Filmbéli és színpadi alakítások sora után Ralph Fiennes is elérkezettnek látta az időt, hogy saját filmmel álljon elő. Shakespeare egyik utolsó tragédiáját, a Coriolanust adaptálta filmvászonra, ezt a keserű és kiábrándult históriát.Választásában közrejátszhatott, hogy alaposan, „belülről” ismeri a darabot: 2000-ben egy londoni színházi produkcióban játszotta a címszerepet, nyilván már akkoriban kicsírázott a műről alkotott elképzelése. Kellő érlelés után végre megrendezhette a saját szájíze szerint, no meg a saját főszereplésével. 

A fiennes-i verzió első látásra a modern adaptációk táborát gyarapítja. A rendező saját bevallása szerint az egyik legismertebb változatot, Baz Luhrman Rómeó+Júliáját tartotta szem előtt, bár témája és a militáns vonások inkább az 1995-ös, Richard Loncraine-féle III. Richárdot idézik. Shakespeare-drámát kortárs díszletek közé plántálni bevett fogás, szerencsésebb is, ha nem terelik el a figyelmet a lényegről kosztümök és historizáló külsőségek, legalább világosan szembetűnik a történetek időfölöttisége. Végtére is sem az emberek, sem a módszerek nem változtak lényegesen a századok során. Különösen áll ez a Mester politikai tárgyú darabjaira. Valószínűleg nincs még egy szerző a drámatörténetben, aki a hatalomszerzés és - megtartás Nagy Mechanizmusának ilyen átfogó, napjainkig érvényes természetrajzát alkotta volna meg. Ilyen „politikus”darab a Coriolanus is; keletkezési idejét tekintve kései műnek számít, és vastagon lepi a kiábrándultság és pesszimizmus, ami gyakran e művek sajátja. Címszereplője, Caius Martius római hadvezér, amennyiben létezett, időszámításunk előtt az 5.században aratta győzelmeit a volszkok (volscusok) elleni harcokban. Corioli város vakmerő elfoglalása után, egyfajta kitüntetésként nyerte el a Coriolanus nevet.

Fiennes részéről ügyes húzás, hogy a mai Balkánra helyezte a cselekményt. Nemcsak kézzelfogható közelségbe rántotta ezzel – főleg nekünk, kelet-európai nézőknek – , de sikerült az egyik legadekvátabb helyszínt is kiválasztania. A törékeny békéjű, nyugtalan Balkán alkalmas kulisszaként szolgál a zavaros időkben játszódó eseményekhez. A forgatás jórészt Belgrádban zajlott, a korabeli háborús híradásokból ismerős, nyomasztóan lepusztult közegben - grafittik a betonfalakon, piszkos aluljárók, szétlőtt panelházak, kiégett gépkocsik. A híradó-stílus még inkább ráerősít deja vu-érzésünkre: hírnök helyett a tévé hozza breaking news-ként a legújabb híreket, öltönyös politikusok vonulnak, füstbe burkolt katonai akciókat, utcai zavargásokat mutatnak a többnyire kézikamerás felvételek.

Kimondottan izgalmas, néha már-már bizarr, ahogyan napjaink környezetét ellenpontozza a veretes szöveg. Eredetiben a shakespeare-i nyelv szól, magyar változatban / feliratban pedig a legalább olyan ódon hangzású Petőfi-fordítást hallhatjuk / olvashatjuk. Az akciófilmekbe illő látvány és a régies szöveg együttese különös, időtlen összhatást teremt. Ha valakinek nem ismerős a sztori, a szokatlan nyelvezet miatt talán lassabban veszi fel a fonalat, de hamar összeáll az egyszerű alapképlet, nem kell különösebb erőfeszítés a megértéséhez.

A történet a köztársaság korai szakaszába visz minket. Messze még a majdani erős birodalom, Róma ekkor még csak egy nehéz időket élő városállam, kül-és belpolitikailag egyaránt robbanásveszélyes állapotban: kívülről az ellenséges szomszédok, a volszkok fenyegetik, belülről az elégedetlen nép dühe. Caius Martius fővezér elhárítja a külső támadást, sokadik győzelmét aratva ezzel régi riválisa, Tullus Aufidius (Gerard Butler) fölött. Ezek után, immáron Coriolanusként, hazai babérokra tör, kellő hátszéllel megpróbálja konzullá választatni magát. Hamar belátja, hogy alkalmatlan a pályára. Idegenül feszeng a politika színpadán, és még csak leplezni sem próbálja, mennyire lenézi a köznépet. A bukás borítékolható - diktatorikus törekvései miatt rövidesen száműzik. Csalódottsága és hazája iránt érzett haragja az ellenség táborába hajtja, hogy meghatott összeborulás után együttes erővel induljanak Róma ellen.

Coriolanus pálfordulása levezethető a jelleméből (lásd alább), de mai szemmel nézve legalább ilyen meglepő lehet Aufidius reakciója, ami némileg meghazudtolja Gerard Butler férfias, akcióhős-imidzsét (erről persze nem az amúgy kitűnő Butler tehet, hanem a shakespeare-i koncepció). Engedékenysége, mint kiderül, nem is tesz jót népszerűségének a saját táborán belül. És ha már az imidzsnél tartunk, Fiennes jókora átalakuláson ment keresztül a karakter kedvéért; megszabadult a hajától és ismerős, kissé nőies modorától. Személyében egy durva, önhitt és frusztrált katonatiszt áll előttünk, aki csak akkor van elemében, ha gyilkol és végrehajt – civilként, békeidőben pedig  csak megfelelni igyekvő, gyámoltalan gyerek. Mindezt tökéletesen tükrözi Fiennes alakítása, terepruhás tuskóként éppen olyan hiteles, mint amikor öltönyben, félszegen csetlik-botlik, hogy a nép kedvét keresse. E sikeres hadvezérben nincs szemernyi becsvágy, ambíció sem, csak parancsot teljesít – máshoz nem is ért. Igazából anyja kezében van a gyeplő. Vanessa Redgrave királynői alakítása kelti életre Volumnia céltudatos és méltóságteljes figuráját, aki – fiával ellentétben – igazi hős lehetett volna, ha férfinak születik. A feleség (Jessica Chastain ) az adott közegben csak statiszta,  nem sokat nyom a latban a magánszféra. A vásznat katonák lepik el és politikusok (Menenius és a többi királycsináló), no meg a nép. Ide-oda örvénylik, aszerint, hogy éppen kitől reméli pillanatnyi javát, ingatag és befolyásolható – régtől fogva ismerős képlet.

A kamera szinte állandó mozgásban van, közvetítve a bizonytalanságot, ami a történet szereplőit körülveszi. Sehol egy fix pont; nincs béke, nincs érték, nincs hős. Barry Ackroyd,  A bombák földjén operatőre, itt is hasonló, dokumentarista illúziót teremt remegő kézikamerájával, mint említett munkájában. Corioli ostromának durva, zaklatott ritmusú akciójeleneteit az iraki háborús kockák közé is gond nélkül beilleszthetnénk, ha mellőzzük az ékes shakespeare-i nyelvet. Itt is bombák robbannak, gépfegyverek ropognak, katonák futnak a romos utcákon, lángok, füst, vér és halottak, tökéletes illúzió. Ha akad is néhány gyengébb, ügyetlenebb snitt (mert akad!), kevés ahhoz, hogy elrontsa az összképet, ami alapos átgondoltságról tanúskodik. Meggyőzőre sikeredett rendezői debütálás. Lendületes, férfias, katonás.