Xavier Beauvois filmje nem könnyű falat; elmélyült, szemlélődő alkotás, igazi meditációs objektum. Jó két órán át mutatja egy kolostor mindennapjait a maga egyhangúságában, munka és imádság szüntelen körforgásában – ami lássuk be, nem túl érdekfeszítő. Hazai bemutatója idején mégis két hét alatt kétmillió (!) nézőt vonzott a mozikba. Ennek oka nem a darab egyébként vitathatatlan művészi értékeiben keresendő: a franciák érdeklődése egyértelműen honfitársaik tizennégy évvel korábbi, máig tisztázatlan tragédiájának szólt.
1996-ban a messze Algéria hegyei közt iszlám szélsőségesek elraboltak, majd kivégeztek hét francia szerzetest. Utólag legalábbis egy radikális csoport vállalta magára az akciót, de hogy valójában kik és hogyan követték el a gyilkosságokat, arról idővel egyre ellentmondásosabb információk láttak napvilágot. A holttestek soha nem kerültek elő, csak levágott fejüket találták meg. A honi közvéleményt érthetően felrázta a lezáratlan ügy filmre vitele, bár le kell szögezni, hogy Beauvois nem foglal állást; ami homályos volt, azt továbbra is homályban hagyja. Oknyomozás helyett inkább erkölcsi, vallási síkra tereli a drámát, így téve lehetővé egy mélyebb, összetettebb értelmezést.
Jó emberöltőnyi ideje működik már a ciszterci kolostor az Atlasz-hegység-beli falucska közelében, amikor a történet elkezdődik. A szerzetesek tökéletes összhangban élnek a helybéli muszlim közösséggel: ellátják a környék betegeit, segítik a falusiakat ügyes-bajos dolgaik intézésében, és a piacon együtt árulják portékáikat. Az idilli állapotot azonban egyre nyugtalanítóbb hírek zavarják meg értelmetlen, vallási okból elkövetett gyilkosságokról, erőszakos cselekedetekről. Hamarosan itt is megjelennek a fegyveresek, a barátok pedig döntéshelyzetbe kényszerülnek: menni vagy maradni? Mert a maradás, nem kétséges, előbb-utóbb a biztos pusztulást jelentené számukra. A távozás viszont, bármennyire érthető és kézenfekvő megoldásnak tűnik is, a hozzájuk ragaszkodó, bennük bízó falusi közösség cserbenhagyásával, választott hivatásuk feladásával egyenlő. Amit nyerhetnek, „csupán” az élet - az ő esetükben ez nem is olyan egyértelmű nyereség. Életfelajánlás ide vagy oda, mindegyikük fél, ha nem is mondja ki. Végül mégis ki-ki egyenként, megküzdve saját gyengeségével és kételyeivel, ugyanarra az elhatározásra jut.
A film túlnyomórészt e döntési folyamat ábrázolása, lényegében a fenti dilemmából kibomló hosszas és elmélyült meditáció elkötelezettségről és áldozatvállalásról, bátorságról és gyengeségről. A dialógusok énekekkel, elmélkedésekkel, szentírási idézetekkel váltakoznak, melyekben újra meg újra felvetődnek a szereplőket nyomasztó kérdések és a lehetséges válaszok. Hogy a kép teljes legyen, még a nagyszerű táj is a diskurzus részévé szegődik.
Mindez persze nem működne a páratlan szereplőgárda nélkül. A puritán elbeszélés sokat bíz az arcokra, gesztusokra, minden karakter eredeti, izgalmas személyiség - élükön a karizmatikus Christian atyával, akit Lambert Wilson alakít odaadóan. Legalább ilyen autonóm Luc, az idős orvos figurája (Michael Lonsdale), akinek bölcs derűje nemcsak közösségére, de ránk, nézőkre is kisugárzik. Folytathatnám a sort hat további névvel, és akkor még nem beszéltem az amatőr helybéliekről, akiknek jelenléte megteremti a cselekmény élő, autentikus közegét.
A rendház keresztény sziget a muzulmánok között; hogy zavartalan harmóniában élnek együtt, nem pusztán alkalmazkodás kérdése, hanem a kölcsönös elfogadásé, sőt tiszteleté. A beszélgetések és egyéb textusok a két vallás lényegi azonosságát sugallják, továbbá, hogy a problémák alapvetően a tanok eltorzításából fakadnak.
A rend tagjai a legtermészetesebb, leghétköznapibb módon élik meg hitüket. Napjaik Isten állandó közelségében telnek; imádság, mosogatás vagy kerti munka számukra egyként a derű és üdvösség forrása. Nyoma sincs eközben ájtatos külsőségeknek, hamis pátosznak, végtelen egyszerűséget tapasztalhatunk mind a filmes eszközök (vagy inkább eszköztelenség), mind a színészi alakítások terén. A spontánnak látszó képsorok pedig gondosan megtervezett építménnyé állnak össze. A keresztény liturgikus elemekkel oda-vissza átszőtt történet majd’ minden tizedik percében a kápolnához térünk vissza, mely így nemcsak a kolostornak, de a filmnek is egyfajta spirituális középpontja lesz. A kékes félhomályban derengő képek egyszerre töltenek be formai tagoló szerepet, és jelzik a forrást, ahová a szerzetesek újra meg újra visszavonulnak erőt meríteni - ami persze szimbolikusan, belső centrumként is értelmezhető. Nyilvánvalóak a bibliai áthallások a barátok együtt elköltött utolsó vacsoráját, majd elfogatásukat bemutató képsorok esetében. A vacsora, ez a 3-4 perces, Csajkovszkij-zenére komponált, megrendítő, néma szekvencia a film nagyjelenete; színészi és operatőri remeklés.
Az Emberek és istenek elfeledteti a vallással, hivőkkel kapcsolatos negatív előítéleteket - itt és most annak lehetünk tanúi, hogyan működik mindez felsőfokon megvalósítva. Lassúsága miatt nem mindenkinek ajánlott, és persze azoknak sem, akiknek imádkozó emberek láttán ellenérzései támadnak. (10/10)
Frissítés: Az azóta boldoggá avatott szerzetesekről és írásaikból itt olvashatunk.
