Két közelmúltbeli vonatkozása is van ennek a filmnek. Egyrészt idén áprilisban halt meg a rendezője, Juraj Herz, aki ha nem is tartozott a cseh újhullám legismertebb arcai közé, mégiscsak egyik jeles képviselője volt. A másik, ugyancsak gyászos aktualitást a prágai tavasz leverésének évfordulója adja; bő tíz napja, huszadikán volt ötven éve a dicstelen bevonulásnak. A hullaégető kevéssel az események után készült (1969 márciusában mutatták be) - az új rendszer egyből be is tiltotta.

A rendező legismertebb és legjobb alkotását persze nem holmi évfordulók teszik időszerűvé, hanem a főszereplő példázattá emelt, máig aktuális története. Dermesztő parabola egy átlagember meredek pálfordulásáról. Hogyan tagadja meg elveit, szeretteit, még csak nem is félelemből: őszinte hittel, hangzatos ideológiáktól szédítve. Herz mindig is vonzódott a goteszk látásmódhoz, morbid ötletekhez: talán még van, aki emlékszik 1981-ből a Vámpír négy keréken vérszívó Skodájára. Meglehet, a Ladislav Fuks regénye nyomán készült A hullaégető a vámpíroshoz képest kevésbé szórakoztató mozi, de jóval horrorisztikusabb. Kimondhatatlan nevű főhőse, Karel Kopfrkingl (Rudolf Hrusínský) a prágai krematóriumban dolgozik. Példás férj és apa; feleségével udvarias, két gyermekével szigorú, de szeretetteljes. Úgy tűnik, egyedül családjának, valamint munkájának él. Ám a politikai helyzet egyre aggasztóbb. 1938 végén járunk, a németek hamarosan megszállják Csehországot. Egykori katonatársa, a németbarát Reinke kitartóan csöpögteti Karel fejébe az új tanokat (fajelméletet, antiszemitizmust), aminek eredményeképp nett kispolgárunk végül belép a náci pártba. Innentől már egyenes út vezet lefelé – nem is gondolnánk, micsoda mélységekbe.

De mielőtt elszörnyednénk (lesz rá okunk), jobb, ha tisztázzuk, Kopfrkingl úr a látszat ellenére korántsem római jellem. Kuplerájba jár, molesztálja a takarítónőt, a viselkedése pedig határozottan nyugtalanító. Bár látszólag maga a megtestesült kiegyensúlyozottság (derűs, halk szavú és kenetes, mint egy lelkipásztor), beszélgetés közben fura kényszercselekvéseket végez (olykor például előrántja a fésűjét, és fésülgetni kezdi beszélgetőpartnerét). Mindennek a tetejébe különös elveket vall, szinte betegesen vonzódik a munkahelyéhez, a halál külsőségeihez: „…ezek a kemencék nekem olyanok, mintha a mindennapi kenyerünket sütnék”. Számára a hamvasztás jótékony aktus, a lélek felszabadítása. Ha úgy adódik, természetesen szívesen közreműködne abban, hogy minél több ember részesedhessen ebből a jótéteményből.

Kopfrkingl úr sokat beszél; családi körben éppúgy megosztja gondolatait, mint a krematóriumban kollégáival, „szegény” Strauss úrral vagy az ügyefogyott Dvořákkal (Jiří Menzel). Az embernek időnként az az érzése, hogy az egész film egy hosszú, behízelgő monológ. Gálvölgyi János nyájas duruzsolása tökéletesen passzol a karakterhez. (A színésznek régi vágya teljesült, amikor tavaly a történet színpadi változatában is eljátszotta a címszerepet - hatalmas sikerrel.) Hrusínský, a Menzel-filmek kedves, teszetosza bácsija itt ijesztő pszichopata, akinek szájából a „muszáj gondoskodnom rólatok”  felér egy halálos fenyegetéssel. Egyszerre frusztrált és félelmetes alakját nyomasztó vizuális közeg teszi baljósabbá, mely a leghétköznapibb jelenetekbe is rossz előérzetet csempész. A fekete-fehér filmen egymást érik a homlokredőkbe kúszó közelképek: a bevezetőben például, egy villanásnyi kistotált leszámítva csaknem másfél percen keresztül kizárólag szuperközelik váltakoznak ideges egymásutánban, felváltva mutatva szereplőinket és az állatkerti vadakat. Ehhez jönnek még a rapszodikus vágások, szokatlan beállítások, teljessé téve a kényelmetlen összhatást. Ha még ez sem lenne elég, a zenei aláfestés hideglelős kórus-és zenekari hangzásai mindent lidércnyomássá változtatnak, történjen bármi a képen. 

A szaggatott, töredékes elbeszélés során egyes érzéseket, gondolatokat csak puszta képsorok tolmácsolnak nekünk, ám a filmbéli montázsszekvenciák gazdag képzettársításaihoz nem kell szöveges kommentár. Tanítani kéne ezt a vágástechnikát. Akárcsak a kamerakezelést, a kompozíciókat… de elég a technikai elemzésből. Kiváló munka, gondolom, dicsérték már eleget az idők során. Nem mondom, akadnak zavaró momentumok is. Nekem például eltartott egy darabig, míg megbarátkoztam a korabeli szinkronnal - kényszeresen a mosolyok alá helyezett kuncogásokkal, ilyesmikkel. Aztán ott van a darab célzatossága – mi tagadás, van benne didaxis. Sarkított, provokatív, mint egy kiáltvány. Végül is az. Kényelmetlen utóhatása lassan oszlik el, ami pedig Hrusínský alakítását illeti, nehéz elfelejteni ezt a mosolygó, tapintatos rémet. A filmet senkinek sem ajánlom; aki akarja, youtube-on és indavideón is elérheti.