saját szoba

film

Házassági történet / Marriage Story (2019)

2020. január 01. 18:31 - wim

Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.

A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény - gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.

2019_12_09_83344_1575863164_large.jpg

Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó drámákat lehet kihozni, itt azonban - szokatlan módon - egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.


A félrevezető kezdésből egy irigylésre méltó kapcsolat képe bontakozik ki, csak hogy minél magasabbról zuhanjunk alá: előbb a férj, majd a feleség sorolja elismerően párja szeretnivaló tulajdonságait, miközben meghitt családi képek peregnek előttünk. Innen pottyanunk a mocskos, kiábrándító valóságba, hisz a fenti jó tulajdonságokat a válóperes mediátornak listázza két gyűrött arcú ember. A színész-rendező páros, Nicole és Charlie (Johansson és Adam Driver) ismerőseik szemében igazi álompárnak számított eddig - immár köztudott, hogy szakítanak. Nicole Hollywoodban folytatja karrierjét, Charles pedig New Yorkban igazgatja tovább imádott társulatát. Kisfiuk érdekében fontos lenne, hogy a szétválás békésen történjen, ügyvéd és egyéb felhajtás nélkül, ám a terv naiv ábránd marad. Egyikük végül mégiscsak ügyvédhez fordul, lépéskényszerbe hozva ezzel a másikat, innentől aztán eldurvul a helyzet, és máris nyakig vannak mindabban, amit el akartak kerülni. Alkudozás, pereskedés, ordítozó veszekedés, önmagukból való szégyenletes kifordulás. A szeretet persze nem válik köddé egyik pillanatról a másikra: szívszorító látni, hogy a hétköznapi beidegződések még jó darabig tovább működnek akkor is, amikor már mindennek vége.

apple-imac-computer-used-by-laura-dern-in-marriage-story-1.jpg

E bő két órában arra is választ kapunk, hogyan juthatott ennyire mélyre ez az ideálisnak tűnő házasság. Aligha spoiler, hogy a súrlódási pontok már az induláskor jelen voltak. Elbagatellizált nézetkülönbségek, figyelmen kívül hagyott apró jelzések – a kezdetben jelentéktelennek tűnő egyenetlenségek idővel megkerülhetetlen sziklákként meredeznek kettőjük között. Igen kifejező a film egyik plakátja, amelyen a két szereplő sziluettjét egy-egy városkép tölti ki, egyszerre utalva vágyaik, elképzeléseik szöges ellentétére és a darabban jelen lévő New York-Los Angeles oppozícióra. Charlie önző, nárcisztikus személyiség, mindene a színház, kizárólag New Yorkban tudja elképzelni a karrierjét. A lényegesen pozitívabb színben feltüntetett Nicole őmellette érett színésznővé, de szeretne végre kiszabadulni az árnyékából, erre nyújtana neki alkalmat a lavinát elindító hollywoodi meghívás.

Az önéletrajzi párhuzam nyilvánvaló (Adam Driver még külsőleg is hasonlít a rendezőre), ám attól még, hogy hőseink jómódú, befutott művészek, a problémáikban bárki ráismerhet saját elbaltázott - vagy még működő - kapcsolatának buktatóira. Hogy társadalmi státuszuktól függetlenül, pusztán emberként figyelünk rájuk, abban nagy szerepe van a Driver-Johansson kettősnek. Olyan mértékben azonosulnak a figurákkal, hogy szinte megfagy körülöttük a levegő. Tragédiában-komédiában egyformán jól oldódnak, félelmetesen hiteles a testbeszédük, a vitáik, a veszekedésük (csak egy van, de az emlékezetes), különösen Driver alakít nagyot.

Baumbach humorral ellenpontozza az események könnyes drámaiságát, szereti az abszurd, elrajzolt szituációkat (nemhiába Wes Anderson forgatókönyvírója), amivel csak az a gond, hogy nem mindig képes zökkenőmentesen elegyíteni a különböző hangnemeket. Az ironikus beszólások jól működnek, de akadnak olyan, már-már sitcom-ba hajló epizódok, amelyek kilógnak, megakasztják a cselekmény zavartalan tovagördülését.

data52198791-09609a.jpg

A gyámügyes látogatása például frenetikus, a túlbohóckodott „ki adja át a borítékot?” jelenet viszont úgy hat, mint egy különálló színpadi betét. Hasonlóképp fityegnek a történet szövetén a vége felé - valamiféle elidegenítő, külső reflexiókként - megszólaló dalbetétek is, bár ezt kevésbé éreztem zavarónak.  Ha már a hibáknál tartunk, a drámai oldal sem ússza meg, mert azért találkozunk néhány érzelgős, modoros megoldással (lásd: a keretes lezárás olcsó hatásvadászata, a közösen betolt kapu és egyéb pillanatok). Egyszóval zötyög kicsit ez a házassági sztori, de a rendezés tökéletlenségei felett simán átlendítenek bennünket a remek fő-és mellékszereplők. A már agyondicsért Johanssonék mellett fergeteges ügyvéd-trió tűnik fel: Laura Dern mintha csak a Hatalmas kis hazugságokból lépett volna át mindent letaroló lendülettel; mellette ott sunnyog Ray Liotta, őelőtte pedig Alan Alda fáraszt bennünket, amíg hagyják. Elviszik a vállukon ezt a szomorkás és persze tanulságos történetet, miattuk elfelejtjük a hibákat is, így összességében pozitív a mérleg. (7/10)

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr7315379162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DaveEr 2020.01.02. 11:47:26

Meglepően jó film volt. Elkezdtem nézni... és nem tudtam abbahagyni. Végre egy film ami mindkét "oldalt" részlehajlás nélkül, mindenféle pre-koncepció nélkül mutatja be. Senki sem szent...

Drago Brutic1 2020.01.02. 12:31:48

Azt nem irnám, hogy csalódás volt, mert nem nagy várakozással kezdtem nézni. Ha valaki szereti a részleteiben finoman kidolgozott melodráma zsánert, a lélektanilag alapos szinészi játékot, az szeretni fogja.
Ami nekem nagyon hiányzott, az egy valamilyen Kramer kontra Kramer tipusú katartikus befejezés. Nem is az, hogy újra össze jöjjenek, de annál mindenképpen több, hogy végül tényleg szépen szétmennek.
Még akkor is hiányzott, ha ez tudatos koncepció volt - valahogy keveset vállalt ez a történet és végig biztonsági játékot folytatott, ezért ne tudott meglepni egyszer sem. Nálam 6 és 7 pont között van.

wim · http://sajatszoba.blog.hu/ 2020.01.02. 16:01:38

@Drago Brutic1: Egyetértek. Ami pedig a befejezést illeti, kár, hogy éppen az lett az egyik leggyengébb pontja, fel is bosszantott.

Drago Brutic1 2020.01.02. 17:12:13

@wim: Egyébként igen, Oscar kompatibilis és esélyes film, ami egyben az idei, minden eredetiséget és újító bátorságot nélkülöző amerikai filmtermés kritikája egyben.

nnn120 2020.01.02. 22:08:52

Engem nagyon felbosszantott, végig sem tudtam nézni, ahogy a csaj beleveti magát a hülye picsa szerepbe, nem volt hiteles. Erőltetett, rossz példamutató, abszolút idegesítò az egész, tele érzelmi bakikkal, megjátszott, hiteltelen. Scarlett kisasszony inkább maradjon a szuperhősnő bosszúálló szerepeknél.

wim · http://sajatszoba.blog.hu/ 2020.01.02. 23:00:20

@nnn120: Elég sok volt benne a modoroskodás, de ezeket inkább a rendezés hibájának rovom fel, a színészek szerintem korrektek voltak. Mondjuk, szerintem sem Johansson volt a csúcs, akkor már inkább Laura Dern :)