Lehet-e "normálisan" lélegezni, ha az embert anyagi gondok szorongatják, netán nyakán a végrehajtó? Ha az élete a saját hazájában állandó veszélyben forog - menekülne, de megreked egy idegen országban, és minden nap azt várja, hogy mikor küldik vissza oda, ahonnan jött, miközben szerettei biztos helyre értek egy távoli államban? Ísold Uggadóttir csöndes, szomorkás izlandi története a menekültválság és a szegénység témájával foglalkozik, igen visszafogottan. Két nőről, egy kissrácról és egy macskáról szól - de főleg két nőről: Adja (Babetida Sadjo) Bissau-Guineából érkezett és Kanadába szeretne eljutni hamis okmányokkal, csakhogy fennakad az ellenőrzésen. A másik nő Lara (Kristín Þóra Haraldsdóttir), a tisztviselő, aki miatt Adja lebukik. Az első futó találkozás után kettejük útja még többször is keresztezi egymást; meglepő, mennyi a sorsukban a hasonlóság, néha nehéz eldönteni, kinek a helyzete kilátástalanabb. Talán nem teszem tönkre az élményt, ha elárulom, hogy a végső szó mégiscsak a reményé.

Peter Jackson dokumentumfilmet rendezett az első világháborúról. Nem akármilyet, eddig még biztosan nem készült hasonló. A témával kevesebb játékfilm foglalkozik, mint a második világégéssel, időben is messzebb van tőlünk, ami ránk maradt: szemcsés, ugráló felvételek. A They Shall Not Grow Old anyagát viszont mintha tegnap forgatták volna. Míg nézzük, könnyen elfelejtjük, hogy jó száz évvel ezelőtt vették fel - a minősége felől a napi híradóba is bekerülhetne.

A cím Laurence Binyon 1914-es verséből való (Az elesettekért); abból a versből, amely minden évben elhangzik Ausztrália és Új-Zéland nemzeti gyásznapján, a gallipoli csata évfordulóján. Gallipolinál harcolt (még anyaországi britként) Jackson nagyapja is. A Gyűrűk ura rendezője a papáról szóló történeteken cseperedett fel, azóta is kitartóan érdeklődik a korszak iránt, és odahaza, Új-Zélandon lelkesen gondozza a Nagy Háború emlékét. Örömmel tett hát eleget a londoni Imperial War Museum felkérésének, hogy a háború lezárásának centenáriumára készítsen egy dokumentumfilmet. Munkájához felhasználhatta a múzeum teljes archívumát (plusz a BBC 600 órányi hanganyagát), a végeredményt tekintve pedig elmondhatjuk, hogy jól sáfárkodott a rábízott értékekkel. Az eredetileg félórásra tervezett produkciót végül a saját költségéből másfél órásra növelte, az alkotást nagyapja emlékének és a Flandriában elesett névtelen hősöknek ajánlotta.

A virtuális tér lassan a második otthonunk – és még jó, ha nem az első. Ma már a nagyik is rutinosan lájkolják az unokák posztjait, utóbbiak meg jóformán ki sem mozdulnak a pixelvilágból. Nekik, az ún. Z-generációnak különösen ajánlom Aneesh Chaganty filmjét, melynek elbeszélésmódja amúgy összhangban van e korosztály kijelzőkre korlátozott világérzékelésével. A Keresés cselekménye ugyanis - kutatás egy eltűnt lány után- elejétől a végéig különböző monitorokon, érintőképernyőkön zajlik; YouTube-videókon, chatablakokban, a közösségi média oldalain, egy pillanatra sem lépve ki a való világba. Legalábbis a forgatókönyv szerint, mert technikailag azért néha kicsúszik a maga szabta keretek közül.

A történet főszereplője, David Kim (John Cho), felesége halála óta egyedül neveli tizenhat éves lányát. Margot egy nap nem megy haza. Megesik ez olykor a kamaszokkal, ám amikor az apa nekilát, hogy körbekérdezze az ismerősöket, hideg zuhanyként érik a meglepetések: rádöbben, mennyire nem ismeri a gyermekét. A rendőrséggel párhuzamosan maga is nyomozásba fog. Miután sikerül megnyitnia Margot laptopját, belezuhan egy számára ismeretlen világba, ahol kezdetben tétován, később aztán egyre céltudatosabban halad előre.

Hatalmas lelkesedéssel fogadta a kritika, hullnak a díjak, menetrendszerűen megérkeztek az Oscar-jelölések. Ezek után talán nem kellett volna meglepődnöm, mennyire megérintett, egészen az ujja köré csavart ez a főképp személyes emlékeket megelevenítő sztori.

Csaknem tisztán önéletrajzi, mégis időtlen; a felszínen szimpla családi történet, de napok múlva is ott motoz az elménkben, újabb és újabb rétegeit tárva fel előttünk. Lefegyverző egyszerűségében nagyszerű, a képei pedig gyönyörűek.  Sokaknak persze unalmas lesz: lassú, szürke, meditatív, szóval nem egy közönségfilm - ennek ellenére Netflixen is elérhető.

Köztudott, hogy a skandináv országokban gazdagon (és módfelett sötéten) virágzik a metál zene kultusza, ezért ha a fenti cím alatt az áll, hogy „finn-norvég”, az fölkelti az ember figyelmét. Pláne ha az illető alapból bírja ezeket az arcfestős, hörgő, morgó északi őrülteket. Úgyhogy megnézi a filmet, a végén aztán (miután kisimította nevetéstől begörcsölt arcizmait) megállapítja, hogy ez azért fájt. 

Bár külsőségeiben nem kimondottan karácsonyi - talán ezért nem jut eszébe soha a műsorszerkesztőknek - lényegét tekintve tökéletesen illene az ünnep esti tévéműsorba. Na nem azért, mert ez az egyik legjobb „evős” film (éppenséggel ez is szempont lehetne), hanem a belőle sugárzó béke és bölcs derű okán. Gabriel Axel alkotása éppen harminc éve nyerte el Dánia első Oscarját, de még ennyi idő után, akár sokadszorra is képes megmelengetni a szíveket. 

Edward St Aubyn huszonnyolc éves korára már megjárta az élet legmélyebb, legsötétebb bugyrait, így nem kellett különösebben színeznie, amikor emlékeiből regényt kezdett írni a nyolcvanas évek végén. Főként az hajtotta, hogy feldolgozza végre évekig magába fojtott, mérgező traumáit.  Gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta, majd a sebzett lelkű kisfiúból - törvényszerűen - sebzett lelkű felnőtt lett, totális drog- és alkoholfüggő. Válogatás nélkül elszívott, lenyelt, belőtt bármit, csak ártson; kész csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt az időszakot. Szerencsére eljött a pillanat, amikor úgy érezte, nem mehet így tovább (erre többször is sor került).

Piszkosul nyomasztó lett Jean-Marc Vallée idei, Gillian Flynn (Holtodiglan) bestselleréből készült minisorozata. Krimibe bújtatott dráma, a jól bevált recept szerint, benne a bűnügyi szál szétbogozhatatlanul összefonódik a főszereplő személyes történetével, és nehéz eldönteni, melyik a nyugtalanítóbb. A széria több szempontból emlékeztet a Hatalmas kis hazugságokra, a rendező tavalyi nagy dobására: megint egy kisváros lezárt szekrényeiből potyognak elő a csontvázak, csillogó máz alól szivárog a rothadás bűze, és újfent előkerül az erőszak, a családon belüli bántalmazás témája, csak most kicsit másképp. A plakáton itt is három grácia vetíti előre a női dominanciát.

Camille Preakert (Amy Adams), Saint Louis-i újságírót a főnöke azzal bízza meg, hogy egy bűnügyi riport kedvéért egykori szülővárosába, a Missouri-beli Wind Gap-be utazzon (a helyet senki se keresse a térképen). Egy tizenéves lány eltűnése borzolja az ottani kedélyeket, különösen, hogy pár hónappal azelőtt holtan találtak egy másikat. Nincs kizárva a sorozatgyilkosság lehetősége; a főszerkesztő szerint érdemes utánajárni az ügynek, és Camille-t, mint volt helybélit, különösen alkalmasnak látja a feladatra. A megbízást egyfajta terápiának is szánja: a lány pszichés gondokkal küzdő, masszív alkoholista, talán nem tenne rosszat neki, ha visszatérne gyermek-és kamaszkora színhelyére, leszámolni a múltjával. Camille kelletlenül bár, de odautazik, hogy szembenézzen azzal, amitől egyszer már elmenekült. 

A rodeós rangos fesztiválok után DVD formájában érkezett meg hozzánk, borítóján „Az év egyik legjobb filmje” ajánlással, ami elcsépelten hangzik, ám ezúttal egyetérthetünk vele.

Címéhez képest nem tartogat meglepetést: jóformán mást se látni benne, mint lovakat, karámot, kockásinges, cowboykalapos férfiakat meg a fakó füvű prérit. A várható nagy viadalok viszont hiányoznak, legfeljebb emlékként bukkannak fel a legendás lóbetörések, bikarodeók. Hallgatag, mélázó filmre számítsunk, Brady Blackburn (Brady Jandreau) ugyanis csak volt rodeós. Csúnya esésből lábadozik, és lassan bele kell törődnie, hogy koponyasérülése folytán soha többé nem versenyezhet, sőt talán lóra sem ülhet. Most az a kérdés, képes-e elengedni mindazt, ami idáig az életét jelentette.

Két közelmúltbeli vonatkozása is van ennek a filmnek. Egyrészt idén áprilisban halt meg a rendezője, Juraj Herz, aki ha nem is tartozott a cseh újhullám legismertebb arcai közé, mégiscsak egyik jeles képviselője volt. A másik, ugyancsak gyászos aktualitást a prágai tavasz leverésének évfordulója adja; bő tíz napja, huszadikán volt ötven éve a dicstelen bevonulásnak. A hullaégető kevéssel az események után készült (1969 márciusában mutatták be) - az új rendszer egyből be is tiltotta.

A rendező legismertebb és legjobb alkotását persze nem holmi évfordulók teszik időszerűvé, hanem a főszereplő példázattá emelt, máig aktuális története. Dermesztő parabola egy átlagember meredek pálfordulásáról. Hogyan tagadja meg elveit, szeretteit, még csak nem is félelemből: őszinte hittel, hangzatos ideológiáktól szédítve. Herz mindig is vonzódott a goteszk látásmódhoz, morbid ötletekhez: talán még van, aki emlékszik 1981-ből a Vámpír négy keréken vérszívó Skodájára. Meglehet, a Ladislav Fuks regénye nyomán készült A hullaégető a vámpíroshoz képest kevésbé szórakoztató mozi, de jóval horrorisztikusabb. Kimondhatatlan nevű főhőse, Karel Kopfrkingl (Rudolf Hrusínský) a prágai krematóriumban dolgozik. Példás férj és apa; feleségével udvarias, két gyermekével szigorú, de szeretetteljes. Úgy tűnik, egyedül családjának, valamint munkájának él. Ám a politikai helyzet egyre aggasztóbb. 1938 végén járunk, a németek hamarosan megszállják Csehországot. Egykori katonatársa, a németbarát Reinke kitartóan csöpögteti Karel fejébe az új tanokat (fajelméletet, antiszemitizmust), aminek eredményeképp nett kispolgárunk végül belép a náci pártba. Innentől már egyenes út vezet lefelé – nem is gondolnánk, micsoda mélységekbe.