saját szoba

filmek, sorozatok

A törvény nevében – első évad / True Detective (2013)

2014. május 05. 00:46 - wim

 

Mostanra már szinte minden létező fórumon és tekintetben méltatták a sorozatot, alig hiszem, hogy újat mondhatnék róla. Mégsem hagyom szó nélkül - ha két hónap telt is el a finálé óta - , mert alaposan a bűvkörébe vonzott.

Matthew McConaughey miatt eleve elfogultan ültem neki a szériának, és a vadregényes louisiana-i helyszín is csábított.  A stílusos főcím és kísérőzene, valamint a zsáner jellemző motívumainak jelenléte (baljós mocsárvidék, babonák, alkoholizmus, vérfertőzés, vallási megszállottság) tényleg szavatolták a hamisítatlan southern-hangulatot, az viszont hamar kiderült,  hogy a True Detective első évada több, mint egy jó kis déli sztori. 

true-detective-tree.jpg

Nic Pizzolato író és Cary Fukunaga rendező a maguk egyedi víziója szerint alakították a nyomozós filmek sablonjait, a végeredmény nem éppen szokványos: hard-boiled krimibe oltott elmélkedés.  A magányos Rust Cohle (Matthew Mc Conaughey) kiégett, cinikus „kemény zsaru”, aki társával, a családos, de kikapós Martin Harttal (Woody Harrelson) okkult hátterű gyilkosság ügyében vizsgálódik.  A bűnügyi vonal csak egy a többi közt, a nyomozás előbbre jutását filozófiai eszmefuttatások, ráérős beszélgetések vagy a két detektív magánéleti küzdelmei lassítják. Kevés az akciójelenet, gyakoriságukat azonban bőven pótolja az intenzitásuk. A különféle cselekményszálak közül legfeljebb a privát szféra ábrázolásába köthetnék bele időnként szappanoperákat idéző felületessége vagy elnyújtott, funkciótlan szexjelenetei miatt, de mindezt ellensúlyozzák más pillanatok, amelyek meglepően hitelesen szólnak életközeli problémákról, mint például az apai (szülői) felelősség vagy a különböző férfi és női sztereotípiák. Épp ez a sorozat egyik fő erénye: sosem tudhatjuk, mikor talál telibe egy mázsás, lényegre törő kijelentés, amitől a história, ha addig fáradni látszott is, újfent releváns lesz. Ezek a punctumok garantálják a néző folyamatos éberségét, és könnyen függőséget okoznak. (Nem kis része van mindebben persze a két főszereplő, különösen McConaughey lenyűgöző színészi alakításának, de őket már annyiszor megdicsérték, hogy ezt nyugodtan mellőzhetem.)

wall.jpg

Rust és Marty szélsőségesen különböző karakterek, egymás ellentétei és kiegészítői; egyiket nyugtalan szelleme, a másikat érzékisége hajtja. Nyilvánvalóan Rust az, akire a cím utal: az „igazi”detektív, az igazság megszállottja. Nincs magánélete, szakirodalmat olvas, szobája falát az áldozatok képével tapétázza ki, és lezárt ügyeket bolygat. Kevésbé műfajspecifikus körülmény, hogy detektívünk nyomozás közben sem szűnik az emberi lét alapkérdéseire függeszteni makacs tekintetét. Rezzenéstelen arccal mormolja fásult monológjait, és ha kezdetben ellenérzéssel fogadjuk is, egy idő után be kell látni, hogy van bennük rendszer. Olykor irodalmi igényességgel fogalmazott szentenciái leginkább az egzisztencializmust idézik (igehirdetésének irodalmi-bölcseleti forrását megtalálhatjuk Pizzolato kedvencei között). Körkörös idővíziójából reménytelenül determinált világkép, morális viszonyulása alapján pedig az erőfeszítés meddőségével dacoló camus-i (sartre-i) abszurd ember figurája rajzolódik ki. Mondandója nem is tenne ránk mélyebb hatást afféle bölcsészokoskodásnál, ha a karakter nem volna annyira cool, és hozzá olyan szeszszagúan valóságos.

Az események kiindulópontján feltáruló mező különös, világvégi hangulata (a fa alatt görnyedő agancskoronás nőalakkal) már a kezdet kezdetén tágabb dimenzióba emeli az egész nyomozósdit: a világ rendjének felbomlását, ismeretlen erők rejtett működését sejteti. A világméretű romlottságot („man is the cruelest animal”) elsősorban, szinte vezérmotívumként, a gyerekek sorsa szemlélteti: sorra kerülnek elénk erőszak vagy megrontás áldozatává vált (főleg leány-) gyermekek esetei. A példa bármilyen megrázó is, sajnos, veszít erejéből, ha minden helyzetben ez az utolsó érva dolognak ezt a részét kissé bizony túlragozzák. Az áradó gonoszságra viszont még mindig Rust Cohle-é a legadekvátabb válasz: sose nézz félre!

hugmug.jpg

Hogy tapasztalásunk korlátozott és a világ kiismerhetetlen, nemcsak filozófiai frázisként kerül elő: lenyűgöző következetességgel ölt testet az elbeszélés minden szintjén. Legelemibb megjelenési formája a szövevényes narráció; tökéletesen modellálja Pizzolato világunkról alkotott látomását. Az összefüggések tizenhét év távlatából, állandó tér-és időbeli váltások, egymást kioltó kommentárok sűrűjéből bontakoznak ki keserves lassúsággal, sokáig bizonytalanságban tartva a nézőt. Csak az 5. epizód végén (az évad jól kiszámított aranymetszési pontján) érezhetünk először szilárd talajt a lábunk alatt, amint megvilágosodik a kontextus, a kihallgatások célja. A nyomozás folyamatában sem igen látunk tovább az orrunknál: megfejthetetlen jelekbe botlunk, sehová sem vezető szálakba gabalyodunk, miközben a megoldás karnyújtásnyira van tőlünk. Némely kérdések a finálé után is tisztázatlanok maradnak (itt van mindjárt a rejtély kulcsának feltüntetett Sárga Király-mítosz), no de a fenti világmodell szellemében miért is akarnánk végérvényes megoldást? Sokkal életszerűbb így, hisz hétköznapjainkat morzsolgatva sokszor mi magunk sem ismerjük fel időben a fontos dolgokat – mint Marty azokat a bizonyos „szép éveket”.

Legvonzóbb azonban, amikor a titok pusztán a látvány révén érint meg bennünket Adam Arkapaw (Lore) csodaszép felvételein. Az autópályák, olajfinomító-tornyok fémjelezte civilizációt körbeölelő erdős-mocsaras vidék sejtelmes és fenyegető, különösen a fák. Gyaníthatóan túlmutatnak önmagukon, az ismeretlen határvidékének jelképei. Ág-bogaik visszaköszönnek az agancsokon, ördögcsapdákon: ez a kusza mintázat a spirál alakzat mellett a széria másik jellegzetes emblémája. Mindkettő a történet központi jelképére utal, az útvesztőre, amibe a legvégén aztán bele is tévedünk, a maga fizikai valóságában. Carcosa mesterien felépített labirintusának végigjárása a főszereplők számára véres beavatás, brutális pokolra szállás –  amit nem várt feltámadás követ.

tumblr_n1f2qyni871r6xvfko1_1280.jpg

Ha a nyomozás lezárása nem is tartogat nagyobb meglepetést, erre a csavarra az adott előzmények után aligha számíthattunk. Kukába vághatjuk az összes filozófiát, hisz a megoldás intuitív – igaz, nem minden előzmény nélküli. Például Rust röpke (ízlésem szerint szájbarágósan hosszú) metamorfózisa a kórházi ágyon voltaképpen egyenes továbbgondolása egy, a Getszemánéről tett korábbi megjegyzésének. Arra is régen rájöhettünk, hogy szenvtelen nihilizmusa valódi (sebzett, szeretni képes) énjét rejtő teknőspáncél (maszk). Így a befejezés könnyes katarzisa váratlan, de nem megalapozatlan.

Egyébként pedig pokolba a logikával. A sorozat műfaji-témabeli szabálytalansága miatt hajlamosak lehetünk néha a hiányosságait is erénynek tekinteni, a következetlenségek mögött is rafinériát sejteni (lépten-nyomon összeesküvést gyanítani). Nem mindig tudtam eldönteni, egyes klisék használatát a felületesség számlájára írjam vagy a műfajnak tett gesztusokról van-e szó. Hogy a zöld fülű mázoló esete például egyszerű bénaság vagy fityisz a nézőknek / műfaji elvárásoknak. A lanyhább epizódok ismeretében több mozzanatot hajlamos vagyok hibának felróni, az évad egészét tekintve viszont az alkotók olyan mérvű átgondoltságról, következetességről tettek tanúbizonyságot, hogy félreteszem fenntartásaimat. A széria így, ebben a formában tökéletesen működik,  lassan, de módszeresen szippantja be a gyanakvó nézőt. (9/10)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr106118400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása