saját szoba

filmek, sorozatok

Ördögsziget / Kongen av Bastøy (2010)

2013. július 11. 20:32 - wim

Fagyos mozi nyári napokra; Marius Holst alkotása múlt század eleji norvég javítóintézetben játszódik, valós tényeken alapuló, heroikus kamasztörténet. Rabok és rabtartók között a sarki hidegben különös élességgel látszanak szabadság és önkény, hűség és árulás kontúrjai.

Habár az eredeti cím „Bastøy királya”, a helyszín tényleg Francia Guayana hírhedt fegyenctelepére, a Pillangóból ismerős Ördögszigetre emlékeztet. Rideg barakkjaiban fiatalkorú elítéltek sínylődnek embertelen körülmények között, megszökni pedig lehetetlen, legalábbis az általános vélekedés szerint. Csak érdekességként említem, hogy az Oslótól vagy 75 km-re fekvő sziget ma is büntetőintézetnek ad otthont; a szaunával, teniszpályával felszerelt „öko”-börtön persze semmiben sem hasonlít immár az 1900-1953-ig itt működő jeges purgatóriumhoz. Sokat elárul az akkori mostoha körülményekről, hogy a telepen 1915-ben lázadás tört ki, amit csak katonai segítséggel sikerült leverni. Ezt az időszakot idézi meg az Ördögsziget. Jóllehet a bevezető felirat, majd a filmet záró archív felvételek a kegyetlen valóságalapra irányítják figyelmünket, a két pont közt szabad tér jut a fantáziának. Romantikusan ívelő, klasszikus szabadulástörténet bontakozik ki előttünk, mely lassan, de biztosan tart a világ rendjét valamelyest helyrebillentő epilógus révébe.

tumblr_nfyovzipwd1t12pdio8_1280.jpg

Új foglyok érkezésével indulnak az események: a megszeppent Ivarról rögtön látni, hogy amolyan nemecsek, az ember nem is érti, mit keres itt. Erling viszont, a főhős (Benjamin Helstad), máris dacos tekintettel méregeti leendő birodalmát. Hallgatag, igazi uralkodói alkat, egyetlen jól irányzott ökölcsapásával kivívja a vezérpozíciót, és elhallgattatja a gúnyolódókat. Kezdettől fogva szökésen töri a fejét, mélyen lenézve a maga körül tapasztalt meghunyászkodást. Mindenekelőtt a jól fésült, szőke Olav részéről (Trond Nilssen), akit föléje osztottak be körletvezetőként – bár az ő konformizmusa némileg érthető, hiszen három hét múlva szabadul.  A köztük feszülő ellenszenv, mint sejthető, fokozatosan rokonszenvvé alakul, a kapcsolat mindkettőjük jellemét átformálja. A magának való Erlingben felébred a bajtársiasság, felelősségérzet, közben Olav is életre szóló leckét kap új barátjától a meg nem alkuvást illetően.

A fiúk barátságát közös titok, az együtt vezetett feljegyzések mélyítik. Az Erling által megálmodott história lírai szálat visz az egyébként szikár, realista cselekménybe. Hamar ráébredünk, hogy a festői képsorokon időről időre felbukkanó sebesült cet jelkép, mint ahogy a tenger is többet jelent önmagánál ebben a szimbólumokkal finoman átszőtt történetben.

2574605199.jpg

Az elnyomó rendszer romlottsága Brathen nevelő figurájában testesül meg. Kristoffer Jonernél aligha találhattak volna alkalmasabbat a szerepre; olyan öntelt és sunyi, hogy legszívesebben képen törölnénk. Már a puszta jelenléte elegendő okot szolgáltathat a rebellióra. A börtönigazgatót (Stellan Skarsgard) eleinte még egyenes embernek gondolnánk, ám az idő előrehaladtával róla is kiderül egy s más.

Álszentség, korrupció, szemben a megalkuvást nem ismerő szabadságvággyal – nem túl bonyolult séma. Lényegében csupa olyasmivel találkozunk, amit hasonló sztorikban ezerszer láthattunk már. Holst az elbeszéléshez más börtön-avagy internátusfilmek jól ismert elemeit használja fel. Ismerős stációkat érintenek az események (megérkezés, tervezés, szökés), és nem jelentenek újdonságot a karakterek sem (cinikus fegyőr, betörhetetlen jövevény, megalázható lúzer). Az alkotás mégsem fullad érdektelenségbe, képes hatni ránk. A dramaturgia rokonszenvesen visszafogott: lassú tempóban, szűkszavúan tálalja a fejleményeket, így adva meg azok kellő súlyát. A foglyok testi-lelki bántalmazásából is csak ízelítőt kapunk; az a kevés viszont kellőképpen rideg és brutális, a többit már hozzá tudjuk képzelni. Hasonlóan kevés információt közöl Brathen perverziójával kapcsolatban, a néző ezáltal ugyanolyan bizonytalanságban marad, mint a tábor többi lakója.

flukt-kongen-av-bastoy.jpg

A fegyelmezett elbeszélő modor John Andreas Andersen operatőr poétikus szépségű képei által teljesedik ki igazán. Esztétikus, de nem esztétizáló, kékes-hideg színekben derengő, nagyszabású kompozíciók. Mindössze kétszer derül fel a mindent beburkoló szürkeség, így mindkét alkalom különös jelentőséget nyer (a tűzvész idején illetve a film végén). 

Nem lehetett nehéz dolga a rendezőnek ilyen remek színészgárdával. Skarsgardra vagy Kristoffer Jonerre nem is akarok szót vesztegetni, mindketten profik. Inkább a fiatal szereplők átélt alakítását emelném ki. Benjamin Helstad kivételével csupa ismeretlent, jórészt amatőrt látunk. Különösen emlékezetes Olav karaktere, vagy az Ivart alakító Magnus Langlete jelenései. Az élményt egyedül a zenehasználat ronthatja. Johan Söderqvist légies soundtrackje eleinte gond nélkül simul a cselekményhez, annak lírai felhangjait erősítve. Sajnos a film utolsó harmadában felborul a törékeny egyensúly, néhány jelenetre ömlengősen rátelepszik az érzelmes zene. Ettől eltekintve élvezetes a produkció – feltétlenül ajánlott. (8/10)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr785400919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása