Hogyan bánunk szüleinkkel, mit várunk el gyermekeinktől? A Tokiói történet olyan kérdéseket érint, amikkel előbb-utóbb szinte mindnyájan szembetalálkozunk, ahogy múlnak az évek.

Jaszudzsiro Ozu filmje sokat elemzett klasszikus, túl a hatvanon; valószínűleg már mindent leírtak és elmondtak róla, amit érdemes. Mostanra inkább csak szakmabeliek vagy megszállott filmrajongók érdeklődnek iránta, ami tulajdonképpen érthető: fekete-fehér, lassú és eseménytelen. Akik azonban képesek az élet unalmasnak látszó mozzanatait hosszan és békésen szemlélni, és belőlük a megtapasztalt monotónia nem ingerültséget, hanem megnyugvást vált ki, nos, ők feltétlenül tegyenek próbát vele. Aki át tudja venni a film ritmusát, messzire juthat - aki nem, az meg belepusztul az unalomba.

Semmi bajom nem volt annak idején a sokat szidott Tűzgyűrűvel, Guillermo del Toróban csak a Mama megtekintése után kezdtem kételkedni (igaz, azt nem ő rendezte, de mégiscsak áldását adta rá). Most viszont alapjaiban rendült meg a belévetett bizalmam.

Bármilyen meglepő, a rendező állítólag eddigi főművének tartja a  Bíborhegyet  . A témát tekintve valóban emlékeztet legsikerültebb, spanyol nyelvű alkotásaira, de ennyiben kimerül a hasonlóság. Csodaszép kivitelezése ellenére is középszerű, és helyenként egészen kínos.

A viktoriánus regényeket idéző, meglehetősen közhelyes történet a 19. századi Amerikában indul; itt él a bájos, szőke, írói ambíciókat dédelgető Edith (Mia Wasikowska), édesapjával. Az öregúr büszke rá, hogy tisztes vagyonát két keze munkájával szerezte, úgyhogy kerek-perec visszautasítja a nála támogatásért kilincselő dandyt, Sir Thomas Sharpe-ot (Tom Hiddleston). Az óvilágból nővére (Jessica Chastain) társaságában érkezett ifjú találmánya, egy újfajta bányagép kifejlesztéséhez keres támogatót. Első látásra meghódítja Edith szívét, ám az apa ellenzi a házasságot: gyanítja, hogy nincs minden rendben a testvérpár körül.

Tomm Moore animációs filmjének megtekintése felér egy frissítő alámerüléssel, vagy csöndes szemlélődéssel árnyékos vízparton, miközben nincs semmi dolgunk, csak bámuljuk a vizet: hömpölygő folyót, futó patakot  vagy zölden kavargó mélységet. Mert A tenger dalán bőven van bámulnivaló. Kézzel rajzolták, pazar színekkel, művészi gonddal; tenger feletti és alatti tájai örvényként vonzzák a tekintetet, átfúj rajtuk a szél, gyöngyözve gyűrűzik a víz, szinte érezni a hűvösét... A figurák pedig egyszerűségük ellenére is egyediek és végtelenül szeretnivalóak.

Tulajdonképpen ismernünk illene a  rendező nevét, hiszen korábbi egészestés animációja, a Kells titka (2009) nálunk készült, a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban. Nagy kár, hogy alig hagyott nyomot a hazai köztudatban, pedig kivételesen eredeti alkotásról van szó.

A hetvenes évek ifjúsági sorozataiból ez az egyetlen, amelyik nálam valamiért kimaradt; csak mostanában, több évtizedes késéssel ismertem meg, miután (családi használatra) előástam egy torrentoldalról. Nem is értem, miért nem adták ki DVD-n, mint a többi kortársát.

A rendező, Fejér Tamás nevéhez olyan kultuszsorozatok fűződnek, mint a Tüskevár, A Tenkes kapitánya, Az öreg bánya titka vagy az Utánam, srácok. 1973 és 1975 között négy(!) ifjúsági széria készült, és ha nem is évente következtek eztán az újdonságok, elmondhatjuk, hogy az évtizedben virágkorát élte nálunk a műfaj.  A gyerekközönség egy idő után már ismerősként tekintett az állandó szereplőkre, Jelisztratovra, Kovács Krisztiánra vagy Losonczi Gáborra, szinte együtt nőtt fel velük. 

Jópárat nem láttam a tavalyi filmtermésből, úgyhogy ha akarnék, sem készíthetnék toplistát, de Jonathan Glazer művét még így vaktában is a múlt év „leg”-jei közé sorolom. Ennek ellenére meg tudom érteni, miért nem vetítették nálunk egyetlen moziban sem.

Glazer, akinek videóklipjeit ugyancsak érdemes megismerni (nemcsak a Kovács Lajosost), utoljára 2004-ben állt elő egészestés darabbal (Születés), sokan várták hát kíváncsian az Under the skint. A potenciális közönség más része pedig arra izgult jó előre, hogy Scarlett Johansson teljesen le fog benne vetkőzni. A színésznő formáiban nem is kell csalódnunk, igazán szívmelengető jelenség, csakhogy attól még művészfilm ez a javából – kizárólag edzett szeműeknek. Utoljára talán a Holy Motors megtekintésekor volt részem hasonlóan szürreális élményben.

Filmes blogon filmet illene kínálnom, most mégis színházról írok. Egy ifjúsági előadás kapcsán  ugyanis eltűnődtem, vajon Az ember tragédiájának melyik mozgóképes feldolgozását ajánlhatnám nyugodt szívvel egy átlagos középiskolásnak. Eredménytelenül törtem a fejemet - legjobb lesz, ha bábszínházba mennek. 

A mai diákok számára egyre nagyobb megerőltetés a kötelezők elolvasása, sokan nem is fáradnak vele: a feladatot letudják netről vadászott olvasmánynaplóval vagy jobb-rosszabb filmadaptációk megtekintésével. Valamennyire érthető az ellenállás, hisz a szóban forgó olvasmányok nyelvezete, problematikája gyakran fényévekre van egy mai tizenéves világától. Az ember tragédiája ezek közül is az egyik, ha nem éppen „a” legnehezebben emészthető muszáj-olvasmány. 

Tény, hogy a Tragédia szellemétől csöppet sem idegen a megfilmesítés; meggyőződésem például, hogy a néhány éve bemutatott animációs változat az eddigi legteljesebb Madách-feldolgozás. Jankovics Marcell remeke azonban legalább olyan kemény dió, mint maga az alapmű. Jeles Angyali üdvözletét szóba sem merem hozni, egyébként is inkább tekinthető parafrázisnak, mint szöveghű adaptációnak. Marad tehát az archívumban egy 1969-es tévéváltozat Huszti Péterrel, Mensáros Lászlóval, esetleg különböző színházi felvételek jöhetnek még szóba. Amennyiben így állunk, érdemesebb élőben nézni az alkotást – ha Pécsen vagy a közelében laknék (pláne, ha magyartanár lennék), biztosan nem hagynám ki a Bóbita Bábszínház előadását.

John Michael McDonagh legújabb (szám szerint második) filmjét az idei Titanic-fesztiválon vetítették. Máshol nemigen, moziba nem került, még szerencse, hogy vannak egyéb csatornák. Megeshet, hogy akik egy újabb guardistára számítanak, csalódni fognak, pedig bőven megér egy misét.

Brendan Gleeson személye és a fekete humor közös nevezőre hozza ugyan a rendező előző munkájával vagy az Erőszakik-kal, de a Kálvária rágósabb falat. Komoly mondandóját meg sem próbálja akciók és poénok mögé rejteni, teljességgel nyílt lapokkal játszik.

A történet az ír katolikus egyház berkeiben esett pedofil bűncselekmények és a nyomukban sarjadó egyházellenesség témáját firtatja, adott társadalmi-politikai problémák megjelenítésénél azonban jóval többet markol. A feszült krimit ígérő alaphelyzetből kemény morális kérdéseket boncolgató párbeszédek bomlanak ki. A szellemi kaland tehát garantálható, egyéb kalandokra vágyók viszont jobb, ha távol maradnak e lassan vánszorgó, eseménytelen történettől. A változások itt a lelkekben zajlanak – ha zajlanak -, maga a sztori csak az erkölcsi disputa keretéül szolgál.

James Lavelle atyával egy férfi a gyóntatószékben közli, hogy egy hét múlva megöli; így kíván elégtételt venni azért, mert gyermekkorában egy másik pap durván molesztálta. Köpni, nyelni nem tudunk a kíméletlenül naturalista felütés hatása alatt (a gyóntató se), a film folyamán végig azon töprengünk, vajon ki lehet a fenyegető.  Nem mellékes körülmény, hogy ez csak számunkra titok, James atya be tudja azonosítani az illetőt.  A „ki lesz a gyilkos?” talánya ébren tarthatja érdeklődésünket a cselekmény  lassú folyása ellenére is, a fő szál mégis a főszereplő belső drámája.

Ne tévesszen meg bennünket a fura főszereplő, a Porco Rosso témájában és hangvételében egyaránt távol áll a mesétől. Miyazaki eme kevésbé ismert darabja cinikus önportré, és - ahogy azt tőle már megszoktuk - a repülés dicsérete.

Ha a mester életművén végigtekintünk , sűrűn cikáznak orrunk előtt a légi járművek. Ahol nincs gép, ott sárkány is megteszi vagy a jó öreg seprűnyél. A rendező vonzalma az égi magasságok iránt családi eredetű: édesapja repüléstechnikai mérnökként dolgozott, később saját, vadászgépeket gyártó vállalatát igazgatta. Egy darabig úgy látszott, hogy a fiú is apja nyomdokaiba lép, de nem így alakult, az animáció világa erősebb mágnesnek bizonyult. Hogy új szenvedélye mégsem söpörte el a régit, arról immár többszörösen meggyőződhettünk.

Mostanra már szinte minden létező fórumon és tekintetben méltatták a sorozatot, alig hiszem, hogy újat mondhatnék róla. Mégsem hagyom szó nélkül - ha két hónap telt is el a finálé óta - , mert alaposan a bűvkörébe vonzott.

Matthew McConaughey miatt eleve elfogultan ültem neki a szériának, és a vadregényes louisiana-i helyszín is csábított.  A stílusos főcím és kísérőzene, valamint a zsáner jellemző motívumainak jelenléte (baljós mocsárvidék, babonák, alkoholizmus, vérfertőzés, vallási megszállottság) tényleg szavatolták a hamisítatlan southern-hangulatot, az viszont hamar kiderült,  hogy a True Detective első évada több, mint egy jó kis déli sztori. 

Lázálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer még Michael Bay-alkotásról értekezem a saját szobámban, de félre az előítéletekkel! A blockbuster-gyártás rutinos szakembere meglepően bölcs és véresen abszurd darabot alkotott két Transformers között, jóformán aprópénzből.

Rajongói többsége lehet, hogy fanyalogva fogadta, és ha némelyiküknek sikerült is gondtalanul végigkacagnia, az Izomagyak attól még nem egyenlő egy újabb bugyuta Bad Boys-epizóddal. Körülbelül annyira tekinthető akcióvígjátéknak, mint amennyire vegytiszta akció-sci-fi, mondjuk, a Csillagközi invázió. Persze, van itt izom kötegszám, bay-esen lassított robbanások, lángtengerek, tangabugyik, szilikonmellek és egyéb nyalánkságok, csak éppen nem a rendezőtől megszokott kontextusban. A dögös csajok és kigyúrt fickók ezúttal sem nem vonzók, sem nem macsók, inkább szánalmasak. Az átlagosan induló sztori mind groteszkebb, mind képtelenebb fordulatokat vesz, egyre morbidabb poénokkal. Szatíra ez a javából, cinikus, fekete humorú, amelynek harsány színkavalkádja mögött nagy, süket sötétség terpeszkedik.  Csak egy a gond vele: túl hosszú.