„Corpus Christi” , vagyis „Krisztus teste” jelenti az egyházat, mint a hívők közösségét, az Oltáriszentséget, amelynek ünnepe az Úrnapja (Boże Ciało), vagy egy másik elképzelés szerint magában az emberben is benne él valami krisztusi. Bár a szimbólum többféleképp jelen van a történetben, a Corpus Christi megtekintése akkor is élmény lesz, ha fogalmunk sincs ezekről a vallásos párhuzamokról. Felemelő és felzaklató élmény.
Jan Komasa alkotását méltán halmozták el díjakkal; most, hogy szóba hozom, hosszú idő óta először használhatom végre a „katartikus” jelzőt. Egy jobb sorsra érdemes fiatal vakmerő kitörési kísérletét beszéli el, a nyilvánvaló egyház- és társadalomkritika mellett elgondolkodtató morális kérdéseket szegezve nekünk. Bartosz Bielenia átható tekintetű Danielje, ez az ellentmondásokkal teli, ám kétségtelenül karizmatikus figura nemcsak közvetlen környezetét készteti önvizsgálatra, de a nézőt is.
Hősünk egy lengyel javítóintézetből szabadul (egyelőre csak feltételesen), ahová gondatlanságból (és indulatból) elkövetett emberölés miatt került be. Közelebbit nem tudunk meg az előéletével kapcsolatban, mindenesetre ez is sokat elárul az alig húszéves srác vérmérsékletéről. Néhány snitt erejéig bepillanthatunk az intézet erőszakos világába, melynek farkastörvényei alól Daniel sem vonja ki magát, majd tanúi lehetünk, milyen áhítattal vesz részt a börtönmiséken, milyen lelkesen segédkezik Thomas atyának, aki egyben a példaképe is. A fiú legfőbb vágya ugyanis, hogy pap legyen, bár erre büntetett előélete miatt semmi esélye. Ehhez képest alighogy megérkezik a számára kijelölt eldugott településre, egy könnyelmű lódítás következményeképpen mégiscsak a parókián köt ki a megbeszélt fűrésztelep helyett, és az idős, kórházi kezelésre (elvonókúrára) utalt plébános helyettese lesz. Egyből a mélyvízbe, gyóntatás, prédikáció.
Nem sűrűn fordul elő mifelénk, hogy valaki megélhetési okokból papnak adja ki magát, Lengyelországban viszont, ahol a katolikus egyház egészen a rendszerváltásig meghatározó szerepet játszott a társadalom életében, csöppet sem ritkaság. (Mint kiderült, még a forgatás helyszínéül választott faluban is működött egy álpap, két éven keresztül.) Eltekintve a lebukás állandó veszélyétől, Daniel végül is ideális körülmények közé csöppen: az ölébe hullt anyagi biztonság, megbecsültség közepette kipróbálhatja a pályát, amire vágyott - és amelytől titokban talán megtisztulást remél. Ministránsként szerzett tapasztalatain túl nemigen konyít a papi teendőkhöz, okostelefonról puskázza a tudnivalókat; hiányosságait szerencsésen elfedi lelkesedése, fiatalos lendülete. Őszinte empátiával fordul nyája felé, sebeket gyógyít és szakít fel. Mivel megélt már egyet s mást, testközelből ismeri a bűnt (akárcsak a bűnösöket), egyből megtalálja a hangot a hívőkkel, megnyilvánulásai hitelesek, ha mégoly szabálytalanok, zavarba ejtők is. Sokan rajonganak érte - és sokan utálják. Az itt élőket egy közelmúltbéli tragédia emléke sokkolja, a baleset nemcsak gyászt hozott a faluba, hanem megbélyegzést, kiközösítést is. Hogy tényleg hibás-e, akire rásütötték, nem könnyű kideríteni, ez ügyben különböző érdekek ütköznek, mint azt a helyi kiskirály keményen értésére is adja Danielnek. Könnyű manipulálni az emberek érzelmeit, ám ennél is lehangolóbb tanulság a templomjáró keresztény lelkekben lapuló sötét gyűlölködés, rosszindulat.
Csakhogy a film központi fogalma a megbocsátás: ez áll az Antigonét idéző falusi tragédia fókuszában, és erre mutat a főhős személyes története is. „Egyetlen szeminárium sem fogad elítélteket”, mondja Thomasz atya, ami azért ellentmond a jézusi logikának. Daniel eleve kudarcra ítélt kalandja ráadásul jól bizonyítja a fiú rátermettségét. A helyzet paradox: miközben egész működése hazugságra épül, az általa elért eredmény sok felszentelt papnak is becsületére válna: kiállásával, személyes karizmájával felrázza, számvetésre készteti az embereket. Pedig igazából alig különbözik a vele együtt söröző falubeli fiataloktól.
Bőséges vitatémát, töprengeni valót kínál tehát Komasa filmje, de tartalmi telítettsége mellett formailag is makulátlan. Nincsenek üresjáratok, a képkompozíciók is átgondoltak. A kísérőzene mellőzése a dokumentarista hatást erősíti, az ehhez képest mégis következetesen nyugodt, fix beállítások egyfajta méltóságot adnak az elbeszélésnek, félreérthetetlenül jelzik a főszereplő tudatosságát: számára ez az egész nem túlélni való kaland, hanem véresen komoly küldetés. A kamera csak az erőszakos nyitó képsorokban rángatózik - és a könyörtelen befejezésben. A megbocsátás szép példái elérhetetlen messzeségbe távolodtak, marad a kétely. (9/10)
