Lidérces hangulatú képeskönyv Masaki Kobayashitól. Nemrégen még pár száz forintért vesztegették a bevásárlóközpontok akciós DVD-i között, aki megvette, jól járt. 

Kobayashiról szólva nem hagyhatom említés nélkül nagyszerű szamurájdrámáját sem, a Harakirit, mely Cannes-ban ugyanúgy különdíjat kapott, mint 1965-ben ez a film.  A Kwaidant általában horrornak  cimkézik, nem is alaptalanul, mert míg egyszer varázslatos képeivel bűvöl el, a másik pillanatban  rendesen  a frászt hozza ránk. A kaidanok japán kísértethistóriák; a filmen négy ilyen történet elevenedik meg, mindegyik Lafcadio Hearn kelet-kutató „Kaidan” című, múlt század eleji gyűjteményéből való. A négy sztori teljesen független egymástól, csak annyi bennük a közös vonás, hogy halandó hőseik mindegyikét (szamurájokat, favágókat, templomszolgát) szellemekkel hozza össze a sors.

 Az első epizód (A fekete haj) egy hűtlen férj bűnhődését meséli el. A témát több japán film is feldolgozza, mint pl. a rémisztő Yotsuya Kaidan (1965) vagy az Ugetsu története (1953). Egy jobb életre vágyó szamuráj otthagyja feleségét, és beházasodik egy előkelő családba. Lassan megcsömörlik az új élettől, furdalja a lelkiismeret, hosszú idő elteltével visszatér régi otthonába.

Kétségtelenül ez a legijesztőbb történet a négy közül, már az első kockáknál meglegyint a pusztulás levegője: elhanyagolt porta, az ajtók maguktól nyílnak-csukódnak,  a magas fűvel benőtt udvar félelmetes a sejtelmes stúdióvilágításban. A kamera lassan, fenyegetően  lopakodik egyre beljebb. Ám ez mind kevés ahhoz képest, amit Toru Takemitsu zenéje ad a látványhoz. Nem hagyományos értelemben vett zene: recsegés, hasadás és egyéb, fából származtatott effektek. Van, hogy tényleges zörejeket erősít fel, torzít, variál, hosszú szüneteket közbeiktatva. (Mondhatnánk persze úgy is, hogy a hosszú szüneteket szakítja meg akusztikus elemekkel.) Takemitsu szerint egyetlen hang is lehet filmzene. Legfőbb hatáseleme a csend, amit a soundtrack egyenrangú részeként kezel. Az általa létrehozott egyedi hangzásvilág nélkül Kobayashi alkotása feleannyira sem ragadna meg minket,  mint ezekkel a nyugtalanító, hatalmas csöndekkel – és ami közöttük van.

A második rész (A hó asszonya) már kevésbé horrorisztikus, a cselekmény színpadi díszletre emlékeztető,  mesebeli háttér előtt bontakozik ki. A szemeket az égen  még Coppola is koppintotta (na jó, idézte) a Draculában. Az effektek ezúttal farkasüvöltésre emlékeztetnek. Két favágó egy erdei kunyhóban húzza meg magát a hóvihar elől, ahol különös látogatójuk akad: fehér kimonós, sápadt, sötét hajú nőalak. „A hó asszonya” nem bosszúálló kísértet, hanem a természetben lakozó szellemek egyike, akit vonz a meleg emberi világ. Ahogy láthatatlan léptekkel kisuhan a magától feltáruló ajtón, mintha a Kör Sadakója villanna meg előttünk – volt honnan meríteni a későbbi évek japán horrorjainak. Az epizód után a készítők nem átallnak még egy „szünet” feliratot is odabiggyeszteni, hogy teljesebbé tegyék a színházi illúziót.

A harmadik, leghosszabb fejezetben (Hoichi, a fül nélküli) jó tíz perces felvezetés idézi meg az előzményeket. XII. századi tengeri ütközetbe csöppenünk, korabeli festmények váltakoznak stúdióban felvett élőképekkel, alatta biwával kísért monoton, torokhangú recitálás borzolja az idegeinket. A szereplők pantomimjátéka az elhangzottakat illusztrálja, bizarr módon stilizált színhelyen, jóformán csak jelzésszerűen, mégis van valami hátborzongató a halállal szembenéző hajdanvolt harcosok, udvarhölgyek rezzenéstelen tablójában. A régi csata áldozatai évszázadokkal később is a partvidéken kísértenek, kóbor lelkeik megnyugtatására épült a templom, ahol a vak Hoichi szolgálatot teljesít. Az ő dalában elevenednek meg a hétszáz évvel korábbi események, biwa-játéka mellett az egykori császári udvar tagjai éjszakáról éjszakára újraélik dicsőséges halálukat. Hoichi történetét a túlvilág kietlen szomorúsága lengi be. Nyomasztó, olykor félelmetes; az a vérfagyasztó természetesség pedig, amivel a kísértet SPOILER az énekes fülét leszakítja, SPOILER VÉGE minden eszeveszett tombolásnál többet sejtet a másvilág erejéről és kegyetlenségéről.

Az utolsó egység (Tea a csészében) már egészen realisztikusan, mi több,  konkrét év, helymegjelöléssel indul, ahhoz képest meglehetősen vad história kerekedik ki belőle. A narrátor ezzel az úgymond „tipikus” példával szemlélteti, hogyan maradhat befejezetlen egy elbeszélés. Kiérezni szavaiból az iróniát, a fejezet szokatlanul önreflexív, maga az író is szereplővé lép elő. Hőse, egy szamuráj, teáscsészéjét szájához emelvén, ismeretlen arcot pillant meg a folyadék tükrében. Bárhogy is próbál megszabadulni tőle, a pimaszul mosolygó arc minduntalan visszatér. Végül felhajtja az egészet szellemestül, és már aznap szembesülnie kell a következményekkel. Előbb maga az ismeretlen ismerős, később három csatlósa hívja ki párbajra. A kísértetek hol itt, hol ott bukkannak fel, rá se rántanak, ha keresztülszúrják őket. Amikor a főszereplő elméje láthatóan kezd megbomlani, a történet megszakad, és a szerző felveti a lehetséges befejezés kérdését.

Erről a pontról nézve a három előző kaidan  mesés-horrorisztikus világa, ezzel az utolsó darabbal karöltve,  képletesen szólva, visszasüllyed a könyvlapok közé. A főcímben kavargó tus a végére értelmet nyer: mindez együtt, a mesélővel, a stilizált, átszínezett képekkel, színpadias külsőségekkel arra jó, hogy eltávolítsa, a fikció keretébe foglalja az elővezetett történeteket. Így születik meg a Kwaidan, a könyv, melynek sorai közül a végén felemelt mutatóujjal lép elő a szerző  Arra int, nehogy túl közel kerüljünk a szellemek világához. Mert az óvatlant könnyen fölemészthetik, mint a történet nem egy hősét –  vagy mint a mesebeli írót. Ez a fajta metafikcionális játszadozás frissebbé, egyedibbé teszi az elbeszélést, de ha ügyet sem vetünk rá, a film akkor is elegendő, legfőképp érzéki élvezetet nyújt. Borzongat és gyönyörködtet, pazar látvánnyal, különös hangzással teremti meg a természetfölötti által keltett szorongás hol nyomasztó, hol rémisztő atmoszféráját. És ez a lényeg. 10/10