Hatalmas lelkesedéssel fogadta a kritika, hullnak a díjak, menetrendszerűen megérkeztek az Oscar-jelölések. Ezek után talán nem kellett volna meglepődnöm, mennyire megérintett, egészen az ujja köré csavart ez a főképp személyes emlékeket megelevenítő sztori.
Csaknem tisztán önéletrajzi, mégis időtlen; a felszínen szimpla családi történet, de napok múlva is ott motoz az elménkben, újabb és újabb rétegeit tárva fel előttünk. Lefegyverző egyszerűségében nagyszerű, a képei pedig gyönyörűek. Sokaknak persze unalmas lesz: lassú, szürke, meditatív, szóval nem egy közönségfilm - ennek ellenére Netflixen is elérhető.
A Rómában Alfonso Cuarón saját gyerekkori élményeit dolgozta fel; a cím nem az olasz fővárost, hanem Mexikóváros egyik kerületét jelöli. Sokatmondó tény, hogy a forgatókönyv megírása mellett a rendező a fényképezést, valamint a vágást is maga végezte. Szívügye volt ez az alkotás, elkészítése egyszerre megbékülési folyamat és egyfajta kaland, mely során feltárta, újraértékelte múltja egy darabját. Miközben utánajárt az eseményeknek, sok mindenre fény derült, amiről gyerekként nem tudhatott, vagy amit akkor még nem érthetett.
Filmje szuggesztív erővel, aprólékos hűséggel idézi meg a hetvenes éveket (az elején egy darabig olyan érzésem volt, hogy a saját múltamba zuhanok vissza: régi, cementlapos-verandás gyerekkori fotók világába). Ha manapság egy filmkészítő fekete-fehérben gondolkodik, megvan rá az oka. Ez esetben kézenfekvő, mert színesben hiteltelenek volnának az emlékezet által kifakított képsorok. Egy mexikói középosztálybeli család életének válságos időszaka pereg le előttünk: hogyan marad magára az anya négy gyermekével, és próbálja meg összefogni a széthullóban lévő családot; hogyan oldódik meg ezzel párhuzamosan háztartási alkalmazottjuk, Cleo (Yalitza Aparicio) sorsa, akit terhesen hagyott faképnél a barátja.
A rendező (a lurkók közül a középső fiú) egy dokumentumfilmes objektivitásával tárja elénk gyerekkora történéseit. Kamerája szemlélődő pozícióba helyezkedik; hosszú beállításokban, lélegzetelállító körsvenkekkel pásztázza a helyszíneket, egyformán higgadtan mutatva a reggeli készülődést, az üres lakást vagy a véres utcai zavargásokat. Nem enged közel a szereplőkhöz: keveset tudunk meg róluk, legfeljebb találgathatjuk, mit éreznek. Technikailag is megvan a két lépés távolság, legintimebb képkivágat a félközeli. A filmzene hiánya, a többségében amatőr színészek sok esetben rögtönzött, átélt alakítása (az adott szituációval általában a forgatás napján szembesültek), csupa olyan körülmény, mely a dokumentarizmus felé viszi a filmet. Ez a tárgyilagosság persze nem egyenlő a szenvtelenséggel, a távolság nem érzelmi, pusztán időbeli. Cuarón kontemplatívan viszonyul tárgyához, miközben sugárzik belőle az iránta érzett gyengéd szeretet.
Elősorban a nők iránt, akik meghatározó szerepet játszottak életének ebben a szakaszában. E két nő az anya és a már-már családtagként kezelt Cleo, a „pótmama”. A család, egyben a film igazi centruma nem az anya (talán furcsa, de így volt ez a való életben is), hanem az odaadó, alázatos szolgáló, akinek tiszta alakja a történet egy pontján észrevétlenül felröppen a többiek főlé. Az elbeszélő szinte földöntúli magasságba emeli ebben a jelenetben gyermekkora kulcsfiguráját (ez a titkos apoteózis a Sztalker kislányát juttatta eszembe). A kedves (és a stáb sok más tagjához hasonlóan amatőr) Yalitza Aparicio tökéletesen azonosul Cleo romlatlan figurájával. A lányt szeretettel - és státuszához képest szokatlan törődéssel - veszik körül munkaadói, a gyerekek csüggnek rajta, ő pedig sajátjaiként ragaszkodik hozzájuk.
Az alkotó precízen rekonstruálja az eseményeket, ugyanakkor lírai megközelítéssel túl is emeli a valóságon, jelképessé formálja. A cselekmény zárt, leszűkített világban zajlik, ahová, ha betör is a történelem, a durva közjáték (mint a lövöldözés a bútorboltban) belefolyik az élet egyéb eseményeinek „örök eső módra” hulló zuhatagába. Mély értelmű szimbólum a tágabb világ követeként néha feltűnő repülőgép: az expozícióban még lent a vízben tükröződik, a befejezésben odafent az égen pillantjuk meg - érzékeltetve az időközben végbement nézőpontváltozást. A bő kétórás szemlélődés során, ha sikerül ráhangolódnunk a film hullámhosszára, átértékelhetjük viszonyulásunkat a világ dolgaihoz, hogy végül eljussunk a békéhez, „mely meghaladja a megértést.” Bambuljunk rá nyugodtan a vége főcímre, figyeljük a falon a borostyánt, a tenyérnyi eget a házfalak fölött, egészen a végéig, míg a stáblista utolsó sora is elenyészik - és akkor majd meglátjuk. ;) (10/10)
