Az eddig teljesen ismeretlen Andreas Muschietti horrorja nemcsak a műfaj kedvelőinek érdeklődését keltheti fel, hiszen Guillermo del Toro az executive producere, a főszereplők között pedig Jessica Chastain és Nikolaj Costen-Waldau neve áll a borítón.

A közelmúltban DVD-n megjelent Mama lényegében Muschietti korábbi (del Toro szerint ritka félelmetes) rövidfilmjének egészestéssé dagasztott változata. Hogy a kétperces ősverzió mennyire hátborzongató, lehet vitatni, azt viszont egy pillanatig sem, hogy egyedi atmoszférával rendelkezik, és az alapötlet is egészen épkézláb.

Az Ördöggerinc alkotója másodízben vesz pártfogásába ígéretes, fiatal rendezőtehetséget. Első felfedezettjével, Juan Antonio Bayonával történt együttműködésének az Árvaházat (2007) köszönhetjük. Aki látta ezt a szép és szomorú kísértethistóriát, érthetően magas elvárásokkal ül neki egy újabb, del Toro fémjelezte koprodukciónak. A végeredmény azonban zavarba ejtő. Ha a tucathorrorok szürkén bugyborékoló mocsarára gondolok, el kell ismerni, a Mama kiemelkedik a nagy átlagból, ám a legjobb esetben is csak közepes. Mellette szól az igényes kivitelezés, plusz a tény, hogy jó párszor ránk tud ijeszteni. Csakhogy a sokat ígérő alaphelyzetből kibontott sztori közhelyes, a megvalósításban pedig hemzsegnek a kisebb-nagyobb sutaságok.

Hibátlan az indítás, drámai erővel sodor bele az eseményekbe: lövöldözésről szólnak a hírek, majd látjuk, amint az öltönyös üzletember (Nikolaj Costen-Waldau) feldúltan beront a lakásba két kislányáért, és céltalan autós száguldásba kezd. Az erdő mélyén kötnek ki egy házikónál; Jancsi és Juliska-utánérzésünket a folytatás csak tovább táplálja. A lányokra öt év múlva bukkannak rá ugyanitt, élve, de teljesen elvadult állapotban. Nagybátyjuk, Lucas (Nikolaj Costen-Waldau, másodszor) veszi őket magához, de csak úgy kaphatja meg a gyámságot, ha barátnőjével, a punkrocker Annabellel együtt (Jessica Chastain) beköltözik egy irdatlan nagy, üresen álló házba. Ez az épület biztosít immár stílusos hátteret a sűrűsödő parajelenségekhez. A lányokat pszichológus vizsgálja, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a titokzatos szellemlény („Mama”), aki a kunyhóban táplálta őket, továbbra sem tágít mellőlük. El kell ismerni, Muschietti ért az atmoszférateremtéshez, különösen jól használja ki az üres terek feszültségkeltő hatását. Sajnos,nem bízik magában eléggé: habár szimpla telefoncsörgéssel is képes a nézőben szívritmuszavart előidézni, nyakló nélkül bombáz a különböző hangeffektekkel.

A szakértők élvezettel leltározhatják a kliséket, szép számmal akad belőlük. Önmagában nem baj, ha egy műfajfilm jól bevált panelekből építkezik, kérdés, hogy sikerül-e eredetiséget csempészni az unalomig ismerős mozzanatokba. A rendező igyekszik: míves képi világot alkot, híven del Toro szelleméhez; rögtön az elején felirattal figyelmeztet, hogy mesemondásra készül („Hol volt, hol nem, volt…”), ennek megfelelően színezi, szűri, stilizálja képeit, gondosan ügyelve a kompozícióra. A mesei keret aztán ki is merül ennyiben (plusz a prológus Grimm-allúziói), ettől függetlenül a látvány színvonalát csaknem végig sikerül fenntartania.

A külsőségek mellett hasonló gondot fordít a tartalomra. Jelképes centrum, az anyaság motívuma köré építi fel történetét. A lányok édesanyja már az előzményekben meghal, az erdei ház kísértete az ő szerepét veszi át. Később a gyerekekkel járó összes gond és felelősség Annabelre szakad. A sűrűn tetovált, feketére lakkozott körmű leányzóról túl messziről ordít, hogy nincs kész az anyaszerepre (fantáziátlan dramaturgia). Az alkotó jellemfejlődési ív felrajzolására törekszik, amit ilyen felületesen odaskiccelt karakter esetében csak jelzésszerűen képes megoldani. Minél közelebb kerül Annabel a lányokhoz, annál féltékenyebb lesz rá a Mama, Annabel egyre bátrabb, egyre több veszélyt vállal értük; a benne zajló érzelmi folyamatokról ellenben semmilyen képet nem kapunk. A gyerekekért folytatott küzdelem a finálé teátrális kötélhúzásában csúcsosodik ki.

Mondanom sem kell, a hősök kivétel nélkül éjszaka keresik fel a legrémesebb helyszíneket felderítés céljából (erdő vagy kísértetjárta ház), az utolsó jelenetet ráadásul kiugró sziklaszirt ormán balettozzák végig, égnek csavarodó, kopár fa mellett, természetesen éjjel. Ostoba közhelyek, amelyek láttán a néző legfeljebb bosszankodást érez, ha néha – a zaj miatt – be is húzza a nyakát. Mindez persze apróság ahhoz képest, hogy a feszültséget egy légkalapács brutalitásával zúzza szét a „Mama” megjelenése. Egy kísértet tartós szerepeltetése nem feltétlenül vágja tönkre a hatást – erre éppen az Ördöggerinc a legjobb példa – ezúttal azonban jobban jártunk volna, ha Javier Botet a szekrényben marad. De van lejjebb is. A finálé az utolsó szög filmélményünk koporsójába. Tíz percen keresztül él vissza türelmünkkel a nyúlós-könnyes befejezés; kommersz látványvilág, giccsbe forduló történet, és már csak arra várunk, mikor lesz végre vége. (5/10)