Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.

A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény - gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.

Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó drámákat lehet kihozni, itt azonban - szokatlan módon - egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.

A félrevezető kezdésből egy irigylésre méltó kapcsolat képe bontakozik ki, csak hogy minél magasabbról zuhanjunk alá: előbb a férj, majd a feleség sorolja elismerően párja szeretnivaló tulajdonságait, miközben meghitt családi képek peregnek előttünk. Innen pottyanunk a mocskos, kiábrándító valóságba, hisz a fenti jó tulajdonságokat a válóperes mediátornak listázza két gyűrött arcú ember. A színész-rendező páros, Nicole és Charlie (Johansson és Adam Driver) ismerőseik szemében igazi álompárnak számított eddig - immár köztudott, hogy szakítanak. Nicole Hollywoodban folytatja karrierjét, Charles pedig New Yorkban igazgatja tovább imádott társulatát. Kisfiuk érdekében fontos lenne, hogy a szétválás békésen történjen, ügyvéd és egyéb felhajtás nélkül, ám a terv naiv ábránd marad. Egyikük végül mégiscsak ügyvédhez fordul, lépéskényszerbe hozva ezzel a másikat, innentől aztán eldurvul a helyzet, és máris nyakig vannak mindabban, amit el akartak kerülni. Alkudozás, pereskedés, ordítozó veszekedés, önmagukból való szégyenletes kifordulás. A szeretet persze nem válik köddé egyik pillanatról a másikra, a hétköznapi beidegződések még jó darabig tovább működnek akkor is, amikor már mindennek vége.

E bő két órában arra is választ kapunk, hogyan juthatott ennyire mélyre ez az ideálisnak tűnő házasság. Aligha spoiler, hogy a súrlódási pontok már az induláskor jelen voltak. Elbagatellizált nézetkülönbségek, figyelmen kívül hagyott apró jelzések – a kezdetben jelentéktelennek tűnő egyenetlenségek idővel megkerülhetetlen sziklákként meredeznek kettőjük között. Igen kifejező a film egyik plakátja, amelyen a két szereplő sziluettjét egy-egy városkép tölti ki, egyszerre utalva vágyaik, elképzeléseik szöges ellentétére és a darabban jelen lévő New York-Los Angeles oppozícióra. Charlie önző, nárcisztikus személyiség, mindene a színház, kizárólag New Yorkban tudja elképzelni a karrierjét. A lényegesen pozitívabb színben feltüntetett Nicole őmellette érett színésznővé, de szeretne végre kiszabadulni az árnyékából, erre nyújtana neki alkalmat a lavinát elindító hollywoodi meghívás.

Az önéletrajzi párhuzam nyilvánvaló (Adam Driver még külsőleg is hasonlít a rendezőre), ám attól még, hogy hőseink jómódú, befutott művészek, a problémáikban bárki ráismerhet saját elbaltázott - vagy még működő - kapcsolatának buktatóira. Hogy társadalmi státuszuktól függetlenül, pusztán emberként figyelünk rájuk, abban nagy szerepe van a Driver-Johansson kettősnek. Olyan mértékben azonosulnak a figurákkal, hogy szinte megfagy körülöttük a levegő. Tragédiában-komédiában egyformán jól oldódnak, félelmetesen hiteles a testbeszédük, a vitáik, a veszekedésük (csak egy van, de az emlékezetes), különösen Driver alakít nagyot.

Baumbach humorral ellenpontozza az események könnyes drámaiságát, szereti az abszurd, elrajzolt szituációkat (nemhiába Wes Anderson forgatókönyvírója), amivel csak az a gond, hogy nem mindig képes zökkenőmentesen elegyíteni a különböző hangnemeket. Az ironikus beszólások jól működnek, de akadnak olyan, már-már sitcom-ba hajló epizódok, amelyek kilógnak, megakasztják a cselekmény zavartalan tovagördülését.

A gyámügyes látogatása például frenetikus, a túlbohóckodott „ki adja át a borítékot?” jelenet viszont úgy hat, mint egy különálló színpadi betét. Hasonlóképp fityegnek a történet szövetén a vége felé - valamiféle elidegenítő, külső reflexiókként - megszólaló dalbetétek is, bár ezt kevésbé éreztem zavarónak.  Ha már a hibáknál tartunk, a drámai oldal sem ússza meg, mert azért találkozunk néhány érzelgős, modoros megoldással (lásd: a keretes lezárás olcsó hatásvadászata, a közösen betolt kapu és egyéb pillanatok). Egyszóval zötyög kicsit ez a házassági sztori, de a rendezés tökéletlenségei felett simán átlendítenek bennünket a remek fő-és mellékszereplők. A már agyondicsért Johanssonék mellett fergeteges ügyvéd-trió tűnik fel: Laura Dern mintha csak a Hatalmas kis hazugságokból lépett volna át mindent letaroló lendülettel; mellette ott sunnyog Ray Liotta, őelőtte pedig Alan Alda fáraszt bennünket, amíg hagyják. Elviszik a vállukon ezt a szomorkás és persze tanulságos történetet, miattuk elfelejtjük a hibákat is, így összességében pozitív a mérleg. (7/10)