Hogy kifulladóban van-e a vámpírfilm, vagy éppen most ível magasra, döntse el ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint. A múltba tekintés viszont sosem árt; érdemes alámerülni a korábbi évtizedek termésében, hiszen akad még elég kincs a mélyben.
George Romero 1976-ban úgy gondolta, újraértelmezi a figurát. E viszonylag korai remekműve, a Martin, saját bevallása szerint a legkedvesebb munkája. Sokak szerint a legjobb is. Guillermo del Toro egyenesen a valaha készült legnagyobb vámpírfilmnek nevezte, ami azért elgondolkodtató. Egy biztos, szokatlan darab.
Főszereplője zárkózott, kommunikációképtelen tinédzser, nagybátyja szerint viszont 84 éves vámpír. Hogy ez mennyire az öreg ködös agyszüleménye, lehetetlen eldönteni, időnként mintha a fiú maga is osztaná ezt a vélekedést. Egyvalami azonban kétségtelen: minden tettét precízen megtervező és végrehajtó sorozatgyilkossal van dolgunk, akinek a vérszívás élvezetet okoz.
Nyüzsgő pályaudvarról indul a történet, a 18 év körüli hős (John Amplas) felszáll a Pittsbourgh-be tartó éjszakai vonatra, és rövid várakozás után akcióba lendül. Gyerekes külsejét meghazudtolva, gondosan összeállított egységcsomagjából fecskendőt, pengét, álkulcsot vesz elő, és rutinosan betör egy lezárt fülkébe. A jó előre kiszemelt, magányos női utast elkábítja, levetkőzteti, majd tehetetlen áldozatához hozzásimulva kéjjel szürcsöli a felvágott csuklóból permetező vért. Megjegyzem, ez a film legvéresebb képsora, aki gondolja, itt abba is hagyhatja.
Hősünket a pittsbourgh-i állomáson fehér öltönyös, idős úr várja, Tateh Cuda, a nagybácsi (Lincoln Maazel). A fiú, aki rejtélyes okokból elveszítette családját, ezentúl nála fog lakni. A házban mindenütt feszületek, fokhagymafüzérek lógnak, megérkezéskor Cuda mindjárt a lényegre tér: Nosferatunak szólítja kuzinját, és közli vele: előbb megszabadítja a lelkét, majd elpusztítja. Martin hiába próbál beilleszkedni, és egyre inkább kiábrándul. Egyetlen társasága a telefon, egy rádiós talksow-ban beszéli ki problémáit. „Az emberekkel a legnehezebb” – vonja le a következtetést egy alkalommal, állítva, a vámpírsághoz nő sem kell. Marad a vér. Csillapítja időnként feltörő kínzó hiányérzetét, pótolja a szexet, az emberi kapcsolatokat. Szóval a drogpárhuzam nyilvánvaló.
Születése determinálta-e vámpírtevékenységre vagy maga döntött így? A mindvégig megválaszolatlan kérdés a misztikum leheletnyi patinájával vonja be a történetet, ám a lényeget nem érinti. Modern vámpírral van dolgunk, mítosz és ragadozó szemfogak nélkül, tűvel, pengével. Nem hat rá a feszület, dühödten harapja a nyers fokhagymát, és nem ijed meg a saját tükörképétől. A vámpírizmus lehetőségét nem tagadja, csak a köré szőtt évszázados hókuszpókuszokat. A plébános szerepében Romero személyesen fejti ki: nem hisz az olyan régimódi babonákban, mint a démonok vagy az ördögűzés. Ennél is szemléletesebb variációja a témának az a korai némafilmek modorában készült bravúros pantomimjelenet, ahol Martin vámpírmaskarában rémiszti halálra nagybátyját. „Ez csak jelmez” – köpi ki végül műanyagfogait a reszkető öreg előtt; a gesztusértékű közjáték látványosan a süllyesztőbe löki az avítt figurát.
Nemcsak a fenti jelenet bontja meg a hagyományos történetmesélés szövetét. Lépten-nyomon jelzésekbe botlunk, miszerint nem kell mindent véresen komolyan venni. Elég, ha Cuda elrajzolt karakterét nézzük; nem mondanám, hogy ilyen önelégült, ostoba vén majom nem is létezik, de a téveszméihez való mániákus ragaszkodás, és ahogyan Martinnal (el)bánik, az erős sarkítás. Sorra próbálja unokaöccsén a hagyományos vámpírűző kellékeket, és amikor csődöt mondanak, olyan csalódott arcot vág, mint a gyerek, akitől elvették a játékát. Romero annyira könnyeden, ráadásul annyi humorral stilizál, hogy öröm nézni, egyre inkább megerősítve abbeli hitünket, hogy szimpla horrorfilm helyett általánosabb érvényű példázatot készül formálni.
A cselekmény fő vonalát visszatérő fekete-fehér felvételek szakítják meg, amikről nem lehet eldönteni, fantáziaképek-e vagy flashbackek a főhős életének korábbi szakaszából. Mindig az aktuálisan futó eseményekhez kapcsolódnak, a címszereplő hódításait mutatják, üldözőket, ördögűzést. Mintha egy az egyben régi némafilmekből vágták volna ki őket, helyenként egészen konkrétan utalva Murnau Nosferatujára és a Frankensteinre A német expresszionizmus stíluseszközeire és tárgyi környezetére az alulról vett, ferde beállításokban, a tapéta mintázatában, kacskaringós lépcsőkben is ráismerhetünk – ha valaki veszi a fáradságot, kedvére elemezgetheti. Nem is árt figyelnünk a képekre, mivel a rendező (az említett irányzattal összhangban) sokat bíz az ikonográfiára. Nem véletlen, ha a főszereplőt olyan gyakran látjuk szűk folyosók falai közé szorítva vagy korlát rácsai mögül kitekinteni, mint ahogy az sem, hogy ha kint az utcán sétál, imbolygó kézikamerás felvételek közvetítik valóságérzékelését. Cuda fehér öltözéke tiszta irónia, ugyancsak Murnau mester szellemét idézve: bár maga a megtestesült emberi butaság, a pokolfajzattal szemben ő lenne itt a „jó” oldal képviselője.
Ha csak egyetlen zombifilmjét láttuk is, már ismerhetjük Romero társadalombíráló elhivatottságát. A Martin minden ízében a visszásságokat kifigurázó parabola, mintha a vámpirtéma csak ürügy lenne a rendezőnek egy kiadós társadalomkritikához. Egy problémás kamasz beilleszkedési kudarcát kísérjük figyelemmel, egyszersmind az ő szemével pillantunk az álmos kisváros polgáraira, és kénytelenek vagyunk belátni, egyetlen egészséges példa sincs a környezetében. Az emberi kapcsolatok szintjén mindenütt csődöt, képmutatást tapasztal. Viszonyba bonyolódik a nála idősebb Mrs. Santinivel, egy magányos háziasszonnyal (Elyane Nadeau), de rövid együttlétük csúnya véget ér. Egy zsákmányszerző kiruccanása alkalmával házasságtörésbe botlik, a jól sikerült epizód igen görbe tükröt tart a tisztes polgárok elé. A kiszemelt nőt - a férj távollétében - a szeretőjével találja, az elképesztően abszurd jelenet során a pár kizárólag a lebukástól retteg - miközben a veszedelem ott áll az ajtóban.
Ez a beteg, defektes társadalom szeretné hősünket a maga képére formálni, nem sok sikerrel. A befejezés tartogat még egy zseniális, mélységesen cinikus fintort, amit nem mondok el – hátha valaki kedvet kap rá, és megnézi a filmet. (9/10)
