többi lakója.

A fegyelmezett elbeszélő modor John Andreas Andersen operatőr poétikus szépségű képei által teljesedik ki igazán. Esztétikus, de nem esztétizáló, kékes-hideg színekben derengő, nagyszabású kompozíciók. Mindössze kétszer derül fel a mindent beburkoló szürkeség, így mindkét alkalom különös jelentőséget nyer (a tűzvész idején illetve a film végén). 

Nem lehetett nehéz dolga a rendezőnek ilyen remek színészgárdával. Skarsgardra vagy Kristoffer Jonerre nem is akarok szót vesztegetni, mindketten profik. Inkább a fiatal szereplők átélt alakítását emelném ki. Benjamin Helstad kivételével csupa ismeretlent, jórészt amatőrt látunk. Különösen emlékezetes Olav karaktere, vagy az Ivart alakító Magnus Langlete jelenései. Az élményt egyedül a zenehasználat ronthatja. Johan Söderqvist légies soundtrackje eleinte gond nélkül simul a cselekményhez, annak lírai felhangjait erősítve. Sajnos a film utolsó harmadában felborul a törékeny egyensúly, néhány jelenetre ömlengősen rátelepszik az érzelmes zene. Ettől eltekintve élvezetes a produkció – feltétlenül ajánlott. (8/10)

Lee Daniels (Precious) Cannes-t is megjárt tavalyi alkotása pálmát ugyan nem kapott, de egy házi módszerekkel végrehajtott elsősegélynyújtás jelenetének köszönhetően elérte, hogy minden híradásban a fesztivál legbotrányosabb alkotásaként emlegessék. A Pete Dexter azonos című regényét adaptáló film nemrég megjelent DVD-n, bárki tesztelheti rajta a tűréshatárát.

Florida, 1969 nyara. Javában vibrál a rasszizmus a Dél városainak fülledt levegőjében; a gőzölgő mocsárban alligátorok lapulnak, az emberek izzadnak. Két újságíró érkezik a kisvárosba, hogy egy évekkel korábbi seriffgyilkosság szálait kibogozza. A tettes, Hillary (John Cusack) siralomházban ül. Az ő kiszabadításán ügyködik a The Miami Times két munkatársa, az innen elszármazott Ward Jansen (Matthew Mc Conaughey) és fekete kollégája, Yardley (David Ovelowo). Számukra az ügy felgöngyölítése pusztán szakmai kihívás, az akció ötletgazdájának, Charlotte Blessnek (Nicole Kidman) viszont létfontosságú. A szuperdögös, sok vihart megélt szőkeség kedvelt időtöltése, hogy elítéltekkel levelez (létező női aberráció), akik közül éppen Hillaryt szemelte ki élete párjául. Csatlakozik  a teamhez Ward húszéves öccse is, Jack (Zac Efron), a címbéli „újságos fiú”.  Mióta az iskolából kirúgták, főszerkesztő apjánál dolgozik mint lapkihordó.  Első látásra beleszeret a nála jóval idősebb Charlotte-ba. Többnyire keserves arckifejezést vág, és gyakran mutatkozik alsónadrágban. Szerelmi regénye legalább annyira fontos része a cselekménynek, mint a nyomozás. A mesélőt nyilván jobban is érdekli annál, bizonyára ezért lett Jackből címszereplő. 

Hillaryn kapásból látszik, hogy életveszélyes pszichopata, akit hiba lenne rászabadítani a társadalomra. A vállalkozás tagjai több-kevesebb zavarral túlteszik magukat ezen az apróságon; a riporterek az üzletben érdekeltek, Bless kisasszony pedig férjhez akar menni. Akkor is, ha választottja az első találkozástól kezdve szexuális segédeszköznek tekinti, alkalomadtán használatba is veszi.

Daniels a sztori némely mozzanatát a trashfilmek gátlástalanságával nyomja a képünkbe. A botrányosnak szánt részletek elnyújtása egy idő után kínosan keresetté teszi az amúgy hatásos képsorokat. Ilyen, amikor Charlotte a beszélőn vagy két méter távolságból kielégíti Hillaryt, vagy amikor a strandon levizeli Jack medúzacsípését. Kidman és Cusack börtönduettjének ettől függetlenül egyedi atmoszférája van, a helyzet ritka bizarr a háttérben feszengő újságírókkal. A klipszerű elemekből összeollózott strandjelenet már problémásabb, jól mutatja a film jellemző hibáját, ahogy az ötletszerűen halmozott technikai fogások stiláris zökkenőket eredményeznek. Még akkor is, ha a kollázshatás az elbeszélői modor meghatározó vonása. Lehetséges képi eszközök egész kavalkádja vonul fel előttünk, a hangulatos zenés betétek még tovább lazítanak az egységen. A módszer a történtek spontán rekonstrukciójának benyomását kelti, ezt szolgálja Anita (Macy Gray) csapongó narrációja is: az eseményeket a Jansen-család egykori fekete szobalánya beszéli el és kommentálja nyafogó hanghordozással. 

Ha a néző érzéki élvezetekre szomjazik, megkapja, van itt szex, izgalom, brutalitás... Az újságos fiú ütős, amolyan idézőjeles trash-filmmé válhatna, ha nem venné magát annyira komolyan. Hiába viszik az elrajzolt, beteg karakterek, szituációk és számtalan más eszköz a stilizáció irányába, ha közben (főleg a játékidő második felében) átélhető érzelmekkel szembesülünk. Ilyen a testvérek kapcsolata vagy Ward összeomlásának folyamata; a feszült hangulatú befejezés pedig igazi melodráma.  Daniels egyszerre akar cool és megindító lenni, ami külön-külön sikerül is neki, ám a kettő együtt felemás érzést kelt.

A puszta élvezeten túl tanulságokban  is részesülhetünk. Többször a fejünkre olvassák a közhelyes igazságot, miszerint az újságírás üzlet. Emellett végigvonul a történeten a rasszizmus kapcsán egy (meglehetősen lapos) társadalomkritikai vonal. Színes bőrű a narrátor, a filmbéli regényíró, és mindenekelőtt a rendező. Ennek fényében talán nem véletlen, mely figurák nem maradnak vesztesek a sztori végére. 

Sokat köszönhetünk a színészgárdának abban, hogy a darab élvezhetőre sikerült. A törékeny, okos tekintetű Nicole Kidmant példásan lezüllesztették: ízléstelen sminkjével, miniruhában, borzas szőke parókában kész trampli. A Golden Globe-on elnyerte a legjobb női mellékszereplő díját, de Cusack hideglelős alakítása is megérdemli a méltatást. Zac Efron is meglepően jó, igaz, ezt a szerepet egyenesen őrá szabták. 

Túlzás volt persze tűréshatárt emlegetni a bevezetőben; szó nincs arról, hogy Daniels munkája a szokottnál  durvábban támadná a közerkölcsöt. Provokatív, de sokkal inkább csak szeretne az lenni – épp az a gond, hogy helyenként kilóg a lóláb. Durva, néhol abszurd, ám – ahogy Douglas Adams mondaná – "jobbára ártalmatlan”. (7/10)