Négy évadon jutott túl a 2008-ban indult széria, végre az utolsónak szánt ötödik is megjött, bár egyelőre csak az első fele, a második a hírek szerint valamikor jövőre készül el. Addig lehet találgatni, fogadásokat kötni a lehetséges végkifejletet illetően – én inkább visszarévedek. 

Hiába minőségi anyag, a magyar nézők közül kevesen ismerik. 2011-ben az RTL klub késő éjszakánként sugározta az első évadot, azóta a második is csordogálni kezdett; hogy milyen címmel, azt jobb, ha elfelejtjük. Meglehet, a legtöbb szereplője totál szívásként éli meg a történteket, egy hosszan tartó pechsorozatnál azért többről szól. A „Breaking Bad” negatív irányváltást jelent, áttérést a rossz oldalra, ez inkább baljósan hangzik, mint viccesen. Ha a sztori eleinte bővelkedik is abszurd poénokban, az idő múlásával egyre sötétebbé válik. Bizonyára sok nézőt ragasztott (és ragaszt azóta is) a képernyő elé az emlékezetes kezdő jelenet bizarr lakókocsis ámokfutása, de megfordult-e a fejében bárkinek is a kocsiból előtántorgó szemüveges, alsónadrágos középkorú férfi láttán, hogy e pillanatokban éppen új legenda születik?

Egy nemdohányzó kémiatanár 50. születésnapján megtudja, hogy előrehaladott tüdőrákja van. Egykor ígéretes karrier előtt állt, most végtelenül unalmas arcként a helyi középiskolában aprózza el tehetségét. Másodállásban egy autómosó alkalmazottja, lévén a tanári fizetés kevés ahhoz, hogy eltartsa stroke-os kamaszfiát és állapotos, amúgy állástalan feleségét; a lakáson jelzálog, és a gázkazán is a végét járja. Mindez nem nálunk történik, hanem a világ másik végén, egy új-mexikói kisvárosban; mindenesetre sokan tekinthetünk ismerősként Walter White-ra, aki a halálos diagnózis tudatában úgy érzi, sürgősen lépnie kell. Az eljövendő évekre biztosítani akarja a család megélhetését, ami gyorsan, egyúttal becsületesen nyilván lehetetlen. Kétségbeesésében beleveti magát a kábítószerüzletbe: egykori lógós tanítványával, a kissé infantilis, dealerkedő Jesse-vel nekilát a metamphetamin-készítésnek.

Ettől fogva kettős életet él, szorgalmasan főzi a kristály meth-et, egyik meredek kalandból a másikba keveredik, ugyanakkor mit sem sejtő családja aggodalmától kísérve a betegséggel is felveszi a harcot. Minthogy elsőrangú vegyész, az általa gyártott anyagnak gyorsan híre megy, Tucóig, a helyi kiskirályig is elér, és eljön az idő, mikor a titokzatos Heisenberg nevétől hangos a határvidék. A dolog pikantériája, hogy Walter sógora, Hank a DEA (szövetségi drogelhárító) ügynöke. Amint az ötletes főcím előre sejteti, a kémia is szerephez jut  az események során. A csetlő-botló párost nem egyszer a tudomány (és Walt vegyészi zsenije) menti ki a szorult helyzetből. Sorra durrannak az idevágó poénok, néha a valóságnál látványosabban, de nagyjából tényszerűen. Ha előbb nem is, az első évad végére megérik bennünk a felismerés: „a kémiát tisztelni kell”. „Yeah, science!...

Hősünk övéi érdekében tér rossz útra, remélve, hogy a cél szentesíti az eszközt. Csakhogy az első (bal)lépés megtétele után máris újabbakra kényszerül, pillanatok alatt túl van az elkövethető bűnök széles skáláján, piti  hazugságtól kezdve lopáson át az emberölésig, a lelkifurdalást pedig igyekszik lerázni magáról, mint kutya a vizet. Racionális, természettudós észjárással keres indokokat egyre elfogadhatatlanabb viselkedésére, állandó önigazolási kényszertől hajtva mindenekelőtt a családra hivatkozik. Közben nem is érzékeli, mekkora pusztítást végez kapcsolataiban az örökös hazudozással. Tüdőrákja lassan visszavonul, de mire Walt észbe kap, a család sem áll már mögötte.

Lenyűgözve figyeljük Bryan Cranston alakítását, hogyan lesz az ügyefogyott tanerőből hidegvérű bűnöző, és el is hisszük neki ezt a nem mindennapi jellemváltozást. Nincs szó persze gyökeres fordulatról, az új Walt a régiből bomlik ki lépésről lépésre. Ahogy a bűn útján, gátlásait levetve egyre messzebb jut, felerősödnek elfojtott negatív tulajdonságai; olykor szánalmas, de gyarlóságában is félelmetes. Megeshet, hogy mégsem veszíti el rokonszenvünket, mert az új karakter, amivé kinőtte magát, kifejezetten cool vonásokkal rendelkezik, miközben dollár százezrekkel a zsebében is elő-előkandikál belőle az esetlen kisember.

Bizonyos szemszögből ráfoghatjuk, hogy a Breaking Bad a drogról szól; kizárt, hogy valaha ilyen széles, egyszersmind szórakoztató tabló készült volna a témáról, magába foglalva a teljes kört, gyártástól a terjesztésen át a fogyasztásig. Mégis, bármilyen nagyszabású és kidolgozott, mindez csupán háttér, hiszen a történet alapvetően a bűn körül forog. Bűn és bűnhődés, következmény és felelősség kérdéseit járja körbe, egyre szűkülő, koncentrikus körökben, mialatt titokzatos flash forwardok döngölik az agyunkba jó előre, hogy a tettek magukban hordozzák következményeiket. Walt kerüli a szembesülést, egyedül Jesse nevezi nevén a dolgokat, nem félve beismerni saját rosszaságát. A 3. évadra a két főhős belső útja egyre inkább széttart. Izgalmas a Walt árnyékában észrevétlenül megemberesedő Jesse figurája (a karakterrel együtt válik mind érettebbé Aaron Paul színészi alakítása is); ez a vékonydongájú srác szilárdabb erkölcsi alapokon áll, mint első látásra gondolnánk. Kettőjük helyett is megéli a bűnt, amiben mindketten részesek – mintha kizárólag neki volna lelkiismerete.

Habár kriminek és drámának egyaránt címkézték már a szériát, egyiket sem kell készpénznek vennünk, az epizódok során izgalmasan keverednek különböző műfajok és hangnemek. A fura alapszituációból eleinte komikus helyzetek adódnak – igaz, a humor sokszor fekete, és időnként nem tudjuk, hogy hányjunk vagy nevessünk. A kezdeti vicces lúzerkedés helyére aztán lassan bekúszik a dráma, az alkotók meggyőzően bizonyítják érzéküket a finomabb hangoláshoz. Hiteles és nyomasztó rajzot kapunk Walt és Skyler házasságának széthullásáról, apa és fia botladozó kapcsolatáról, még megrázóbb a Walt és Jesse közötti vonzás-taszítás viszony hullámzásának mesteri ábrázolása – megannyi leheletnyi árnyalat, rezdülés jelzi, Gilliganéknek a dráma is erős oldala. Feszült akciójelenetekből kezdettől fogva nincs hiány, ám a 3. évadtól mind gyakrabban lesz az erőszak a problémamegoldás eszköze, ahogy a főhős és a film stílusa egyaránt gengszteresedik. Nyers, lendületes, olykor félperces akciók verik mellbe a nézőt, és ha a cliffhangerek nem is játszanak mindig az idegeinkkel, az események mögött szüntelenül parázslik a feszültség.

Hogy ez a műfaji-hangnemi sokféleség keverék helyett vegyületté álljon össze, azt a játékos, klipszerű tálalás biztosítja, megadva az egyéni ízt. A különféle zenei stílusokból összeválogatott, fiatalos soundtrack, a vizuális trükkök, játékos átkötések, vágások könnyeddé teszik az elbeszélést, néha ironizálnak, súlyosabb tartalmak esetén visszahúzódnak, csak egy-egy gyorsítás, szokatlan beállítás erejéig vannak jelen. Nem mondom, hogy ne akadna közöttük öncélú, artisztikus elem, de az előfordulási arányt tekintve megbocsátható. A változatos helyszíneken mozgó eseményfolyamot autentikus szereplőgárda eleveníti meg, döbbenetesen valódi miliőt teremve. Jesse mögött betódul az egész hip-hop szubkultúra, olyan gettóarcokkal, mint Combo vagy Pete Skinny, a drogtanyák véglényei megérnek egy szociográfiai tanulmányt, Tucótól meg szimplán a hideg rázza az embert, ha csak rágondol is. A főbb karakterek közül nehezen tudnék bárkit kiemelni (a mackós Hank? Az idegesítő Skyler? a kíméletlen Gustavo Fring? Saul, az ír zsidó?); markánsak, hitelesek, a színészi teljesítményt is beleértve. Kétségtelen, hogy a sorozat sikere jórészt az ő vállukon nyugszik.

És a folytatás? Komor és baljós, minden percére rátelepszik az egyre nyomasztóbb feszültség. A becsvágyával egyedül maradt Walter maga veszi kézbe az irányítást, hogy megvalósítsa titkon dédelgetett nagyra törő terveit. Brutális történések következnek, a folyamat azonban váratlanul megszakad, hogy kétes családi idillnek adja át a helyét. A történet a látszólagos nyugvópontról stílusosan groteszk fordulattal újólag a magasba lendül – és függőben marad. Az új évadban ismét felragyognak a tudomány sziporkái, peregnek az akciók, de az abszurditástól sem kell búcsút vennünk. Az egyik legjobb (szimbólumértékű) jelenet, melyben Walt eddigi munkája eredményével szembesül, mintegy megkoronázza a történeten végighúzódó  ambivalens vonalat. Szó sincs kifáradásról, az alkotógárda továbbra is tartja a szintet, ami ötödik évadról lévén szó, nem kis teljesítmény. Hogy bizonyos fordulatok forgatókönyvírói következetlenségnek tudhatók-e be, vagy szokásához híven Walt járatja velünk (és mindenkivel) a bolondját, egyelőre a jövő titka. (10/10).