Kiváló arányérzékről tanúskodó, finom humorú szatíra lett Fazekas Máté Bence márciusban mozikba került bemutatkozó filmje; szomorú aktualitása, hogy a jó idő beköszöntével és a járványhelyzet elmúltával a kilakoltatási moratórium is véget ért. A bemutatót nem övezte különösebb figyelem, nagyobb hírverést is megérdemelt volna, plusz egy kevésbé összecsapott plakátot.
A sztori egyetlen nap, egy káoszba merülő kilakoltatás krónikája. Főhőse Budai Richárd (Orosz Ákos) végrehajtó szolid, elálló fülű fiatalember, kezdő a szakmában, aki eddig az íróasztal mellől szolgálta a családi vállalkozást, most először van „terepen”. Átellenben, a kis kertes házban a történet másik főszereplője, Ilonka néni (Nagy Mari) gubbaszt mindenre elszántan; többmilliós tartozás miatt készülnek elvenni az otthonát, már a vevő is megvan rá.
Ricsiről messziről ordít, hogy ezt a feladatot nem neki találták ki, bármennyire igyekszik is megfelelni. Orosz Ákos szelídre, ügyefogyottra formázott karaktere hiába próbál keménynek mutatkozni, nem tűnik úgy, hogy uralná a mind abszurdabbá váló szituációt, a fiatalember túlságosan empatikus. Hozzá hasonlóan az álmodozó rendőrnő (Láng Annamária) sincs a helyzet magaslatán, láthatóan ő is pályát tévesztett - vagyunk így még egy páran, a film több más szereplőjéhez hasonlóan - , az ő figurája már kicsit életszerűtlenebb. Richárd apja bezzeg, a cég feje (Znamenák István) pont olyan érzéketlen dúvad, amilyennek lennie kell.
Három „té”-vel lehetne leírni a legjobban ezt a kis magyar abszurdot: tanácstalanság, téblábolás, töketlenkedés. A házat körülvevő tömeg az idő előrehaladtával egyre nagyobbra duzzad, ám a szűkös, nagyjából portányi területen játszódó cselekménynek megvan a kellő dinamikája, így a helyben toporgás ellenére sem válik unalmassá. A ház elé érkező Ricsit skandáló aktivisták csoportja fogadja („Lakhatást, ne zaklatást!”), az álldogálókra nyilak röppenek, az udvarban loncsos kutyák hörögnek, a kétségbeesett néni gázpalackrobbantással fenyegetőzik. Mellesleg az aktivistákat is elküldi a bánatba, hagyja őt békén mindenki. Újabb és újabb akadályok merülnek fel, a bürokráciának pedig mindegyikre megvan a kész válasza („a Gyuri”, „a Laci”, „a Rita” - kábé így), amelyekről aztán rendre kiderül, hogy nem működik.
Az ifjú rendező nem esik bele a tipikus elsőfilmes hibába, hogy mindent egyszerre akarjon elmondani, mégis találó mozaikot rak össze a magyar valóságról csekély nyolcvanöt perc alatt, kezdetben vicces, groteszk szűrőn keresztül, később komorabban, a maga drámai valójában mutatva a dolgok állását. Jó érzékkel nem megy át idétlenkedésbe, és ami a legfontosabb, nem teszi zárójelbe a történet alapvető tragikumát. A filmnek persze megvannak a maga gyerekbetegségei is: a helyenként papírízű dialógusok, gyengébb színészi alakítások mellett erőltetetten hat például, ahogy sorban derül ki szinte minden szereplőről, hogy az itt lévők közül valakinek a valakije, aminek eredményeképp számos apróbb konfliktus mállasztja a cselekmény egységét.
A nagy tolongásban egyre több hivatalos szerv vesz részt - rendőr, mentős, tűzoltó, állatkerti alkalmazott, túsztárgyaló -, de igazából egyik sem végzi a feladatát, és a sok bába közt elvész a gyerek. Senkit nem érdekel, hogy Ilonka néni felelős-e az előállt helyzetért, felkészült-e arra, ami rá vár, és egyáltalán: mi lesz most vele? Nem több egy aktánál, egy határidős feladatnál. Végül a banknak is többe kerül a leves, mint a hús, a nagy felhajtás költségei elviszik a várható nyereséget, tehát mindkét fél veszít; mindegy, fő, hogy papíron stimmeljen. Egyvalaki azért mégiscsak nyer az ügyön, bármilyen lehangoló is a történet, és itt nem a teljesen fogalmatlan új tulajdonosokra gondolok. A hosszú nap végére magára talált Budai Ricsi azt az egyet most már biztosan tudja, mi nem akar lenni, és kire nem akar hasonlítani.
Természetesen az is nyer, aki megnézi a filmet; moziban már csak elvétve játsszák, reméljük, mielőbb felkerül valamelyik streamingoldalra. Addig is, aki el tudja csípni, ne hagyja ki! (8/10)
