Ismét egy gengszterfilm – akárcsak Az ajánlatot követően John Hillcoat és Nick Cave, komor westernballadája után Andrew Dominik is ezt a műfajt választotta. Ha valakit magával sodort a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007) melodramatikus örvénylése, valószínűleg kíváncsi a rendező újabb művére is. Hazai bemutatóban ne reménykedjünk, hisz a közönség jó része már a Jesse James-szel sem tudott mit kezdeni, de egyéb csatornákon magyar felirattal is fellelhető.
Az Ölni… a maga kilencvenhét percével nemcsak az említett westernhez, de átlagos mozifilmhez viszonyítva is kimondottan rövidre vágott darab, habár a tempó ezúttal sem sietős. Csöndes, komótos gengszter-noir, apránként csepegtetett erőszakkal és sok szövegeléssel. A forgatókönyv alapja egy 1974-es krimi (George V. Higgins: Cogan's Trade). Két jelentéktelen bűnözőt egy harmadik, dörzsöltebb felbérel, hogy raboljon ki egy kártyabarlangot. A megbízó nem tart a lebukásuktól, mivel a hely kisfőnökéről köztudott, hogy egyszer már kirámoltatta a saját klubját, így vélhetően megint mindenki őrá fog gyanakodni. A terv beválik, a balhét csakugyan az előző ludasra verik rá, ám az ügy gyanút kelt magasabb alvilági körökben. Jackie Cogant, a rutinos bérgyilkost (Brad Pitt) küldik ki tájékozódni és rendet rakni, aki precízen eleget is tesz a megbízásnak. Egyedül a Mókus becenevű felbujtóval kapcsolatban mutatkozik finnyásnak, mivel személyesen ismeri. Ennek ellenére egy percig sem kérdéses, hogy Cogan teljesíti a küldetést, izgalmat legfeljebb a dolog mikéntje válthat ki belőlünk.
Noiros hangulatú, fakó, barnás tónusú képeken és stílusos közegben peregnek az események. Lepukkant külvárosi terek, kocsmák, parkolók adják a helyszínt, az eső gyakran esik, különösen leszámolások idején. A szereplők börtönből szabadult, polgári életbe visszailleszkedni próbáló, életük nagy dobására készülő piti bűnözők, kallódó egzisztenciák. Cogan velük ellentétben nagystílű gengszter, határozott, hűvös és könyörtelen. Részéről a címben emlegetett kíméletesség csupán annyi, hogy saját lelki nyugalma érdekében lehetőleg távolról gyilkol.
Ritkán történik említésre méltó esemény. Autóban várakozva, hotelszobában, kocsmapultnál folyik a társalgás. Ha mégis cselekvésre kerül a sor, az akciójelenetek épp olyan durvák és feszültek, mint minden tisztességes gengszterfilmben, az is előfordul, hogy groteszkbe hajlanak, mint a rablás képsorai. A játékidő tetemes részét azonban bő lére eresztett, tarantinós párbeszédek teszik ki, továbbá lepereg pár guyritchie-s flashback is, az előzmények felidézésére. Tarantinós vagy sem, az elnyújtott dialógusok egészen jól működnek, hála a kiváló színészeknek; hitelesek, szórakoztatóak, lekötik a figyelmet. És máris itt vagyunk a film legfőbb erényénél, ami ezt a másfél órát leginkább élvezetessé teszi; a jelenlévő közismert és alig ismert szereplők egyformán ragyogó teljesítményt nyújtanak. A mellékszerepekben feltűnő Ray Liotta és James Gandolfini eleve aurát hoz magával, ezen túl nincs is sok teendőjük; Gandolfini epizódja például teljesen funkciótlan, hiába a jól kitalált karakter. Pitt hibátlan, cool, nem vitás, hogy ő itt a király, de a főszerep mégsem egyértelműen az övé. A néző szíve legalább annyira húz a lúzerekhez, mindenekelőtt Frankie esendőségében kifejezetten szerethető figurájához, kit az első pillanattól figyelemmel kísérhet. Az eddig jobbára csak kisebb szerepekben előforduló Scoot Mc Nairy (Frank) és Ben Mendelsohn (a teljesen szétesett Russell), a két jómadár megszemélyesítői a sztárokkal egyenrangú szereplővé nőnek. Különösen Mc Nairy, aki meggyőzően hozza a fölényeskedő, bizonytalan, alapvetően jó szándékú balekot.
Az eredeti krimihez képest a rendező legfeltűnőbb újítása, hogy a történéseket a nagy amerikai hitelválság, egész pontosan a 2008-as elnökválasztás idejére teszi, és minduntalan (egy idő után már zavaróan) az akkori beszédekkel, nyilatkozatokkal ütközteti. „Vegyük kezünkbe az életünket...„ – Frankie nekilódulását első perctől az Obama-beszéd foszlányai kísérik, politikai szónoklatok folynak a csapból is, alaposan a szánkba rágják: ami fent, az van lent. Államigazgatási szinten és maffiózó körökben egyaránt a pénz a fő mozgató, a válság mindenüvé leszivárog. Cogan megjegyzései is ezt sulykolják, nem kevés didaxissal („Ez nem egy ország. Ez csak egy üzlet.”). Sőt a belépőjét kísérő zenei aláfestés még apokaliptikus felhangokat is becsempész (a The man comes around ideillesztése nem túl eredeti ötlet). Néha kizökkentenek egyes túlfuttatott, művészieskedő beállítások, vizuális trükkök is (szuperlassított pisztolylövés vagy drogos víziók miniklipje, indokolatlan lassítás), ilyenkor a látványban-hangulatban amúgy homogén, formás zsánerfilm lendülete megbicsaklik, de mindig visszatalál a csapásra. A frappáns befejezés, mint egy utolsó kalapácsütés, végül szerencsésen odaszögezi az i-re a pontot – kész a mű, innentől már nem lehet elrontani.
Dominik legújabb alkotása messze van a Jesse James összeszedettségétől, az viszont csodálnivaló benne – és egyértelműen a tehetség jele –, hogy a felsorolt hibák ellenére is izgalmas, élvezhető és többé-kevésbé egységes marad. (7/10)
