Cate Shortland háborús drámája lett az idei Titanic fesztivál győztese. Nem lövészárkokkal szabdalt katonatörténetet látunk, hanem a veszteségek utólagos felmérését; hallgatag, döbbent szemlélődést a romok felett.

Az ausztrál rendezőnő a fejekben előidézett káoszra irányítja rá figyelmünket egy fiatal lány sorsának bemutatásával, túl a végbement fizikai pusztításon.  Hannelore (Saskia Rosendahl) a harcok után ébred rá a szülei által belénevelt eszmék hazug voltára, és arra, hogy hősként tisztelt apja közönséges háborús bűnös.

A cselekmény megtörtént eseményeken alapul, Rachel Seiffert írónő saját családjának kálváriáját beszéli el az ötletadó regényben (The Dark Room). A film Hitler bukása után játszódik, a felosztott Németországban. Jómódú polgárlakásból indul a történet, mindjárt az első percben felvillanó horogkeresztes ruhadarab igazít el a háziak politikai hovatartozását illetően. Egyenruhás apa, csinos, de gondterhelt anya, továbbá öt szép gyermek, szőkék, kékszeműek – akár a korabeli propagandafilmek hősei. Csakhogy az idill a múlté, kapkodva csomagolnak, iratokat égetnek. A szülőket letartóztatás fenyegeti, az öt testvérnek pedig saját erejéből kell eljutnia nagyanyjukhoz a messzi Hamburgba, a szövetséges megszállás zűrzavarában. Óriási felelősség szakad a nagylányra, Lorére; nincs, aki rajta kívül kistestvéreire vigyázzon. A szülői ház óvó burkából mind az öten kiszakadnak a védtelenségbe, keserves útjuk során feltárul előttük a háború igazi arca. Vonat nem jár, úttalan utakon, fűben, sárban taszigálják előre kisöccsük babakocsiját. Útközben egy lágerből szabadult zsidó fiú (Kai-Peter Malina) szegődik kéretlen kísérőjükül: a végletek találkozása markánsan szemlélteti a gyerekekbe sulykolt előítéletek működését. A kisebbek nem veszik ezt annyira komolyan, de Lore nem tud kibújni a bőréből, szüntelenül érezteti viszolygását a fiatalemberrel. Thomas ennek ellenére nem hagyja ott, sőt, többször kisegíti őket a bajból.

Az adott szituációra hatásvadász, propagandaízű alkotás is épülhetne, de Shortland visszafogott. Jó ízléssel kerüli el a kínálkozó közhelyeket, inkább jelez, mint megmutat. A bő másfél óra feszült, tragédiákkal tűzdelt menekülés krónikája. A Fekete-erdőtől Hamburgig tartó távolság egyszersmind megrázó belső utat is jelent a testvérek számára (korukkal arányosan): hazulról hozott alapjaik megrendülését. Bár otthonukban vallásos tisztelet övezte a Führer alakját, hasztalan dédelgetik tovább a beléjük plántált eszményképet, a valóság minduntalan meghazudtolja azt. Nemcsak ők zavarodnak meg: azt is figyelemmel kísérhetjük, hogyan nyílik rá apránként a félrevezetett nép szeme a rendszer eltitkolt gonosztetteire. A főszereplők személyes drámája (a szüleikben való csalódás) összefonódik a vezetői által becsapott lakosság kiábrándulásával. Az emberek elsőre nem is hisznek a lágerfotóknak, hamisításról, amerikai propagandáról suttognak.

A kamaszlánynak felnőtté kell válnia a rárótt felelősség súlya alatt. Nem elég, hogy sokkoló élményekkel kénytelen megbirkózni ebben az átmeneti életkorban, a másik nem iránt éledő kíváncsiságát is negatív hatások érik. Erőszakot, közönségességet tapasztal maga körül, Thomas közeledése így érthetően felkavarja, egyszerre vonzza és taszítja őt a fiú.  Lore szélsőséges megnyilvánulásai néha zavarba ejtőek, mi több, színpadiasak, de ezt nyugodtan felróhatjuk kamaszos vérmérsékletének. Miután eszményei semmivé lettek, és meglátta az addig rendezettnek hitt világ felszíne alól előbukkanó káoszt, hazugnak érzi a nagyanyai ház tüchtig, kispolgári békéjét.

A nyugtalan légkört kitűnően érzékelteti a kép állandó, olykor alig észlelhető remegése. Az így keltett dokumentumfilmszerű hatás szó szerint kézzelfogható közelségbe hozza a történelmi helyzetet és a belévetett szereplőket. Az aktuális képsorok pofonegyszerű módon, pusztán a zaklatott kameramozgás vagy a beállítás szögének megválasztása révén kapnak érzelmi többletet. Néhány rafinált lassítás, ami könnyen mesterkéltté (adott esetben tönkre-) tehetné az összhatást, zökkenőmentesen simul a film dokumentarista modorába. Szubjektív, lázálomszerű valóságérzékelést közvetít, sőt, az ugróköteles jelenetbe a rendező még egy bravúros Riefenstahl-allúziót is becsempész.

Adam Arkapaw igényesen fényképezett, lírai hangulatú képein nyoma sincs mesterséges megvilágításnak. A menekülők idejük legnagyobb részét a szabadban vagy ajtótlan-ablaktalan, romos épületekben töltik, ahol szebbnél szebb felvételekre nyílik alkalom. A hideg, tiszta képeknek szinte állandó háttere a természet, a hajladozó fű, a fák koronája. A táj mellett beszédesek az arcok is; sok a premier plán, hiszen a tekintet kulcsfontosságú. Kevés a beszéd, de a pillantások, gesztusok kárpótolnak a szűkszavú dialógusokért – a szavak úgyis elvesztették hitelüket. Annál hitelesebb a javarészt ismeretlen vagy amatőr színészek teljesítménye. A gyönyörű Saskia Rosendahl nem játszik, hanem magától értetődő közvetlenséggel benne él a szerepben. Megjelenése tökéletes, szorosra font varkocsaival igazi Hitlerjugend-plakátarc. Kai-Peter Malina zárkózott karaktere kifogástalan, a gyerekszereplők alakítása természetes.

A Lorét világszerte lelkesen fogadták, a Hullámtörők-díj után kevéssel a Német Filmakadémia elismerését is elnyerte. Nemcsak lírai szépségével és hibátlan alakításaival hat; az alattomos propagandagépezet maradandó hatásának meggyőző ábrázolása ugyancsak megragadhatja a közönség fantáziáját. Nem nehéz párhuzamokra lelni világunk napi eseményeiben – és ez már nem csak történelem. (8/10)