Az HBO nyáron játszott, izraeli mintát követő sorozatát többen a Csernobil utódaként emlegették, ami jól hangzik, de alighanem enélkül is felfigyelt rá a közönség, lévén kellőképp markáns és megosztó. Tizenhét éves középiskolásokról szól, pont, mint régebben a Skins vagy nem olyan régen a 13 Reasons Why, csakhogy sokkal nyíltabban, kíméletlenebbül, és egészen más stílusban. Néha idegesítő ugyan - akárcsak a kamaszok -, a színvonala sem a legegyenletesebb, de hihetetlen sodrása van.

Egyre több film foglalkozik napjaink neten felnőtt tinédzsereivel, az úgynevezett Z-generációval. Ezek a srácok óvodáskoruktól fogva otthonosan mozognak a virtuális térben, korlátlan lehetőségek között (azzá válhatsz, amivé csak akarsz), de a való életben sokszor frusztráltak, magányosak, rosszul érzik magukat. Bármit megtennének a figyelemért, szeretetért – és tesznek is, tapasztalatlanságukból adódóan sokszor irtó nagy butaságokat. Szorongásukat a maguk módján (szesszel, szexszel, drogokkal) próbálják oldani, bármelyik alkalmas lehet a címben jelölt boldog önfeledtség előidézésére. Sam Levinson az Euphoriában azt akarja megmutatni, hogyan látják a mai tizenévesek a világot és benne saját generációjukat. Nos…eléggé elveszetten. Kamasznak lenni alapból nehéz, manapság viszont - Levinson víziója szerint - kifejezetten szívás. Ráadásul sosem volt még ilyen veszélyes, mint ebben a kontrollvesztett, fogódzók nélküli korban.

Rue (Zendaya), a sztori narrátora drogfüggő lány, akit most engedtek haza a rehabról. Bár rendezett családba született, gyerekkora óta szorong, bipoláris zavarokkal küzd. Miután felfedezte, hogy a drogok oldják a szorongását, a rabjukká vált. A cselekmény fő vonala az ő útkeresését követi, de körülötte lévő kortársai is mázsás terheket cipelnek. Ki-ki megkapja a maga külön epizódját, így az elbeszélés mozaikokra hullik, amelyek időnként összeállnak. A tinifilmek tipikus karaktereit látjuk (különc új lány, naiv szépség, macsó focista, bombázó pompomlány, zárkózott, duci csaj), a történet előrehaladtával azonban hús-vér alakokká finomodnak. Mindnek megvan a maga keresztje: függőségek, indulatkezelési problémák, irreális szülői elvárások, pedofil apa, alkoholista anya - annyi szélsőséget találunk egy rakáson, hogy az még amerikai viszonylatban is túlzás. Rue az ikertornyok leomlásának idején született. A dátum szimbolikus, az ő szorongása tehát generációs, nem véletlen, hogy ő a mesélő: nemzedéke nevében/védelmében beszél. A többiek problémái viszont kivétel nélkül a múltjukban gyökereznek, többnyire a szülők felelősek értük. Az Euphoriában meghatározó ez az idősebb generációt hibáztató hozzáállás, hol okkal, hol ok nélkül.

A szereplők napi rutin szintjén élnek különféle tudatmódosítókkal, füstölnek az e-cigik, az online térben röpködnek a szexi képek és videók (sajnos nem mindig a jó címre), és persze mindenki néz pornót. Hogy utóbbi hogyan hat a fiatalokra, arra több példát is láthatunk, bár legmarkánsabban a sorozat bántó explicitása szembesít vele. (Itt a beképzelt, erőszakos férfiak is megkapják a magukét, akik a nőket szextárgyként kezelik – elvégre nemcsak a narrátor, de, a főbb szereplők is a női nemhez tartoznak.) Szemérmetlen videók, farokszelfik, sőt egy, a Carrie öltözős jelenetét kifordító képsorban egész férfiöltözőre való fedetlen pöcs látványa sokkolja a gyanútlan nézőt - de ez még a viccesebbik része, ennél jóval durvább dolgokat is láthatunk. Ezekben a képekben nincs semmi érzékiség; kényelmetlen érzést keltő dokumentációk, hideg tárgyilagossággal fényképezve. Olyan tényeket, élményeket tolnak az arcunkba, amiket az ábrázolt korosztály normálisnak tekint, vagy megpróbál annak tekinteni,  pedig talán nem kéne. Erre ők maguk is rájönnek néha, utólag, mikor már késő. Abban a világban, ahol „a meztelen fotó a szerelem valutája”, könnyen megesik, hogy egy gyönyörű tizenéves fruska gondolkodás nélkül szalad az online ismerős „dominant daddy” szőrös karjaiba.

Persze, az Euphoria nem a tizennyolc karikás jelenetek miatt érdekes, hanem például a főszereplőktől, Zendayától és Hunter Schafertől. Nekem eddig csak halványan derengett, ki az a Zendaya, de pár perc elteltével már rajongtam érte. Kétségtelenül a széria motorja: Disneys múltját meghazudtolva, elképesztő mértékben azonosul Rue-val, ezzel a kócos, szétesett drogos csajszival, aki cinikus narrátorként mintegy partvonalról szemléli az eseményeket - saját magát is beleértve. Fölöttébb ismerős számomra ez a tunya flegmaság, dacos lazaság (szinkronnal sajnos inkább affektálás), egyszerre dühítő és szeretnivaló. (Tudok egy hasonló nőszemélyt, talán ezért is vagyok annyira elfogult :) , de szerintem más is tud, hisz Zendaya átlényegülésében olyan tizenévest látunk, aki sokaknak ismerős lehet). Mellette Hunter Schafer a széria másik kimagasló figurája, érzékenyen alakítja a vagány, sebzett lelkű Jules-t - ki hinné, hogy ez az első filmszerepe. Nem mindennapi kisugárzása van, a sminkjei pedig alighanem divatot teremtenek. (Schafer egyébként modell, és a valóságban is transznemű.)

A sorozat másik erénye rendkívüli dinamizmusa és elsőrangú, időnként egészen pszichedelikus látványvilága (az 1., 2. és 4. epizód Rév Marcell operatőr tehetségét dicséri). A pörgésről videóklipeket idéző, zaklatott vágástechnika gondoskodik, miközben szinte megállás nélkül lüktet a zene. A valószerűtlen, neonfényben úszó képeken összekeveredik valóság és a képzelet (más kérdés, hogy néha a legrealistább felvétel is rossz álomnak tűnik), egyszóval a stílus tökéletesen leképezi a címben jelölt tudatállapotot. 

A záró epizód második felében aztán végképp felülkerekedik a zene, egymást követik az amúgy jó érzékkel választott számok, sőt a musicalbe hajló fináléban egy komplett Zendaya-klipet élvezhetünk végig. Persze, jelképesen ez is Rue-ról szól, de elég váratlanul éri a nézőt, aki így mondhatja, hogy mi ez a katyvasz, ahogy azt is, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ízlés dolga. Nem mindenkinek fog bejönni az Euphoria túltolt, szexszel, droggal, devianciával teli, csillámporos világa. Bármilyen elrajzolt, didaktikus legyen azonban, alapvetően mégiscsak ez a nagy büdös valóság, és a benne tévelygő, esendő fiatalok akár a mi gyerekeink is lehetnének. (7/10)