Ha valaki életében először lát holttestet, nem felejti el egyhamar, a kép valószínűleg örökre beleég az emlékezetébe. Az előttünk fekvő, egykor eleven lény tárgyszerűsége, dermedt jelenléte ellenére is érezhető távolléte kézzelfoghatóvá teszi a nemlét elvont fogalmát.  

Az osztrák Karl Markovics ezt a mélyreható tapasztalást próbálta megragadni első filmjében egy fiatalkorú elítélt történetén keresztül. Az Oscar-díjas Pénzhamisítók főszereplője, a Rex felügyelő Stockingere hallatlan szakmai és közönségsikert aratott első rendezésével; három hónap alatt több mint hetvenezer néző tekintette meg hazájában, ugyanott az elmúlt év legjobb filmjének jelölték, mögé sorolva A király beszédét vagy Aronofsky Fekete hattyúját;fődíjat nyert Szarajevóban, bemutatták Cannes-ban, sőt Oscarra is nevezték, igaz, eredménytelenül. (A mi sok tekintetben hasonló Pál Adriennünket cannes-i díjazottként, háromszor ennyi idő alatt is csak tízezren látták – ami persze nem a magyar nézőket minősíti.)

A jobbára periférikus helyszíneken  (börtönben, patológián) játszódó történet a hasonló közeg miatt felidézhet olyan térben, időben közeli párhuzamokat, mint a Szelíd teremtés, a Fütyülök az egészre vagy épp a Pál Adrienn. A főhős, Roman Kögler 19 éves, egykori állami gondozott, a fiatalkorúak börtönében tölti büntetését társa meggyilkolása miatt. További sorsa egy pár nap múlva esedékes meghallgatáson fog eldőlni – ha jó benyomást kelt, megkaphatja a próbaidőt, ezzel esélyt arra, hogy a továbbiakban kezdjen valamit az életével.

Nehéz eldönteni, mennyire foglalkoztatja a kérdés, mivel a fiú rabtársai közül is kirí zárkózottságával; nem érintkezik a többiekkel, tévét néz vagy dühödten rója a köröket az úszómedencében. Pártfogója kérésére – hogy a meghallgatáson jobb benyomást keltsen – munkába áll egy hegesztőműhelyben, majd miután ott kudarcot vall, félig-meddig dacból egy temetkezési vállalat álláshirdetését szúrja ki magának. Nem gondolt bele, mire vállalkozik, az első munkanapon megszeppenve ácsorog a hűtőkamránál, de a kollégák sem fogadják nagy lelkesedéssel.

Bár a halottak közelsége láthatóan felkavarja, egy idő után a kezdeti viszolygás mellett másfajta érzéseket is kivált belőle, elindítva egy lassú érési folyamatot. A mozdulatlan, holt testeket, lezárult sorsokat szemlélve öntudatlanul is értékelni kezdi az életet, így a sajátját is, mint megnyíló lehetőséget. Erre utal a film címe, egyben központi motívuma: a lélegzés, a legalapvetőbb élettevékenység. Gyakran az attól való megfosztottság, a fuldoklás ténye idézi meg, mint később kiderül, egy gyermekkori traumával összefüggésben. A motívum átszövi a történetet, az emlék, amihez fűződik, öntudatlan indítékként rejtőzik a hős tettei mögött, mint valami rossz szellem, időnként kiszámíthatatlan viselkedést gerjesztve. A szüzsé minél több apró mozzanatba igyekszik belecsempészni a témát, néhol ragyogó érzékkel, néhol erőltetve. Végül fény derül egy titokra, amikor a fiú egy számára sokkoló élmény után felkutatja ismeretlen anyját; a kiábrándító találkozás során kézhez kapja a kulcsot nemcsak az időnként rátörő kényszerképzetek, de saját tettei, motivációi megértéséhez is. E tudás birtokában esélye van rá, hogy megszabaduljon rossz szellemétől, és Roman úrrá is lesz rajta, egy kiadós merülés formájában. Alászállása a medence aljára amilyen egyszerű, olyan jelentőségteljes, szimbolikus jelenet, melynek végén újjászületve emelkedik ki a vízből.  

Hősünk egyedi módon, a halottakkal való érintkezésben talál vissza az élők világába.  A benne végbe menő változás persze csöppet sem látványos, csupán apró jelekből, gesztusokból olvasható ki, a kezdeti állapothoz képest alig vehető észre az elmozdulás – ám ettől a történés csak még hitelesebb. Legmegkapóbb, egyben legjobban kidolgozott viszonylata a Roman és Rudi (Georg Friedrich) között formálódó kapcsolat: a kezdetben ellenséges kolléga lenéző, kötekedő magatartása nagyrészt a fiú viselkedésének köszönhetően szelídül fokozatosan már-már atyaivá. A történetszál - és Friedrich kitűnő játéka - értékes pillanatokat ad a filmhez. Hogy a szabadulás után mi történik Romannal, nem tudni, egy biztos, továbbra sem lesz könnyű sora. Mindenesetre sikerül maga mögött hagynia egy zűrös, nehéz korszakot; a szépen kivitelezett, hosszú befejező snitt egybekomponálja a múlt záróaktusát és az új életszakasz kezdetét. 

Az ábrázolás szenvtelen, csaknem dokumentarista módja mellőz minden pátoszt, amit a téma kínálhatna. Markovics nem volt rest utánajárni az ifjúsági büntetőügyeknek, temetkezéssel kapcsolatos teendőknek, a fegyintézet vigasztalan hangulatát, rideg szokásrendszerét ugyanolyan hitelesen kelti életre, mint a halottmosás precízen megjelenített műveletsorozatát. Utóbbit így Romannal együtt a néző is beavatásként élheti meg. Tanúi lehetünk egy különösen hosszan, részletesen elmesélt házhoz való kiszállásnak (sötét lépcsőfordulók, családi fotókkal, porcelánokkal zsúfolt polgárlakás, szinte már a szagokat is érezni).

Elég alkalmunk adódik szemlélődni ebben a másfél órában, összhangban a főszereplővel, aki mintha erre rendezkedett volna be a maga szótlan-tétlen karakterével . Hozzá hasonlóan a film is szófukar, beszéd helyett inkább a cselekvést, a mozdulatokat részesíti előnyben. Híven szolgálja ezt a kontemplatív légkört a csak alkalomadtán felhangzó, visszafogott minimálzene és a kiegyensúlyozott, fakó-szürkés színvilág, ami éppen megfelel a hely szellemének. Tudatos vágás és kamerakezelés gazdagítja az elbeszélést, a képek nyelvén adva hozzá további, szavakkal sokszor nem, vagy csak bonyolultan megfogalmazható jelentéstartalmakat, amit a filmtől  mint művészeti ágtól egyébként el is vár az ember. Markovics első munkájával  bizonyítja, hogy tehetséges rendező, aki érti ezt a nyelvet.

Néhány kevésbé sikerült jelenet, gyengébb alakítás kizökkentett a ritmusból, de az amatőr Thomas Schubert alakítása feledteti velünk a gyengeségeket. Nem játssza, hanem éli a karaktert, magától értetődő természetességgel (el is nyerte érte Szarajevóban a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést). Ha hozzávesszük még a minden erőlködés nélkül felvázolt, valósághű környezetrajzot, minden együtt van ahhoz, hogy belefeledkezhessünk Roman történetébe, és vele együtt mi is elmerülhessünk a látnivalókban egy egészen tanulságos nézelődés erejéig. (7/10)