saját szoba

filmek, sorozatok

Cronos (1993)

2013. április 07. 00:02 - wim

 

Méltatlanul kevés szó esik Guillermo del Toro legelső játékfilmjéről. Egyedülálló, különleges vámpírsztori. 

cronos.jpgA mexikói rendező igazán értékes műveit nem a nagyközönségnek szánt szuperprodukciók között kell keresni. Különleges fantáziája azokban a spanyol nyelvű alkotásaiban teljesedett ki, melyek elkészítésében nem a producerek ízlésére kellett tekintettel lennie, hanem a saját feje után mehetett. Ilyen a Faun labirintusa, vagy még inkább az Ördöggerinc – és a Cronos. Del Toro legelső forgatókönyve tulajdonképpen az Ördöggerinc volt, amit akkor még (kicsinyes formalitások miatt) nem tudott megvalósítani. A több éves érlelés biztosan nem vált kárára, de tény, hogy a helyette elsőfilmmé előlépett Cronos sem nevezhető korai szárnypróbálgatásnak. Kiforrott, hamisítatlan del Toro-mű, teljes fényükben ragyognak benne azóta már védjegyévé vált témák, motívumok, sőt olyan kedvelt színészeivel is itt dolgozik először együtt, mint Ron Perlman vagy Federico Luppi, nem beszélve Guillermo Navarro operatőrről.

A Cronos, a görög időisten nevét viselő tárgy a történet elején, egy XVI. századi alkimista műhelyében születik meg: aranyszínű, szkarabeuszra emlékeztető, míves kis szerkezet. Használóját (értsd: aki vérével táplálja), az örökkévalósággal ajándékozza meg. 400 év múlva a mester egy összeomlott épület romjai között leli halálát, csúnya sebbel a mellkasán.  A kincset hatvan év elteltével fedezi fel újra Jesus Gris (Federico Luppi) régiségkereskedő a boltjában, egy angyalszobor talapzatába rejtve. Kíváncsian beindítja a gépezetet, és alig tud szabadulni a tenyerébe mélyedő acélkarmoktól. Később furcsán kezdi magát érezni. Gyötrő nyugtalanságát egyedül az csillapítja, ha ismételten átadhatja magát a titokzatos fémrovar fájdalmas és gyönyörteli harapásának. Mialatt először enged a kísértésnek, a sötét lépcsőfordulón a Miatyánk szavait mormolja; lelke mélyén tisztában van vele, hogy tiltott gyümölcsöt ízlel. Másnapra láthatóan megfiatalodik, és – ő nem tudja, de a néző hamar rájön – a vámpírizmus jellemző tünetei kezdenek rajta kiütközni. Zavarja a napfény, továbbá ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába a vér láttán.

Szépek Guillermo Navarro barnásvörös tónusú képei, az antik bútorok, angyalszobrok, órák alkotta csendélet. Szép a címbéli, vérengző szerkezet is – finom, cizellált, akár egy valódi rovar. Ha működésbe lendül, közelről látjuk, hogyan forognak belsejében az aranyló fogaskerekek; a vörös lüktetés centrumában nyugszik a titokzatos bogár, a gépezet lelke.

Van még valaki, aki tud a Cronos létezéséről: Dieter de la Guardía (Claudio Brook), a rákban haldokló milliomos. Világtól elzárt lakosztályában, egy gyárépület legfelső emeletén csak abban bízik, hogy unokaöccse, Angel (Ron Perlman) megszerzi és elhozza neki a csodálatos masinát. Angel, vélhetően busás örökség várományosa, semmitől sem riad vissza a cél érdekében (és hogy a nagybácsi ne nyaggassa tovább). A gyilkosságtól sem, bár ez édeskevés a vámpírrá vált régiségkereskedővel szemben. Jesus Grist nem teszi boldoggá a halhatatlanság, hiszen az a történet egy meghatározott pontjától kezdve inkább az élőhalott létre kezd hasonlítani. Ezt a benyomást erősíti a bevillanó filmidézetek sora is. Mintha Frankenstein fiát látnánk, ahogy megérkezik egykori otthonába; unokája, Aurora a padlásra vezeti, ahol a nappali fény elől úgy zárul rá a babatároló láda teteje, mint Drakulára a koporsófedél. Szó sincs azonban grófi eleganciáról, a hátralévő időben leginkább vedlő zombira emlékeztet. Miután saját temetése után a szakadó esőben hazavánszorog, teljesen nyilvánvaló, hogy nem élheti tovább a régi életét. Létezik-e számára megváltás? Csak az utolsó néhány percben tudjuk meg. (Mivel nehéz lenne úgy érdemben beszélni a filmről, hogy ne előlegezzem meg a végkifejletet, most szólok: a továbbiakban előfordulhat SPOILER.)aurora.jpeg

A sztori magva szokványos vámpírtörténet, amit líraivá old az időnek, a Cronos központi motívumának mindenre rátelepedő jelenléte. Óraketyegés, ingaütések kísérik a főcímet – a Cronos első és utolsó birtokosát az órák hangja köti össze. Nemcsak az órásmesterként dolgozó alkimista műhelyét, de a régiségboltot is betölti az időmérők kongása, zakatolása. A repedezett angyalszobrok között a mulandóság szelleme bujkál. A melankolikus alaphangulat, a mitológiai, kultúrtörténeti párhuzamok gazdag hálózatával együtthatva, mélységet ad az amúgy szimpla históriának. Angel, Aurora, Jesus – a főbb szereplők neve szimbolikus értelmű. Az angyal eleve az egész filmen végigvonuló jelkép, a földhözragadt Angel esetében a névadás eléggé ironikus, éppen neki van a legkevesebb köze a transzcendenciához. Aurora viszont annál érdekesebb figura. Nem intézném el annyival, hogy Del Toro felnőtt gyerekhőseinek prototípusa, vagy hogy megelőlegezi a Faun labirintusának Opheliáját. Szimbolikus karakter (Aurora a hajnal istennőjének római neve), gyermeki mosolya ellenére mindentudónak látszik, semmi sem zökkenti ki nyugalmából. Egész idő alatt egyszer szólal meg, a legvégén; akkor azonban egyetlen szavával visszahívja nagyapját az emberi világba.

Jesus Gris sorsában fausti vonásokat fedezhetünk fel (örök fiatalságot nyer, végül a szeretet váltja meg), bár ő nem annyira tudatosan adja oda magát a gonosznak. Nem keresi a halhatatlanságot, a véletlen folytán hullik az ölébe, és attól kezdve, hogy először szembesül vele a maga kietlen valóságában, csupán szenvedést okoz. A szerkezet csak a halál árnyékában szűkölő lelkeket vonzza delejesen, mint La Guardíát. Neki eleve hiányzik az életéből minden emberi melegség. Nem is él, csak vegetál – ha úgy vesszük, ő is élőhalott. „Lakosztálya” az elmúlás bizarr temploma. A hosszú csarnokban kétoldalt felfüggesztett, nejlonba csomagolt angyalszobrok, a falon festmények helyett röntgenfelvételek sorakoznak. Az elfüggönyözött ágyban (a szentélyben) pedig egy haldokló teste.

A test feltűnően fókuszba kerül a film folyamán, egy idő után már mi is a boncmester szemével tekintünk rá. Romlandó matéria, ami nem érdemel kíméletet - nem is kímélik. Az ínyencek émelyítően naturalista mozzanatokban gyönyörködhetnek, és itt nem kimondottan az erőszakos jelenetekre gondolok, abból nincs túl sok; kevesebb is elég ahhoz, hogy összeszoruljon a gyomrunk. Az undorító, felkavaró részletek Del Torónál egyfajta bizarr esztétika jegyében kifinomult szépséggel társulnak. Mint amikor a főszereplő klakkban-frakkban hasal a férfivécé padlóján, hogy az odacsöppent vért felnyalja.

nagytemplom.jpg

Amikor legmélyebb a sötétség, közel a hajnal. Megtörténik a fordulat (hadd ne áruljam el a részleteket), és az utolsó, költői szekvenciában az oszló-foszló test apoteózisa. A befejezés: az emberi élet végső stációja, Jesus Gris a halottas ágyon. Új bőrével csecsemőként hat. A következő pillanatban már Mantegna Halott Krisztusának pózában látjuk, majd a környezet fokozatosan egy polgári szoba enteriőrjévé szelídül. Itt nyeri el igazi értelmét Jesus Gris beszélő neve. Hiszen a halandóságot, emberi sorsot újra magára vevő „Sötét” („Szürke”) Jézus nem más, mint a tér és idő keresztjére szögezett ember. (8/10)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr235204789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása