Aki látta a Kells titkát (2009) vagy A tenger dalát (2015), a Wolfwalkers-nek is örülni fog. Ha netán kimaradt volna valamelyik, a küszöbön álló ünnepi időszak kiváló alkalom a pótlásra mindenkinek, aki szereti a szép, okos és lélekkel teli animációs filmeket.
Tomm Moore vadonatúj alkotása ugyanúgy az ír hagyományból meríti témáját, mint a másik kettő, így végeredményben trilógiáról beszélhetünk. A rendezőről tudnunk kell, hogy első nagyobb lélegzetű darabja, a Kells titka Magyarországon készült, a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban. Moore művein jól felismerhető a Magyar Népmesék hatása, a jellegzetes stilizált látvány - csak épp kelta dallamvilággal és díszítőmotívumokkal. Gyönyörűek ezek a hagyományos, kétdimenziós technikával megalkotott animációk, elvarázsolnak a kézzel rajzolt-festett, szimbólumokkal teli képek, sokadszorra sem unalmas.
A Wolfwalkers sztorija színes, fordulatos kaland. Kilkennyben járunk 1650-ben, Írország angol megszállása idején. Hősünk egy félárva angol lány, Robyn, akinek apját azzal bízta meg a parancsnoka, hogy pusztítsa ki a környéken tanyázó farkasokat. Míg Goodfellow buzgón állítgatja a csapdákat, a vadóc Robyn-nak esze ágában sincs a konyhán gürcölni (ez volna a lányok hivatalosan elrendelt feladata), inkább nyílpuskát ragad, és a rideg városfalak közül az erdőbe szökik az apja után. Itt megismerkedik egy szertelen kislánnyal. Mebh Óg Mac Tíre (kb. annyit tesz, mint „farkaskölyök”) egy „wolfwalker”: nappal ember, éjjel azonban farkasként portyázik, miközben teste az igazak álmát alussza. Amíg anyja valahol távol jár, Mebh a gazdája az itteni falkának. Robyn, a „városi lány” már az első találkozásuk után ráébred, hogy csöppet sem menő dolog vadállatokra lövöldözni.
Mebh-ről okkal juthat eszünkbe A vadon hercegnője, hiszen Moore szereplői, Miyazaki hőseihez hasonlóan, egy átlelkesített természetben élnek, amelyre az ember erőszakos beavatkozása jelenti a legfőbb veszélyt. Az itteni farkasok, akármilyen félelmetesek, csak az élőhelyüket védik a régens erdőirtó favágóitól, sőt később kiderül, hogy a wolfwalker lány anyját ugyancsak a gonosz főparancsnok tartja fogságban. Az alaphelyzetből teljesen szokványos, pörgős kalandfilm bontakozik ki, az ökológiai üzenetet nem is annyira a történet, inkább a képek, szimbólumok hangsúlyozzák. Mesterséges és természetes világ kontrasztja már a vonalakban megnyilvánul: a város szűk terekből, szögletekből áll össze, a kinti táj lendületes ívekből, kacskaringókból. A falak mögött szabályok béklyóznak, a természeti lét maga a szabadság. Magunk is megtapasztaljuk, miközben a farkassá változott főszereplő szemszögéből érzékeljük a világot, „látjuk” a szagokat, felfedezzük, hogy az erdő tele van nagyszerű helyekkel. A Wolfwalkers közvetett módon, képeivel cserkészi be a nézőt és állítja az erdőlakók oldalára. Vízesések, barlangok, szakadékok, esőben hullámzó lombok – csak bámuljuk megigézve.
Persze a szereplők is alakulnak az események során, Robyn a szemük előtt nő fel, komolyodik meg és talál önmagára. A lány az ír lurkók között magányos kívülálló, sőt ellenség (a megszállók gyermeke), a női munkákat sem érzi magáénak; jobban vonzza a vadászat, a kóborlás, ám ha belegondolunk, a neve („vörösbegy”) már jó előre sejteti, hová tartozik voltaképpen. Nem csoda, ha egy farkaslány lesz a legjobb barátja.
Lehetne rövidebb a dalbetétes vágta a holdfényben (eléggé Disney-s), kevésbé elhúzott az utolsó nagy összecsapás, nem ártott volna itt-ott némi kurtítás – tolakszik elő a kötekedős énem. Közben meg arra gondolok, hogy A tenger dala legutóbb hiába volt Oscar-jelölt, nem kapta meg az elismerést, lehet, hogy ez a darab több eséllyel indulna? Ki tudja. A közönség biztosan szeretni fogja a Wolfwalkers „szokványos” oldalát, a jópofa karaktereket, a lélegzetelállító akciókat, az igazak megmenekülését (mindazt, amit az átlagnéző elvár egy mai mesefilmtől), miközben beszippantja a látvány, és megérinti a történet mögötti, képekbe rejtett tanulság. (8/10)
