Andrew Dominik kora leghírhedtebb ausztrál bűnözőjéről, Mark Brandon „Chopper” Readről készítette bemutatkozó filmjét. Túl van azóta Jesse James-en és Killing them softly-n, legújabb munkája Marilyn Monroe-ról fog szólni, de addig is érdemes előásni ezt a korai művét: kár lenne, ha feledésbe merülne, tökös kis elsőfilm. Remek portré egy nagyotmondó pszichopatáról, akit a média révén egy egész ország bálványoz.
„… a hírnév száz tényen és ezer mesén alapszik” (a Pofás)
Mark Brandon Read kisebb részben tetteinek, nagyobb részben emlékiratainak köszönheti a legendáját. Élete tekintélyes hányadát rács mögött töltötte. 19 ember halála szárad a lelkén, amivel felkerült a sorozatgyilkosok kétes értékű listájára, bár, mint öntudatosan hangoztatja, kizárólag bűnösöket ölt, főleg drogdílereket. Azt is rebesgetik, hogy mindezt a rendőrség hallgatólagos jóváhagyásával tette. Áldozatainak lábujjait állítólag levagdosta („chop”), becenevének ez az egyik lehetséges magyarázata. „Húszéves korom óta összesen 13 hónapot voltam szabadlábon, a többi időt börtönben töltöttem” – vonja meg a mérleget. „Nem volt jó élet, rohadtul elpocsékoltam” Talán mégsem teljesen, tegyük hozzá, mert közben megírta élete történetét; könyve egyből a sikerlisták élére ugrott, ahonnan azóta sem mozdul. Pár éve magyarul is megjelent, borítóján – ezt adja össze valaki – a filmen őt játszó Eric Bana látható.
Öt éven át tartott a forgatás, a Chopperrel nemcsak a rendező, de a főszereplő Eric Bana is debütált, élete egyik legnagyobb alakítását nyújtva (ha nem a legynagyobbat). Dominik előzőleg sokáig kereste a megfelelő embert, végül maga Read ajánlotta neki az akkortájt szórakoztató tévésorozatokból ismert színészt. Jól eltalálta, hiszen ha ezt a filmet valamiért feltétlenül látni kell, akkor az Bana szédületes, egyszemélyes show-ja. Különösebb hasonlítgatás nélkül is látni, hogy hiteles, eleven figurát rakott össze - ami azt illeti, lelkiismeretesen rákészült: fölszedett tíz kilót, és két teljes napot töltött Read társaságában, hogy eltanulja jellemző gesztusait.
Az egyszer bamba, máskor kedélyesen eszelős tekintetű filmbéli karakter szórakoztató, de veszélyes fickó. Kiszámíthatatlan, arrogáns, infantilis, ha megígérte, simán odapörköl; és beszél, beszél, löki a rizsát, nyomja a sódert ártatlan pillantással.
Összefüggő cselekmény alig van, a lazán kapcsolódó epizódokat a háttérben lapuló ok-okozati összefüggések helyett a főhős személye hozza közös nevezőre. Adott egy keret – Chopper a cellájában nézi a vele készült tévériportot –, amihez képest az elbeszélés önkényesen lapozgatja hősünk életének krónikáját. Rideg börtöndíszletek között, 1978-ban játszódik az első félóra: az izgága, kötekedő Mark a sitten megöl egy befolyásos maffiózót, majd apránként szembesül a ténnyel, hogy mindenki utálja. Ez a fejezet még többé-kevésbé lineárisan mondja el az eseményeket. Az 1986-tal induló második részben a cselekmény már epizódokra töredezik, követve a frissen szabadult főszereplő cikkcakkos útját.
A tények összekeverednek Read gyakran szögesen ellentétes értelmezésével – persze arra se vegyünk mérget, hogy azok a bizonyos tények mennyire felelnek meg a valóságnak. Dominik elbeszélő stílusa direkt rájátszik az alapsztori megkérdőjelezhetőségére, habár kezdetben nehéz eldönteni, mit akar.
A könnyedre vett főcím ellenére kemény börtöndrámának indul a történet. Hatalmas, fehérre meszelt kőfalak között elfojtott indulatok parázslanak, rövid, de annál kíméletlenebb erőszakjelenetek sokkolnak. Aztán a legdurvább résznél, amikor Jimmy Loughnan (Simon Lyndon) megkéseli Markot (akinek szeme a hatodik szúrás után sem rebben, és mielőtt vízszintesbe helyezné magát, még szelíden lefegyverzi a támadót), mégiscsak elbizonytalanodva mormoljuk magunk elé: ez most komoly…?
A naturalista közegben eleinte sutának érezni a bevillanó játékos flashbackeket, később már kevesebb a döccenő; a technikai trükkök és a távolságtartás egyéb eszközei jobban belesimulnak az amúgy realistán, sőt dokumentaristán tálalt történetbe. Ahogy közeledünk a végéhez, a hangsúly egyre inkább az elbeszélés aktusára, a legendagyártásra helyeződik át, a forma pedig végképp szétesik. Egy kurta betétben a bojangles-i gyilkosság pársoros balladáját maguk a résztvevők szavalják el (az áldozatot is beleértve), borzalmas kínrímekben. A mese interjúba megy át, fényképeket mutogatnak (a Chopper-kultusz relikviáit), Read csak röhög az egészen, és igaza van. Jól fogy a könyve, pedig még helyesírni sem tud. „Most írom a másodikat – még mindig pocsékul”.
Aki vevő a fanyar humorra, garantáltan jól fog szórakozni a sűrűn adódó, hihetetlenül abszurd helyzeteken. Bana mellett remek színészek asszisztálnak (ennél több nem jut nekik), továbbá szerves része az atmoszférateremtésnek a kegyetlen ausztrál tájszólás, bűn lenne szinkronizálni.
Dominik végeredményben nem marasztalja el, nem is fényezi hősét – rajtunk áll, hogyan viszonyulunk hozzá, szeretjük-e az efféle nagypofájú, önjelölt igazságtevőket. Ami engem illet, nézni mindenképpen. (8/10)
