Egyetlen alkalommal vetítették csak nálunk Klaus Harö filmjét, 2011-ben, még az első Finn Filmnapok keretében, majd ahogy jött, úgy merült el a feledésben. Néhány vallásos fórumon ugyan még számon tartják, de nagyobb publicitást is megérdemelt volna. Igazi gyöngyszem: amilyen apró (alig több egy óránál), olyan értékes, tiszta, kerek történet, nincs benne egy fölösleges másodperc sem. Két szereplőre épülő csöndes, bensőséges kamaradráma. Jobb híján alkalmazom rá ezt a nehézkes megjelölést, hiszen egyszerű, akár egy tanmese.
Egy életfogytiglanra ítélt nő, Leila (Kaarina Hazard) váratlanul kegyelmet kap. Egyúttal munkát, menedéket is kínálnak neki az idős, vak Jákob tiszteletesnél (Heikki Nouisiainen). Kelletlenül, de elfogadja az állást, és elutazik a finn tóvidék Isten háta mögötti szegletébe, ahol levelek felolvasásában, megválaszolásában kell segítenie az öreg lelkészt. Nem holmi rutintevékenységről van szó: a posta érkezése a nap fénypontját jelenti az omladozó parókiában. Jákob atya hivatásának tartja, hogy imádkozzon a levélben hozzá forduló emberekért. Ismeretlenek panaszolják el neki gondjaikat, ő pedig az imán túl vigasztaló szavakat, olykor szerény anyagi támogatást is küld. Ez ad értelmet mindennapjainak. Amint meghallja a jól ismert kiáltást („Levelek Jákob tiszteletesnek!”), felvillanyozódik, és olyan szemérmesen mosolyog, mint egy szerelmes kamasz.
A darab lelke a két főszereplő. Heikki Nouisiainen világtalan tekintete annyi jóságot, olyan sokat megélt bölcsességet sugároz, hogy bárki örömest kiöntené neki a lelkét. A tagbaszakadt. Kaarina Hazard méltó partner: csak van és néz, lehetetlen eldönteni, mi jár a fejében. Ülnek a kertben a sudár nyírfák alatt, nap nap után, kopott nádszékeik alig látszanak ki a magas fűből; körülöttük bogárdöngés, madárcsicsergés. A rituálé ismétlődő elemei (a posta érkezése, a levelek elolvasása, a válasz megfogalmazása) egy örökké tartó harmónia benyomását keltik. Ám a postás egy napon másfelé kanyarodik, nem jön több levél. A világ megszokott rendje felborul, hogy aztán a kétségbeesett zavarodottságból végül mégiscsak megszülessen a béke. A katarzis csöndes, szívszorító, a zárás kiszámítható, akár a mesékben.
Leiláról sokáig nem tudni, miért kapott börtönbüntetést; érezhetően súlyos lelki terhet cipel, az elhallgatások, képi utalások elindítják a fantáziánkat, megerősítést azonban csak a végén kapunk. Közte és a hívő aggastyán között áthidalhatatlannak tűnő távolság feszül, egy dologban viszont hasonlítanak: mindketten magányosak. A nő egy percig sem áltatja magát, ám a lelkészt jó darabig hasznossága tudatával töltik el a segélykérő levelek. Amikor elszakad a vékony szál, mely az emberekhez kötötte, légüres térbe kerül, átértékeli mindazt, amit eddig tett vagy gondolt. Megrendítő az aggastyán önvizsgálata - ha mindenkiben ennyi önzés lapulna, a világ legtöbb gondja egy csapásra megoldódna.
Harö finom célzatossággal hangsúlyozza alkotásának vezérmotívumait, mint az egymásra utaltság, a szeretetre való képesség vagy az egyén fontossága. A bibliai citátumokkal is megtűzdelt végeredmény mégsem lesz valami áhítatos prédikáció, ahhoz az elbeszélés túlontúl visszafogott. A szereplők eleve keveset beszélnek, a gesztusok, tárgyak vagy természeti jelenségek ugyanolyan súllyal esnek a latba, mint a szóbeli megnyilatkozások. A rendező emellett kevés snittből rakja össze mondandóját, alig mozdítva a kamerát, így hosszú beállításokat kapunk, nagy ívű svenkeket, sok állóképet, ami biztosítja a film kiegyensúlyozott tempóját.
Kizárólag természetes fénnyel dolgozik és a természet színeivel, mindenhonnan a fű zöldje, az ég, a víz szürkesége köszön vissza. Ehhez jön még a gyér zongoraszólamból és természetes zörejekből összeálló hangsáv – minden együtt van hát a tökéletes elmélyedésre. Bár az események szövedékéből olyan kérdések bomlanak ki, mint magány, szeretet, megbocsátás, a kidolgozás légiessé transzformálja a súlyos tartalmat. Üdítő ez az egy óra: felemelő, kristálytiszta példázat, könnyű, mint a májusi madárfütty. (10/10)
