Agnieszka Holland filmje a tavalyi Berlinálén Ezüst Medvét kapott. Mi akkor Enyedi Ildikó győzelmét ünnepeltük, alig figyeltünk a többi díjazottra, a Vadnyomról pedig nem nagyon beszéltek. A fesztiválon állítólag kifütyülték - de hát a semmiért nem adnak Ezüst Medvét (sem Oscar-jelölést), Holland meg mégiscsak napjaink egyik legfontosabb lengyel rendezője.

Az utóbbi években főleg sorozatokhoz adta a nevét (többek között a Drót egyik epizódjához is), rengeteget forgatott külföldön, nemrég azonban hazatért; új filmje hazai tájakon, jobbára lengyel közreműködőkkel készült. Ehhez képest a történetben nincs sok „hazai” íz: bárhol és bármikor játszódhatna, van itt minden, mint a New Age-ben. Nem mintha szidni akarnám, elvégre hibái ellenére is élvezetes, komótos krimi. Más kérdés, hogy ennél többre pályázik; így történhetett, hogy mind műfaját, mind szándékait illetően keszekusza lett. Lényegében bűnügyi sztori (a sötét, abszurd északi fajtából), amit gyakorta elnyom az állatvédő hevület. A főszereplő bölcselkedései a dráma felé tolják, a mesésen kikerekedő romantikus szálak pedig idillt ígérnek. Végül aztán csak kirajzolódik egy bűntett, összeállnak a kirakósdarabkák, mint minden valamirevaló krimiben.

1969. június 14-én kezdték sugározni a „Nu págágyí”-t, minden idők legsikeresebb szovjet rajzfilmsorozatát. Közel húsz éven keresztül ment (egész pontosan 1986-ig, a Farkas hangját adó Anatolij Papanov haláláig). A példátlan népszerűség miatt 2005-ben újraélesztették a szériát: új szinkronnal és 20 újabb epizóddal futott még egy évig, sokak örömére. Ez az a mese, amiben egy hosszú hajú, trapéznadrágos farkas üldözi a nyulacskát. Először még azért, hogy megegye, később már csak úgy, bosszúból, A nyúl persze mindig kifog rajta, és a végén állandó elemként felhangzik a rekedt kiáltás: Nu zájec, nu págágyí!

A Farkas és a Nyúl kalandjainak nálunk is megvan a rajongótábora, főleg az idősebbek körében, akik még a tévéből ismerik. Az ifjabbak DVD-n, sőt képeskönyvben is találkozhattak vele - szülője válogatja. Gyerekeim rég kinőttek a mesevideókból, de még mindig fülig ér a szájuk, ha meglátják a Farkast a képernyőn. Viszont azóta sem tudják feldolgozni, miért ezt néztük az erőszakosnak mondott Tom és Jerry helyett, mikor itt a főszereplő egy deviáns, láncdohányos huligán; csúfot űz a rendőrségből, kombájnnal kergeti a Nyulat, és reflexből behúz egyet a kacsának.

Joaquin Phoenix tavaly Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta ezért a filmért, ami bőven elég ahhoz, hogy látni akarjuk - tökmindegy, miről szól. Azóta várom. Most végre megérkezett, de mégsem érzek akkora lelkesedést.

Pedig minden együtt van. Szép képek, emlékezetes kompozíciók, Phoenix játéka hibátlan, az elbeszélés szűkszavú (a forgatókönyvet is díjazták), és Joe Bini vágó sem ad ki a kezéből fércmunkát (húsz éve dolgozik együtt Werner Herzoggal). Próbálom összeszedni, miért nem szerettem Lynne Ramsay moziját. Félreértés ne essék: akad rajta szeretni való is.

Eleve lehangoló história, mocskos világba merít alá, igaz, ennek nincs köze a minőséghez. Ahogy a rendező korábbi munkái (Patkányfogó, Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről) sem matinédarabok, úgy a Sosem voltál itt megtekintéséhez is kell némi mazochizmus. Különösen kellemetlenné teszi az élményt, hogy a film egészen a traumatizált főszereplőre fókuszál: az ő érzékelését követi, az ő pszichéje - és fizikuma - tölti ki a teret, egy teljesen szétesett figuráé (háborús veterán, volt FBI-ügynök), aki már önmagát sem képes elviselni.

Talán meteor csapódott a világítótoronyba. Nem tudni, mi volt a jelenség, a vidéket azóta szappanbuborék-szerű hártya takarja, amely mögött burjánzik valami. És terjed; lassan, de biztosan, miközben minden élő organizmust átalakít maga körül. A hely hasonló a Sztalker Zónájához, csak ezt úgy hívják, hogy a „Csillámlás”.

Alex Garland (Ex Machina) filmjének nemcsak sztorija, hanem filozofikus hangvétele is tudatosan Tarkovszkijt idézi. Itt azonban nincs szó belassult, spirituális utazásról; ha törekvés szintjén érezhető is, kevésbé jellemző az a fajta elmélyült, meditatív hozzáállás. Esetleg az Érkezés is eszünkbe juthat róla. Az Expedíció ráérős tempójú sci-fi-thriller; egyik percben elmereng, a másikban horror-elemekkel sokkol (a „sokkolást” tessék komolyan venni, néha tényleg gyomor kell hozzá). Ugyan nem éri el az Ex Machina színvonalát, sok benne a klisé, de még így is van saját egyénisége. Egyébként irodalmi adaptáció, a rendező Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét dolgozta fel.

Nem tudom, történt-e hasonló eset a sztálini Szovjetunióban, mint ami a film elején látható (egy hangfelvétel, pontosabban a főtitkár kedvéért megismétlik az egész Mozart-hangversenyt), de simán el tudom képzelni. Ennél abszurdabb dolgok is megestek a személyi kultuszok félelemtől átitatott légkörében. Például az sem sokkal hihetőbb (holott tény), hogy a generalisszimusz fél napig feküdt a padlón szélütötten, összevizelt pizsamában, mire végre orvost hívtak hozzá. Előbb riasztották a pártvezetést és az állambiztonságot, orvosi ellátás pedig csak akkor kerülhetett szóba, amikor határozatképes lett a társaság.  Armando Iannuccinak illetve a szüzsé alapjául szolgáló képregény szerzőinek nem kellett különösebben kiszíneznie a valóságot - lévén a rendszer önmaga paródiája. De tudunk-e rajta nevetni?

Hogy mi is az ördög cukorkája, arra csak a vége felé kapunk (eléggé bizarr) magyarázatot, de nem kell rá sokat várni, az egész film nincs másfél órás. Az ausztrál Sean Byrne második rendezése egyedi változat egy agyonkoptatott horror-témára.  A soundtracket a Metallica, Pantera, Slayer és más, hasonló stílusú zenekarok neve fémjelzi, maga a film pedig időnként egy jobbfajta sátán-metál klipre emlékeztet. 

A történet az „elátkozott ház”, „ördögi megszállottság” motívumokat fonja egybe némi fausti szállal. Sötét éjszaka indul, előttünk az a bizonyos ház, valahol Texasban. Földmélyi zúgás-mormogás tölti be a teret, az ágyban nagydarab kopasz fickó fülel (Pruitt Taylor Vince) – a hangok az ő fejében szólnak. Már fenn is van, kezében gitár (Gibson Flying V), maxra tolja az erősítőt, és a falon lógó feszület előtt a húrokba csap. Hangosan játszik, hogy elnyomja a duruzsolást. (A gonosz amúgy egy drone-metál szám révén nyilatkozik meg, magyarul (!), Csihar Attila, a Sunn O))) énekesének szakavatott tolmácsolásában). A jelenet groteszk, elsőre akár viccesnek tűnhet, csakhogy lezajlik még egy s más a házban, ami egyértelműen kijelöli a sztori csapásirányát, és amitől a falon egyből fejre áll a kereszt.

Kimaradt az életemből a Szex és New York, akárcsak a Született feleségek, általában bizalmatlan vagyok az olyan filmekkel szemben, amelyeknek három-négy szupernő/szuperfeleség áll a középpontjában. Így eleinte Jean-Marc Vallée hétrészes minisorozatától is tartottam („Hatalmas kis hazugságok” – micsoda affektálás…). Bár a rendező neve minőséget ígér, mégiscsak három nő a főszereplő (Nicole Kidman, Reese Whiterspoon, Shailene Woodley), plusz még kettő (Laura Dern és Zoë Kravitz). Gyönyörűek, gazdagok, az égvilágon semmi dolguk, csak a gyereknevelés. A helyszín kaliforniai kisváros az óceán partján; luxuslakások, szép autók, fényűzés.

Senkit sem áltatok: a karakterek, a fordulatok és az egész gazdag kertvárosi közeg egy szappanoperát idéz. Jó darabig csak az tartott a tévé előtt, hogy megtudjam, mi lesz a vége, hisz fényévekre van tőlem ez a világ. Ám az irritálóan tökéletes felszín hamar felfeslik; itt is, ott is egyre több gondosan leplezett titokra derül fény, az előbukkanó problémák pedig már csöppet sem szappanoperásak. Egészen komoly kérdések kerülnek terítékre a párkapcsolatokról, gyereknevelésről, a nők karrierépítéséről - hitelesen, életszerűen.

Amatőr bankrablók, szerencsétlen lúzerek hányattatásai – a Jólét nem egy tipikus szajréfilm. Legalább annyira dráma is (erős társadalomkritikai töltettel), de azért rendesen pörög. Unatkozni nem fogunk rajta, legfeljebb lehangol. Mert a cím merő irónia: a sztori láttán inkább az az érzésünk, hogy ennél elcseszettebben már nem is mehetnének a dolgok.

Nyomasztó, lecsúszott világot mutat a Safdie-fivérek (Ben és Joshua) alkotása, egy testvérpár történetén keresztül. Nick, a fiatalabb szellemi fogyatékos; bántó szuperplánban nézünk először a szemébe, miközben egy terapeuta nyaggatja. A fiú végül zavarában sírva fakad. Ekkor ront be a bátyja, Connie (Robert Pattinson), hogy magával vigye – bankot rabolni.

Lucky elmúlt kilencven, láncdohányos, se felesége, se gyereke (legalábbis nem tud róla), és egykor a haditengerészetnél szolgált. Akárcsak filmbéli megtestesítője, Harry Dean Stanton. Az életrajzi párhuzamokkal, utalásokkal megtűzdelt film ugyanis részben Harry Dean Stantonról szól.  Másrészt pedig többről. Egy öregemberről, aki rádöbben, hogy az út végéhez ért. Szomorú tény, hogy a történet nem sokkal a forgatás után a valóságban, a színész tavaly szeptemberi halálával végleg lezárult.

Lucky napjai egyformák: cigaretta, reggeli torna, sőt a kettő együtt, kávé a megszokott helyen, tévé, keresztrejtvény, este a törzskocsma. Mindenhová követjük lassú lépteit ebben a határvidéki porfészekben. A sivatag karnyújtásnyira van (mint a Párizs, Texasban, Stanton emlékezetes filmjében harminc évvel ezelőtt); a kaktuszok tövében teknősbéka vánszorog. Gazdája, Howard, akit David Lynch alakít meghatóan (Stanton vele forgatott a legtöbbet), szintén az említett bár törzsvendége. Szegény öreg Howard (bizony, Lynch is túl van már a hetvenen) teljesen összetört kedvence szökése miatt. Luckynak nincsen se kutyája, se macskája, de legalább korához képest makkegészséges. Emellett mogorva, kötekedő fickó; olykor még jó ismerőseivel is, akikkel rendre együtt tölti az estéit. Beszélgetnek lélekről, barátságról, az elveszett teknősről és hasonlókról.

Sokak szerint az év legjobbja, de ennek megítéléséhez még egy csomó filmet látnom kellene. A listázás eleve szubjektív, de ha már itt tartunk, nekem a Paterson az idei kedvencem. Ami azonban Yorgos Lanthimos darabját illeti, okkal dicsérik. Eredetileg nem is akartam írni róla, éppen elegen foglalkoztak már vele - és most tessék, itt van. Nem hagyja nyugodni az embert.

Lanthimoszra eleve muszáj odafigyelni: aki esetleg látta A homárt, de főleg a Kutyafogat, alighanem kerülni fogja a rendező összes további munkáját, ám ha mégsem (gondolom, ez a kisebbik tábor), akkor viszont egyet sem fog kihagyni. Ezeknek a filmeknek különös ismertetőjegyük, hogy a gyönyörű képek, a remek zenehasználat ellenére is kényelmetlen érzést okoznak a nézőnek. Kiborítóak. Ez alól az Egy szent szarvas… sem kivétel.

Mindenekelőtt a címet tisztázzuk, kizárólag a látottak alapján ugyanis nehéz volna megfejteni. Görög mítoszra utal: az a bizonyos szarvas Artemisz szent állata volt, melyet Agamemnón király ejtett el oktalan módon, magára vonva így az istennő haragját. Artemisz kiengesztelésére a királynak végül saját leányát, Iphigeneiát kellett feláldoznia. Innen már könnyen beazonosíthatjuk, hogy ez az oktalan és öntelt Agamemnón a mi esetünkben Steven Murphy, a jól menő szívsebész (Colin Farrell). Felesége (Nicole Kidman) szintén orvos, van két szép gyerekük, egy fiú és egy lány. Látszólag ideális család, fényűző, már-már kastély méretű lakás, csupaüveg szuperkórház munkahely. Látszólag minden tökéletes, mégsem vonz ez az érzelemmentes, steril jólét, sőt van benne valami kimondottan nyugtalanító.