Sokak szerint az év legjobbja, de ennek megítéléséhez még egy csomó filmet látnom kellene. A listázás eleve szubjektív, de ha már itt tartunk, nekem a Paterson az idei kedvencem. Ami azonban Yorgos Lanthimos darabját illeti, okkal dicsérik. Eredetileg nem is akartam írni róla, éppen elegen foglalkoztak már vele - és most tessék, itt van. Nem hagyja nyugodni az embert.

Lanthimoszra eleve muszáj odafigyelni: aki esetleg látta A homárt, de főleg a Kutyafogat, alighanem kerülni fogja a rendező összes további munkáját, ám ha mégsem (gondolom, ez a kisebbik tábor), akkor viszont egyet sem fog kihagyni. Ezeknek a filmeknek különös ismertetőjegyük, hogy a gyönyörű képek, a remek zenehasználat ellenére is kényelmetlen érzést okoznak a nézőnek. Kiborítóak. Ez alól az Egy szent szarvas… sem kivétel.

Mindenekelőtt a címet tisztázzuk, kizárólag a látottak alapján ugyanis nehéz volna megfejteni. Görög mítoszra utal: az a bizonyos szarvas Artemisz szent állata volt, melyet Agamemnón király ejtett el oktalan módon, magára vonva így az istennő haragját. Artemisz kiengesztelésére a királynak végül saját leányát, Iphigeneiát kellett feláldoznia. Innen már könnyen beazonosíthatjuk, hogy ez az oktalan és öntelt Agamemnón a mi esetünkben Steven Murphy, a jól menő szívsebész (Colin Farrell). Felesége (Nicole Kidman) szintén orvos, van két szép gyerekük, egy fiú és egy lány. Látszólag ideális család, fényűző, már-már kastély méretű lakás, csupaüveg szuperkórház munkahely. Látszólag minden tökéletes, mégsem vonz ez az érzelemmentes, steril jólét, sőt van benne valami kimondottan nyugtalanító.

Steven időnként összefut egy fura kamaszfiúval, Martinnal (Barry Keoghan); megajándékozza, sétálnak, beszélgetnek. Lassan megsejtjük, hogy a srác apjának halála a férfi lelkén szárad, legalábbis a fiú így gondolja. Az orvos - szánalomból vagy rossz lelkiismerete szavára - apránként egyre szorosabbra zárja kapcsolatukat. Meghívja otthonába, bemutatja a családnak, mígnem egy nap, miután a kisebbik gyerekkel különös dolog történik, Martin szárazon közli Stevennel, hogyan fog hamarosan meglakolni azért a bizonyos régi bűnéért. Életért életet – valakit most az övéi közül is meg kell ölnie.

Az orvos persze képtelen elfogadni ezt az agyrémet. Tagadja bűnösségét, lerázza magáról a felelősséget. Márpedig, mint azt az ábra mutatja, senki sem dughatja homokba a fejét tetteinek következményei elől. Amelyek Steven Murphy esetében brutálisak és megdöbbentőek. A feszültség egyre elviselhetetlenebb, minden pillanatban valami szörnyűség bekövetkeztét várjuk, és noha kevés az explicit erőszak, az összhatás elképesztően kegyetlen. A mindig jókor megszólaló, zseniálisan idegborzoló zene pedig ha lehet, még tovább rontja a közérzetünket. Bármennyire szorul azonban a hurok, Steven doktor nem akar tudomást venni róla; racionális kapaszkodókat keres, holott már régen átfordult az egész valami időtlen irracionalitásba. Nem egyértelmű, tényleg az orvos okozta-e egykori páciense halálát (én hajlok arra, hogy igen), de nagyképű magabiztossága miatt, amivel tévedhetetlennek véli magát (lásd: hübrisz), megérett rá, hogy helyre tegyék. Olyan dolgokkal kell szembesülnie, amelyeket sem felfogni, sem irányítani nem tud. Sokatmondó, ha összehasonlítjuk a kezdő és záró jelenetet, a film két kiemelt pontját: Mindkét helyen keresztény egyházi zene szól, de míg a nyitányban a sebész mindenhatóként, élet-halál uraként jelenik meg szívműtét után, áhítatos kórusmuzsikával övezve, a befejezésben újra felhangzó szakrális dallam már a kontrasztot erősíti, alatta egy riadt, zavarodott embert látunk.

Mi köze mindehhez Martinnak? A srác egyszerre taszító és karizmatikus, de nem gonosz. Csak közömbös - mint a végzet, amelyet képvisel. Nem lehet meghatni könnyekkel vagy fenyegetéssel, hiszen ez nem az ő személyes bosszúja. Ha az eredeti mítoszt (vagy Euripidész Iphigeneia-drámáját) tekintjük, ő lehetne akár Artemisz, akár a jós, aki az istenek akaratát tolmácsolja. Mindkét esetben ugyanazt közvetíti: vannak törvények, ha megsérted, bűnhődsz érte. Logikusan, pogány következetességgel. Az adott végkifejlet bármilyen sokkoló is, elkerülhetetlen.

Nem arról van szó, hogy az istenek tehetetlen játékszerei lennénk; ez a nyomasztó történet inkább az emberi felelősségről szól. A hazugságok, elhallgatások durván megbosszulják magukat, és van az a mérték, amit nem szabhatunk át kényünkre-kedvünkre. Lanthimosz filmje klasszikus antik tragédia; bár modern hősünk nem képes méltósággal viselni végzetét, sőt viselkedése olykor már tragikomikusnak nevezhető, a darab végén mégiscsak működésbe lép a katarzis.

Sok kérdés nyitva marad a végére, lehet rajta merengeni; ezt ki-ki megteheti, ha rászánja magát a megtekintésére. Lassú, idegtépő és kellemetlen, mint egy orvosi beavatkozás, a hatás csak később érezhető. (9/10)