Lucky elmúlt kilencven, láncdohányos, se felesége, se gyereke (legalábbis nem tud róla), és egykor a haditengerészetnél szolgált. Akárcsak filmbéli megtestesítője, Harry Dean Stanton. Az életrajzi párhuzamokkal, utalásokkal megtűzdelt film ugyanis részben Harry Dean Stantonról szól. Másrészt pedig többről. Egy öregemberről, aki rádöbben, hogy az út végéhez ért. Szomorú tény, hogy a történet nem sokkal a forgatás után a valóságban, a színész tavaly szeptemberi halálával végleg lezárult.
Lucky napjai egyformák: cigaretta, reggeli torna, sőt a kettő együtt, kávé a megszokott helyen, tévé, keresztrejtvény, este a törzskocsma. Mindenhová követjük lassú lépteit ebben a határvidéki porfészekben. A sivatag karnyújtásnyira van (mint a Párizs, Texasban, Stanton emlékezetes filmjében harminc évvel ezelőtt); a kaktuszok tövében teknősbéka vánszorog. Gazdája, Howard, akit David Lynch alakít meghatóan (Stanton vele forgatott a legtöbbet), szintén az említett bár törzsvendége. Szegény öreg Howard (bizony, Lynch is túl van már a hetvenen) teljesen összetört kedvence szökése miatt. Luckynak nincsen se kutyája, se macskája, de legalább korához képest makkegészséges. Emellett mogorva, kötekedő fickó; olykor még jó ismerőseivel is, akikkel rendre együtt tölti az estéit. Beszélgetnek lélekről, barátságról, az elveszett teknősről és hasonlókról.
Aztán mégis történik valami az eseménytelenségben: Lucky elesik. Csak úgy, a lakásban. Bár papíron kutya baja, ettől fogva minden megváltozik: ráébredt, hogy ő sem él örökké. Látszólag a régi kerékvágásban mennek tovább a dolgok, nem adja fel szokásait, de mélázó, még az eddiginél is csöndesebb lesz. Hallgatása mögött bizonyára emlékek tolulnak fel, talán néhány rossz döntésé is – nem tudjuk, legfeljebb feltételezzük, mert emberünk kevés gondolatot oszt meg a külvilággal.
Bár világéletében egyedül volt, a magány most fölerősíti a szorongást, a félelmeket. (Az I See a Darkness Johnny Cash-től talán sosem volt még ilyen szívszorító.) Ateista és megrögzött realista lévén nincs más kapaszkodója, mint a többiekkel való érintkezés - ami, ugye, nem az erős oldala. Az elbeszélés diszkréten csempészi bele hétköznapi, jelentéktelennek látszó eseményekbe a lassú olvadást, hősünk óvatos mártózását az emberi kapcsolatokban. Szívet melengető, meghitt pillanatokat élhetünk meg vele együtt - a részleteket lásd a filmben. A főszereplő, bár nem utazik el sehová, hosszú, belső utat tesz meg a sztori elejétől a végéig. Sikerül kilépnie elzárkózásából, és visszatérni az emberek gyógyító közösségébe, hogy végre éljen egy kicsit.
John Carrol Lynch rendező (csak névrokona David Lynchnek) alkotása fókuszba állítja az öregséget, az elmúlást; közelről, kíméletlenül mutatja a löttyedt izmokat, májfoltos bőrt. Mégis miért érezzük a filmet inkább derűsnek, mint lehangolónak? Nyilvánvalóan Stanton miatt. Hogy a színész vállalta az ilyen mértékű feltárulkozást, már önmagában gesztusértékű. Hiába a rozzant fizikum, lötyögő alsónemű, lényéből szilárd tartás sugárzik, hosszú évek tapasztalata és a rá jellemző, fölényes cinizmus. Elbűvölő mosolyából pedig lélek - ami egyébként, mint tudjuk, nem létezik.
Végül is jó nézni ezt a lassúdad filmet, öregesen tűnődni az élet dolgain szűk másfél órán át Stanton-Luckyval és barátságos földijeivel. Aki viszont most készül leszokni a dohányzásról, jobb, ha nem látja. (8/10)
