Agnieszka Holland filmje a tavalyi Berlinálén Ezüst Medvét kapott. Mi akkor Enyedi Ildikó győzelmét ünnepeltük, alig figyeltünk a többi díjazottra, a Vadnyomról pedig nem nagyon beszéltek. A fesztiválon állítólag kifütyülték - de hát a semmiért nem adnak Ezüst Medvét (sem Oscar-jelölést), Holland meg mégiscsak napjaink egyik legfontosabb lengyel rendezője.

Az utóbbi években főleg sorozatokhoz adta a nevét (többek között a Drót egyik epizódjához is), rengeteget forgatott külföldön, nemrég azonban hazatért; új filmje hazai tájakon, jobbára lengyel közreműködőkkel készült. Ehhez képest a történetben nincs sok „hazai” íz: bárhol és bármikor játszódhatna, van itt minden, mint a New Age-ben. Nem mintha szidni akarnám, elvégre hibái ellenére is élvezetes, komótos krimi. Más kérdés, hogy ennél többre pályázik; így történhetett, hogy mind műfaját, mind szándékait illetően keszekusza lett. Lényegében bűnügyi sztori (a sötét, abszurd északi fajtából), amit gyakorta elnyom az állatvédő hevület. A főszereplő bölcselkedései a dráma felé tolják, a mesésen kikerekedő romantikus szálak pedig idillt ígérnek. Végül aztán csak kirajzolódik egy bűntett, összeállnak a kirakósdarabkák, mint minden valamirevaló krimiben.

Hősünk nyugdíjas korú hölgy, Janina Duszejko (Agnieszka Mandat-Grabka), két kutyával él egy sivár völgyben, faházikóban, valahol a cseh-lengyel határnál. Kívül a civilizáción, de nem túl messze tőle: a közeli kisváros iskolájába jár be angolórákat adni. A völgy nyugalmát időnként vadászok zavarják meg, feltűnésük minden alkalommal heves reakciót vált ki a nőből, akinek szemében az állati élet semmivel sem alábbvaló az emberénél. Nemcsak a négylábúakat védi, önzetlenül támogat egy bajba jutott helybeli lányt, és készségesen segít a betegségét titkoló fiatal informatikusnak is. Egy nap (mindjárt a film elején) hazaérve sehol sem találja a kutyáit. Hiába a szervezett keresés, az ebek nem kerülnek elő. Később rejtélyes módon hullani kezdenek a környékbeli vadászok és vadorzók is. Az áldozatok körül talált nyomok furcsa megoldást sugallnak.

Duszejkót sokan őrültnek nézik. Persze, mi másnak tarthatnák az állati jogok szószólóját egy olyan közösségben, ahol a paptól kezdve a rendőrfőnökön át a polgármesterig mindenki szenvedélyes vadász? Az intézményes vallásokban nem hisz – annál inkább az asztrológiában, ember és kozmosz egységében. Olykor a felvételek is tükrözik ezt a látásmódot, melyek közömbös, „állati” szemszögből mutatják a történéseket. A házban zajló események szinte mellékesek: az előtérben hull az alma, mászkálnak a sünök. Az avarban rothadó emberi és állati tetem fölött egyforma fürgén futkosnak a bogarak. Erdő-mező szemet gyönyörködtető képei a film legszebb pillanatai. Az elbeszélés ideje - stílusosan - a vadásznaptár szerint tagolódik. 

A természet harmóniáját a korrupt kisvárosi elit figurái veszélyeztetik, akik saját terepükön is rombolnak. A szembenálló táborok rajza kissé elnagyolt: a gonoszokat nemes egyszerűséggel egy vadásztabló keretébe foglalhatnánk, a „jók” csoportja pedig - a főszereplő körül formálódó rokonszenves team - csupa olyan karakterből kovácsolódik össze, akik valamilyen szempontból kilógnak a társadalomból. (Közülük vitán felül a cseh rovarkutató a „legbogarasabb”.) A negatív alakok bemutatásában erősebben érezni a fel-felbukkanó didaxist, de hibák terén a flashback-technika viszi a pálmát: nincs annál idegesítőbb, mint amikor drámai epizódok villannak fel az egyes szereplők múltjából (a motivációkat megvilágítandó) közhelyesen, érzelmesen. Még szerencse, hogy röviden.

A tempó lassú, a látvány szemnek szép, de a film inkább szórakoztat, mint elgondolkodtat -nincs meg benne a mélység, amit a főhős filozofikus eszmefuttatásai mentén kereshetnénk. Van viszont feszültség, szép képek, kedves karakterek és jó színészek. Szerethető.  (6/10)