Antonio Lukics bemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz Gábor VAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága - csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint már a folytatás is elkészült.)

Habár Chloe Zhaonak már az előző filmje is nagyszerű volt, a rendezőnőt csak most fedezi fel a világ, A nomádok földjént hatványozott lelkesedés övezi a pár évvel ezelőtti A rodeóshoz képest. Csak úgy hullanak a díjak, és az Oscar még hátravan (6 jelölés). A rá irányuló nagyobb figyelem bizonyára a főszereplő Frances McDormand-nek is köszönhető, másrészt pedig, hogy fókuszában olyan szociálisan érzékeny téma áll, mint az amerikai társadalom jelentős hányadát kitevő „nomádok” élete - amit a film meglehetős hűséggel dokumentál.

Megállíthatatlanul terjedő gyilkos járvány kitöréséről szól az első orosz Netflix-sorozat. Bár az egybeesés kísérteties, pusztán a véletlen műve, hisz 2019 novemberében, mikor bemutatták, még senki nem sejtette a közeljövőt.

Michael Covino üdítően eredeti bemutatkozó filmje egy férfibarátság hullámhegyeit és -völgyeit szemlélteti; nem épp a legeszményibb barátságét, de a Felfelé a lejtőn mindenhogyan kiemelkedik frissességével a múlt év felhozatalából. Bár igazából 2019-es (azévben már díjat nyert Cannes-ban), csak tavaly mutatták be a nagyközönségnek. A kritikusok imádták, a közönség is bírta, már aki látta. Itthon legfeljebb véletlenül futhattunk bele eddig, holott igazán figyelemre méltó ez a fanyar humorú, enyhén mélabús független komédia. Itt-ott ugyan zötyög, de olyan lendület hajtja előre, hogy (stílusosan szólva) alig érezzük a zökkenőket - csak a magabiztos hasítást.

Egy norvég pszichiáter elmélete szerint az ember véralkoholszintje öt ezrelékkel alacsonyabb a kelleténél. Amennyiben tehát némi szesszel helyrezökkentjük ezt a hiányt, az nemhogy egészségtelen, hanem kifejezetten jótékony hatású lehet - persze, csak ha nem lépjük túl azt a bizonyos szintet. A Még egy kört mindenkinek! szereplői ezt a nem túl józan gondolatot ültetik át a gyakorlatba tudományos alapossággal. A rendező Thomas Vinterberg, a főszereplő Mads Mikkelsen, mellette Thomas Bo Larsent, Vinterberg másik állandó színészét is viszontláthatjuk. Nem döngöl földbe, mint A vadászat, a rendező ezúttal meghagyja az életkedvünket, sőt új filmje határozottan életigenlő darab; a sötét árnyalatok mellett is könnyednek mondható, amolyan skandináv dramedy. Megtekintéséhez - ha jót akarunk - nem árt némi kritikus hozzáállás, de rosszkedv, lehangoltság ellen feltétlenül ajánlott. Még szárazon is.

Aki látta a Kells titkát (2009) vagy A tenger dalát (2015), a Wolfwalkers-nek is örülni fog. Ha netán kimaradt volna valamelyik, a küszöbön álló ünnepi időszak kiváló alkalom a pótlásra mindenkinek, aki szereti a szép, okos és lélekkel teli animációs filmeket.

Az idei Emmy győztes drámasorozatáról eddig csupa jót hallottam, és most, hogy végigértem a második évadon, én sem igen tudok mit hozzátenni, látni kell. Sokakat persze irritálhat a benne ábrázolt közeg, ez a pöffeszkedő milliárdosvilág, a sztori sincs mesésen kiszínezve, mint a Dallasban, csak a lényegre szorítkozik, mellőzve a szappanoperák öncélú kacskaringóit. Az Utódlás nem szól egyébről, mint a hatalomról, megtartásáról, illetve megszerzéséről, tekintet nélkül a törvényre, erkölcsre, továbbá mindenfajta vérségi kötelékre. Gyilkos szatírába oltott, kőkemény királydráma grandiózus játszmákkal, alantas szurkálásokkal, hozzá tökéletesen illő zenei aláfestéssel.

„Corpus Christi” , vagyis „Krisztus teste” jelenti az egyházat, mint a hívők közösségét, az Oltáriszentséget, amelynek ünnepe az Úrnapja (Boże Ciało), vagy egy másik elképzelés szerint magában az emberben is benne él valami krisztusi. Bár a szimbólum többféleképp jelen van a történetben, a Corpus Christi megtekintése akkor is élmény lesz, ha fogalmunk sincs ezekről a vallásos párhuzamokról. Felemelő és felzaklató élmény.

Jan Komasa alkotását méltán halmozták el díjakkal; most, hogy szóba hozom, hosszú idő óta először használhatom végre a „katartikus” jelzőt. Egy jobb sorsra érdemes fiatal vakmerő kitörési kísérletét beszéli el, a nyilvánvaló egyház- és társadalomkritika mellett elgondolkodtató morális kérdéseket szegezve nekünk. Bartosz Bielenia átható tekintetű Danielje, ez az ellentmondásokkal teli, ám kétségtelenül karizmatikus figura nemcsak közvetlen környezetét készteti önvizsgálatra, de a nézőt is.

Három évad után kihűlt a Homeland iránti érdeklődésem; egy darabig töprengtem, érdemes-e felmelegíteni, aztán jött ez a francia sorozat, és megfeledkeztem a dilemmáról. Szokatlanul fegyelmezett, lassú tempójú, mégis rendkívül izgalmas, ráadásul jóval több köze van a valósághoz, mint a Homeland-nek. Messze az egyik legjobb mai kémsorozat - kár, hogy a hazáján kívül csak kevesen ismerik.

„Devs” = „developers”, vagyis „fejlesztők”, de a cím senkit se riasszon el, Alex Garland sorozata nemcsak „kockáknak” való. Bárkinek bejöhet, aki szereti az olyan kifinomult sci-fiket, mint az Ex Machina, az Expedíció (róla korábban itt írtam) vagy akár az Érkezés. Egyre több neves rendező áll elő mostanában saját szériával, amelyek végeredményben ugyanúgy szerzői darabok, mint az illetők többi filmje, és nincs ez máshogy a Devs esetében sem: Garland, megmaradva szokott műfajánál, továbbra is kedvelt témáit boncolgatja (ember és technológia viszonya, a teremtő aktus megkísértése, a mesterséges intelligencia határai) - a tőle ismert lassú tempóban és különleges látványvilággal.