Előzetes benyomásaim alapján kegyetlenül betegnek nézett ki ez a netflixes sorozat, ugyanis a felirat ellenőrzése közben mindig a legdurvább jelenetekbe sikerült kattintanom. Nyakig véres kamaszok itt, macskagyilkosság ott, megint egy vértócsa – kontextusból kiragadva persze, mint a becsapós trailerekben, de ezek után talán érthető, hogy nem holmi kedves tinirománcra számítottam. Pedig ez az elrajzolt, fekete humorú, helyenként tényleg brutális sztori mégiscsak két fiatal tétova egymásra - és önmagára - találásának története. Nyerseségében is bűbájos road-movie, egyenesen a felnőttlétbe.
Charles Forsman azonos című, meglehetősen minimalista képregénye volt az alap, legalábbis az első évadé, ezzel áll összhangban a szétdarabolt elbeszélésmód, a lakonikus szóbeli megnyilatkozások, kimerevített képek, sőt még a színészek szenvtelen játéka is kitűnően passzol Forsman sematikus rajzaihoz. Az epizódok a maguk szokatlan rövidségével (cirka húsz perc) így sebtében odafirkantott skiccekknek tűnnek, ám ez a vázlatosság kifejezetten jól áll a The End...-nek amelynek stílusa egyszerre idézi a szintén brit Submarine angol humorral súlyosbított franciás lazaságát és Wes Anderson abszurdjait.
Meglehet, hőseink emlékeztetnek kicsit Bonnie-ra & Clyde-ra (és még egynéhány kollégájukra), szerencsére azért mégsem született gyilkosok, csak két magának való, szeretetre éhes tizenéves, aki elhatározza, hogy világgá megy. Elegük van a családjukból, telefonon lógó kortársaikból, a meg nem értettségből, az egész ki***tt világból. Alyssával (Jessica Barden) otthon a kutya sem törődik, az apja rég kilépett az életükből, anyja meg egyfolytában az új partnerén csüng, aki mellesleg egy tapló. Jamest (Alex Lawther) halálosan idegesítő faterja egyedül próbálja nevelni - no meg szeretni is a maga fárasztó módján -, hogy az édesanyjával mi lett, csak később tudjuk meg.
Jamesnek meggyőződése, hogy pszichopata: nincsenek érzelmei, továbbá előszeretettel öldös kisebb állatokat. Most éppen szintet ugrana, valami nagyobbal szeretne végezni, így pont kapóra jön neki Alyssa, aki vele akar megszökni otthonról. Két tanácstalan kamasz; nincs úticél, nincsenek követendő normák, semmi támpont - kizárólag egymásra számíthatnak. Ellopott kocsival és merőben különböző motivációkkal vágnak neki az útnak. A szabadságtól mámoros Alyssa a kissé mulya Jamesben a segítő társat, ám a fiú őbenne csak a macskánál nagyobb áldozatot látja, és folyton a tervezett gyilkosság részletein töpreng - egészen a 3. epizódig. Az itt beütő végzetes fordulat eredményeként a srác végül is megnyugodhat, hogy mégsem pszichopata, ezt leszámítva azonban minden totálisan elcsesződött. Embert ölni nem ugyanaz, mint papagájt, sőt, valami nagyon-nagyon rossz dolog. Törvényen kívüliekként menekülnek tovább, nyomukban egy bonyolult érzelmi életű rendőrpárossal.
Kalandjaik során csupa hitvány alakba botlanak (Alyssa apját is beleértve); előbb-utóbb sejteni kezdjük, hogy ez a két, elsőre pszichopatának/szociopatának gondolt gyerek talán a legnormálisabb ebben a beteg világban. Lelkileg sebzettek, de erkölcsi érzékük egészséges. Sok viszontagságot, csalódást kell átélniük, míg a végére, gondosan rajzolt jellemfejlődés során, levetik szélsőségeiket és megtanulnak bízni egymásban, egymás bizalmatlan méregetésétől eljutnak az életre-halálra szóló feltétlen ragaszkodásig. Belső monológjaikból folyamatosan értesülhetünk róla, ki mit gondol a másikról (szinte látjuk a felugró szövegbuborékokat): a kezdetben ellentétes vélemények szépen lassan összhangba kerülnek. Imádnivaló Alyssa flegmasága, dühös őszintesége; többnyire ő beszél, mellette James csak akkor szól, ha kérdezik, inkább a gondolatait halljuk. Jessica Barden és Alex Lawther karaktere végtelenül szerethető, mindkettejük telitalálat: Barden igazi cserfes, mocskos szájú tinédzser, Alex Lawther meg egy kiköpött introvertált tizenéves (pedig már jóval túl vannak a húszon).
A sztori eleve fanyar hangulatú, ám a mélabús kísérőzenék (Graham Coxon remek soundtrackje rövid idő alatt toplistás lett) kimondottan balladaszerűvé teszik - okkal, hisz a fenyegetettség, a félelem, hogy ebből egyikük sem fog jól kijönni, egész idő alatt ott lóg a levegőben. Az első évad gyönyörű lezárása meg is hagyja ezt a lebegést. James futása a Négyszáz csapást juttatja eszünkbe, megidézve ezzel (csöppet sem véletlenül) a francia újhullám szellemét, ahol a szökött szerelmesek számára mindennél fontosabb érték a szabadság - aztán meg tudjuk, hogyan járnak.
Csakhogy ennek a világnak két vége is van: hiába terveztek egy évadot, a siker meghozta a másodikat. Nem lett éppen rossz a folytatás, bár a rajongók etetésén túl nincs sok értelme. Kevesebb a humor, több a melankólia, igaz, abszurd helyzetekben itt sem szűkölködünk. Két év telt el, kamaszaink felnőttek, érettebbek, megtörtebbek. Találkoznak egy náluk is megtörtebb emberrel, Bonnie-val (Naomi Ackie), az újabb fura figura másfajta feszültséget hoz a történetbe. A karakter kidolgozott, a cselekménynek megvan a kellő íve, az eddig nyitva hagyott szálak elvarródnak. A második befejezés közel nem üt akkorát, mint az első, és a létjogosultsága is megkérdőjelezhető, de reméljük, ez már végleges. Charlie Covell forgatókönyvíró a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Bízzunk benne, és elégedjünk meg a felejthetetlen első évaddal, plusz egy tisztességesnek mondható másodikkal. (8/10)