Kevesen ismerik nálunk az idén nyolcvanéves Victor Ericét; csöndes, mélázó darabjai nem éppen közönségfilmek. Négy nagyobb opuszát bő tízéves kihagyásokkal készítette, a mennyiséget viszont bőven kárpótolja a minőség. A méhkas szelleme például a filmtörténet egyik legszebb, legvarázslatosabb alkotása.
1868-as megjelenése óta bakfisok nemzedékei olvasták ronggyá Louisa May Alcott lányregényét; régóta szeretik a filmesek is, válogatott sztárokkal viszik vászonra/képernyőre. Utóbbi alól Greta Gerwig legfrissebb adaptációja sem kivétel, nagyszerű színésznők játszanak benne szeretnivaló karaktereket, úgyhogy már őmiattuk is érdemes megnézni. Már ha valakit nem zavar, hogy bő két órán keresztül szinte kizárólag nőnemű szereplőket lát – sőt, hall.
Nálam kimaradtak a csajos olvasmányok (néhány pöttyös könyvet leszámítva), így a film megtekintése nem ébresztett bennem nosztalgiát, és valószínűleg ugyanezen okból különösebb érzelmeket sem. Bájos, tetszetős képeskönyv egy 19. századi lányos család mindennapjairól. Szerelmek, bánatok, civódások, női sorsok és lehetőségek a korabeli Amerikában (nagyjából, mint Európában). Kézenfekvő a kérdés: van-e létjogosultsága egy újabb (minimum ötödik) feldolgozásnak, ami első ránézésre ugyanolyan konvencionális, mint az elődei? A válasz: simán.
Minőségi sorozatért érdemes néha a szomszédba menni. A cseh HBO Ivan Zacharias által rendezett miniszériái például megérdemlik a figyelmet. Háttérben a szocialista blokk lehangoló kulisszái, ám a kivitelezés „nyugati” színvonalú: sűrű atmoszférájú, fordulatos sztorik, nulla üresjárat. Az Eszméletről (2019) itt-ott még cikkeztek a bemutató környékén, a néhány évvel korábbi Pusztaságról viszont valamiért nem beszél a kutya sem. Előbbi csavaros kémtörténet, mellesleg a cseh rendszerváltást megelőző időszak példás ábrázolása, utóbbi „csak” szimpla krimi, de a legnyomasztóbb skandináv rémálmokkal vetekszik. Miközben két lábbal áll a közép-kelet-európai valóság sáros talaján. Simán játszódhatna egy borsodi vagy baranyai aprófaluban.
Csehországban valóban létezik Pustina nevű település, csak nem a határ mellett, helyszínünk tehát fiktív - a névválasztás viszont beszédes. Egyszerre utal az itt élők sivár, kilátástalan helyzetére és magára a vidékre: a True Detective intróját idéző főcím kopár ipari tájat, füstöt okádó kéményeket, kurvákat és kamionokat mutat. Az idevalósiak többsége munkanélküli, számukra az utolsó szalmaszálat jelentheti a helyi bányavállalat ajánlata, akik jó pénzért felvásárolnák a házakat, a férfiaknak pedig munkát ígérnek. Páran azonban minden győzködés ellenére is ragaszkodnak a régi életükhöz. A kérdés végletekig megosztja az embereket, paprikás a hangulat, épp a sorsdöntő népszavazás előtt csöppenünk az eseményekbe.
Jól jönnek mostanság a hangulatjavító mozik, Thomas McCarthy első filmjét például bátran elővehetjük erre a célra. Nemcsak a sztori miatt, már a külső felvételek szemlélése felér egy sétával. Sűrűn bóklászom hasonló helyeken mostanában, talán ezért is jutott eszembe ez a kedves, kissé mélabús mese három teljesen különböző, magányos alak barátságáról. Laza, mégsem felszínes, a szomorkás hangnem pedig nem zárja ki a poénokat, sőt! Imádtam a humorát.
Az állomásfőnök azoknak sem okoz csalódást, akik a cím alapján vasútközeli történetet remélnek. Bár alapvetően másról szól, le sem tagadhatná vonzalmát a téma iránt, egy „unalmas” vonatrajongó szemével tekint a világra: láthatunk gyönyörű vashidat, sínmenti tájakat, kiszuperált vagonokat, ráérzünk, milyen jólesik a séta a sínek között - itt még a csellengő, duci kislány is sínszögeket gyűjt. Megeshet, hogy valaki a sok vasútmenti lézengés (vagy egyáltalán: a sok lézengés) miatt unni fogja a filmet, másnak viszont pont ezért válik élménnyé.
Most már biztos, hogy a Netflixre januárban érkezett Messiás folytatása is a járvány áldozatául esett, számos társáéhoz hasonlóan – a hírt inkább tekintem megnyugtatónak, mint csapásnak, bár bevallom töredelmesen, hogy ha elkészül, biztosan megnéztem volna, milyen irányba kanyarítják ezt az agyeldobós sztorit. Az első évadot még februárban láttam, és így utólag visszatekintve döbbenetesen jó lett az időzítés, hiszen a világ azóta valóban fejre állt, épp úgy, ahogy azt Michael Petroni és Roma Downey produkciója előrevetíti.
Napjaink dömpingjét tekintve ez a sorozat ugyan nem tartozik az élvonalba, de provokatív alapötletével egyből magára vonja a figyelmet. Mert mi lenne, ha egy nap megjelenne közöttünk Jézus – illetve egy rá nagyon emlékeztető, karizmatikus figura? A felvetés nem újkeletű, már Dosztojevszkij is eljátszott a gondolattal A Karamazov testvérekben, csakhogy az ő verziójával szemben a széria főhőséről nem tudni, igazi-e vagy szélhámos. A szándékai teljességgel kiszámíthatatlanok, a sztori alakulása úgyszintén, egyszóval ha nekikezdünk, esélyes, hogy hibái dacára is ledaráljuk lendületből mind a tíz epizódot. Annál is inkább, mert a Messiás, a cím sugallata ellenére, nem valami patetikus biblia-adaptáció, hanem egy vallás-és társadalomkritikával ötvözött, tanulságos gondolatkísérlet.
Update: Amikor ezt a cikket írtam, csak remélni tudtam, hogy a Nagyi projektet előbb-utóbb a nagyközönség számára is elérhetővé teszik. És igen! A film immár a Cinegón, sőt a Netflixen is látható. Különösen az utóbbi csatornának örülök, mivel itt sűrűbben tallózik a fiatalság, márpedig ez a projekt nekik készült. Unokák készítették a nagymamáikról; átlagos, néha idegesítő, huszonegyedik századi fiatalok.
Nem győzöm eléggé sajnálni, hogy annak idején nagyszülők nélkül nőttem fel (messze laktak, korán meghaltak), ki tudja, micsoda történeteket hallhattam volna tőlük. Így csak a szomszéd bácsi háborús sztorijainak lehettem néha fültanúja; igaz, az sem volt mindennapi élmény, tudott mesélni az öreg. Révész Bálint és barátai (a brit Meredith Colchester és a német Ruben Woodin Dechamps) viszont azon mázlisták közé tartoznak, akik még kedvükre beszélgethettek a nagyanyáikkal. Mindannyiunk szerencséjére ők maguk is felismerték, hogy mekkora mázlisták, és elhatározták, hogy filmet készítenek a mamákról, akikkel mindhárman rendkívül meghitt, bizalmas viszonyt ápolnak. Még brightoni egyetemistaként álltak neki a projektnek, miután felfedezték egymásban a közös pontot, a fantasztikus nagymamákat és velük való különleges kapcsolatukat. Hét éven keresztül faggatták őket az emlékeikről, kötetlenül diskuráltak, játszottak velük a kamera előtt; de nemcsak időben utaztak, a valóságban is felkeresték a múlt néhány fontosabb helyszínét. Az így együtt töltött hosszú idő olyan vallomásokat hozott elő riportalanyaikból, amiket korábban még soha senkivel sem osztottak meg.
Előzetes benyomásaim alapján kegyetlenül betegnek nézett ki ez a netflixes sorozat, ugyanis a felirat ellenőrzése közben mindig a legdurvább jelenetekbe sikerült kattintanom. Nyakig véres kamaszok itt, macskagyilkosság ott, megint egy vértócsa – kontextusból kiragadva persze, mint a becsapós trailerekben, de ezek után talán érthető, hogy nem holmi kedves tinirománcra számítottam. Pedig ez az elrajzolt, fekete humorú, helyenként tényleg brutális sztori mégiscsak két fiatal tétova egymásra - és önmagára - találásának története. Nyerseségében is bűbájos road-movie, egyenesen a felnőttlétbe.
Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.
A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény - gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.
Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó drámákat lehet kihozni, itt azonban - szokatlan módon - egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.
Az HBO nyáron játszott, izraeli mintát követő sorozatát többen a Csernobil utódaként emlegették, ami jól hangzik, de alighanem enélkül is felfigyelt rá a közönség, lévén kellőképp markáns és megosztó. Tizenhét éves középiskolásokról szól, pont, mint régebben a Skins vagy nem olyan régen a 13 Reasons Why, csakhogy sokkal nyíltabban, kíméletlenebbül, és egészen más stílusban. Néha idegesítő ugyan - akárcsak a kamaszok -, a színvonala sem a legegyenletesebb, de hihetetlen sodrása van.
Egyre több film foglalkozik napjaink neten felnőtt tinédzsereivel, az úgynevezett Z-generációval. Ezek a srácok óvodáskoruktól fogva otthonosan mozognak a virtuális térben, korlátlan lehetőségek között (azzá válhatsz, amivé csak akarsz), de a való életben sokszor frusztráltak, magányosak, rosszul érzik magukat. Bármit megtennének a figyelemért, szeretetért – és tesznek is, tapasztalatlanságukból adódóan sokszor irtó nagy butaságokat. Szorongásukat a maguk módján (szesszel, szexszel, drogokkal) próbálják oldani, bármelyik alkalmas lehet a címben jelölt boldog önfeledtség előidézésére. Sam Levinson az Euphoriában azt akarja megmutatni, hogyan látják a mai tizenévesek a világot és benne saját generációjukat. Nos…eléggé elveszetten. Kamasznak lenni alapból nehéz, manapság viszont - Levinson víziója szerint - kifejezetten szívás. Ráadásul sosem volt még ilyen veszélyes, mint ebben a kontrollvesztett, fogódzók nélküli korban.
30 évvel ezelőtt végezték ki Ted Bundyt, Amerika egyik lehírhedtebb sorozatgyilkosát. A Netflix már év elején ráugrott a lehetőségre, gyártott egy dokusorozatot (Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes), most pedig itt a játékfilmes verzió a szériát jegyző, amúgy sorozatgyilkosokra specializálódott Joe Berlingertől. Újabb és újabb örökmécsesek gyulladnak egy gazemberért, aki lássuk be, bőven rászolgált a felejtésre.
Az efféle figuráknak persze mindig megvolt a maga beteg kultusza (lásd Született gyilkosok), Bundy ráadásul kapós filmtéma: sima modorú, jóarcú gonosztevő kalandos háttérsztorival. Nem csoda, hogy az ő tárgyalásából kreáltak először médiaeseményt, ahol naná, hogy mindenkit lehengerelt ékesszólásával és manipulációs képességével. Végül harminc gyilkosságot ismert be, de azóta sem tudjuk pontosan, hány lány halála szárad a lelkén, úgyhogy logikus lenne a kérdés, minek kellett megint filmet forgatni róla, de a választ úgyis tudjuk: mert megnézik.
