Sokak szerint az év legjobbja, de ennek megítéléséhez még egy csomó filmet látnom kellene. A listázás eleve szubjektív, de ha már itt tartunk, nekem a Paterson az idei kedvencem. Ami azonban Yorgos Lanthimos darabját illeti, okkal dicsérik. Eredetileg nem is akartam írni róla, éppen elegen foglalkoztak már vele - és most tessék, itt van. Nem hagyja nyugodni az embert.

Lanthimoszra eleve muszáj odafigyelni: aki esetleg látta A homárt, de főleg a Kutyafogat, alighanem kerülni fogja a rendező összes további munkáját, ám ha mégsem (gondolom, ez a kisebbik tábor), akkor viszont egyet sem fog kihagyni. Ezeknek a filmeknek különös ismertetőjegyük, hogy a gyönyörű képek, a remek zenehasználat ellenére is kényelmetlen érzést okoznak a nézőnek. Kiborítóak. Ez alól az Egy szent szarvas… sem kivétel.

Mindenekelőtt a címet tisztázzuk, kizárólag a látottak alapján ugyanis nehéz volna megfejteni. Görög mítoszra utal: az a bizonyos szarvas Artemisz szent állata volt, melyet Agamemnón király ejtett el oktalan módon, magára vonva így az istennő haragját. Artemisz kiengesztelésére a királynak végül saját leányát, Iphigeneiát kellett feláldoznia. Innen már könnyen beazonosíthatjuk, hogy ez az oktalan és öntelt Agamemnón a mi esetünkben Steven Murphy, a jól menő szívsebész (Colin Farrell). Felesége (Nicole Kidman) szintén orvos, van két szép gyerekük, egy fiú és egy lány. Látszólag ideális család, fényűző, már-már kastély méretű lakás, csupaüveg szuperkórház munkahely. Látszólag minden tökéletes, mégsem vonz ez az érzelemmentes, steril jólét, sőt van benne valami kimondottan nyugtalanító.

A magyar cím aligha tett volna kíváncsivá erre a love-storyra, no meg a cselekmény is valószerűtlenül regényes, de ne dőljünk be a látszatnak: meg kell nézni, és egyből látjuk, hogy a film egyáltalán nem csöpögős. Ellenkezőleg. Humorral oldja fel az érzelmesebb pillanatokat, ami pedig a regényességet illeti, Kumail Nanjiani stand-up komikus állítólag valóban így jött össze a feleségével, Emily V.Gordonnal, amint azt a Rögtönzött szerelem mutatja.

Egymásra találásuk történetéből írták a forgatókönyvet, Kumail Nanjiani (Szilícium-völgy) még el is játssza benne tíz évvel azelőtti önmagát, Michael Showalter rendezésében.  A végeredmény egy meglehetősen szabálytalan romantikus komédia lett, amely csak nyomokban tartja magát a műfaji keretekhez. Nem kevés időt szán a (kezdő) standuposok világának bemutatására, és az a körülmény sem mondható éppen tipikusnak, hogy a fiú a lány helyett annak szüleivel tölti a játékidő legnagyobb részét.

Pár héttel ezelőtt játszották a művészmozik Oskar Thor Axelsson legújabb darabját. Az Emlékszem rád persze nem művészfilm, csupán egy „izlandi horror”, ami éppenhogy kiemelkedik az átlagból, de azért meg lehet tőle ijedni. Főleg moziban.

A fenti címkézés többé-kevésbé megelőlegezi, mire számítsunk, főleg a külsőségeket illetően. Fényhiányos, hideg-rideg környezet, hasonló színpaletta, szűkszavú elbeszélés, súlyos lelki terheket cipelő, zárkózott főnyomozó - az északi krimik, thrillerek jellemző mozzanatai, melyek itt is hiánytalanul jelen vannak. Mivel az utóbbi években jobbnál jobb izlandi mozikhoz volt szerencsém, reméltem, hogy megint különleges élményben lesz részem, de csalódnom kellett. Északi patina ide vagy oda, végeredményben nem jobb egy erős közepesnél.

Itt a ghost storyk ideje.

Egy a bökkenő: David Lowery filmje nem alkalmas halloween-esti ijesztgetésre, ugyanis nem sok köze van a horrorhoz. Ettől függetlenül borzongató. Legalábbis ha vevők vagyunk az ilyen lassan araszoló, megfejtendő darabokra. Mert noha egy szellemről szól, mint azt a cím ígéri, az A Ghost Story egy a szó szoros értelmében fájdalmas művészfilm. Fájdalmasan lassú, jóformán semmi sem történik benne, hasonlóképpen fájdalmas tartalommal - minden percét átjárja a melankólia.

Nyáron meglehetős feltűnést keltett Karlovy Varyban: a fesztiválközönség egy része nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, és már az első félórában otthagyta a vetítést. Megint mások viszont el voltak tőle ragadtatva, és Terrence Malickot emlegették. Megosztó alkotásról van tehát szó, ami az egyiknek blöff, a másiknak katartikus élmény. Mondanom sem kell, az utóbbiakhoz tartozom.

A cselekmény sovány, szinte jelképes. Adott egy fiatal pár, a nevüket sem tudjuk, csak annyit, hogy M (Rooney Mara) és C (Casey Affleck). Lakásukban néha furcsa zörejek hallatszanak, éjjel a másik szobából csörömpölés, különös zajok… Ebből a kezdésből horrorfilm is kibontakozhatna, de a mi sztorink másfelé kanyarodik. A srác alig tíz perc után meghal autóbalesetben – magyarázatot ne akarj, itt minden csak jelzésszerű -, majd később a holttestét fedő kórházi lepellel együtt felkel az ágyról, „amúgy lepedősen” végigcaplat a folyosón, a jelenlétét senki sem érzékeli. Egy ponton ugyan megtorpan, mintha választania kellene, de határozottan továbbindul, szó szerint árkon-bokron keresztül, vissza egykori otthonába. És ott marad.

Mostanában játsszák a mozik A négyzetet, a svéd rendező Arany Pálmával jutalmazott filmjét .  Ami a díjakat illeti,  már két előző munkája, a Lavina és a Play sem volt híján az elismerésnek, az viszont kevésbé köztudott, hogy Ruben Östlund nevét egy Arany Medve révén ismerte meg a nemzetközi filmvilág. A díjat egy rövidfilmjéért kapta 2010-ben - ez volt az Incident by a bank, ami két hónapja online is nézhető.

A szűk 12 perc egy bankrablási kísérlet aprólékos rekonstrukciója. 2006 nyarán maga a rendező is szemtanúja volt az esetnek („gyáva bámészkodó” – hogy az ő szavaival éljünk), amikor két férfi megpróbált kirabolni egy fővárosi bankot. Igen bénán, tegyük hozzá. „Abszurd, szürreális élmény volt” – mesélte Östlund, aki pár évvel később csaknem száz színész közreműködésével újraalkotta az eseményt. A rá jellemző szenvtelen, dokumentarista stílusban, egy tétlen kíváncsiskodó szemszögéből. A történet egyetlen snitten, valós időben pereg, bár a "pörgés" talán erős kifejezés, ha a járókelők reakcióját nézzük.   Gyámoltalanság, töketlenkedés, a felelősségvállalás hiánya – Ruben Östlundnak nem kell másfél óra egy kiadós társadalomkritikához. Groteszk humorú, szórakoztató kis film.

Macskák, majdnem másfél órán keresztül! Ceyda Torun dokumentumfilmjét nyilván a cicarajongók élvezik legjobban, bár nemcsak cukiságból áll. Örömüket lelhetik benne a Balkán-fanatikusok is, a filmet átható derűs életfilozófiát pedig mindenkinek felíratnám az orvossal. A macska mellé, természetesen. 

A szóban forgó állatok nélkül Isztambul – mint az a filmben elhangzik – lelke egy részét veszítené el. Márpedig ebben a városban bőven akad belőlük, amiben bizonyára az iszlám macskatisztelete is szerepet játszik. Korzóznak az utcán, piacon, sziesztáznak az autók és házak tetején, ott vannak mindenütt, ahol csak meg tudják vetni a tappancsukat. A rendezőnő bemutatja mindennapjaikat, miközben riportalanyai segítségével megpróbál közelebb férkőzni ezekhez a titokzatos, öntörvényű lényekhez. A cicusokról választott gazdáik mesélnek, egyszerű, de mély gondolatokat fogalmazva meg Isten, ember és állat viszonyáról.

A film csavarja abban áll, hogy az említett négylábúak ürügyén visz közel a városhoz és az itt élő emberekhez. Végeredményben cseles imázsfilmmel van dolgunk, az elbeszélések, cicaportrék alatt mintegy mellékesen elgyönyörködhetünk Isztambul megannyi látnivalójában. Sokszor macskaperspektívából, máskor a magasból, szebbnél szebb légifelvételeken, miközben török könnyűzene szól, és tökéletes a balkáni hangulat. 

Mindig megfognak az olyan alkotások, amelyek nagy- vagy szeleburdi családokról szólnak (esetleg mindkettőről egyszerre), így Matt Ross filmje nálam eleve lépéselőnnyel indult. Mégsem az elfogultság beszél belőlem, amikor lelkesen ajánlom - jó pár érv szól mellette.

Ami a történetet illeti, az kimondottan szórakoztató. Nem mindennapi alaphelyzetből bontakozik ki, de hát a főszereplő család sem az – ha a „szeleburdi” nem is a legtalálóbb jelző az ő esetükben. A címbéli kapitány, vagyis Ben (Viggo Mortensen) hat gyerekével él Robinsonként az erdő közepén. Egykor feleségével együtt vonultak ki a romlatlan természetbe, maguk mögött hagyva a modern világot, de az asszonyt súlyos depressziója miatt már hónapok óta kórházban kezelik. A magára maradt Ben katonásan igazgatja a népes famíliát, mely első pillantásra inkább egy indián törzsre emlékeztet.

Pont kerül  egy jó drámasorozat végére: a múlt héten elstartolt a Rectify negyedik, egyben utolsó évada. Bár a kritikusok szerették, viszonylag kevesen követik a Ray Mc Kinnon neve alatt futó szériát, amin nincs mit csodálkozni. Nem kínál könnyed szórakozást, lassú, kontemplatív, de megéri a fáradságot. Izgalmas, mint egy Dosztojevszkij-regény.

Maga a cím jóvátételt, helyreigazítást jelent, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt erről lenne szó. Az érintett személyt, Daniel Holdent (Aden Young) nemi erőszak és gyilkosság vádjával börtönözték be, majd ítélték halálra tizennyolc évesen. Tizenkilenc év siralomház után húga közbenjárásának, valamint egy új bizonyítási eljárásnak köszönhetően most kiengedik, de nem mentik fel a vád alól.

Noha adott helyzetben szívesen vélelmezzük a főszereplő ártatlanságát, itt mintha mellékes volna, elkövette-e Holden mindazt, amiért annyi évig bűnhődött. A nyomozás jó darabig takaréklángon folyik, és ahelyett, hogy közelebb jutnánk az igazsághoz, minden csak ködösebb lesz.

Nicholas Hytner filmjét már dvd-n is megnézhetjük. Kedves, szórakoztató (a maga angolosan fanyar módján), és tanulságnak sincs híján.

Legfőbb attrakciója természetesen Maggie Smith. Ütött-kopott hajléktalan figurája csak első látásra áll távol a tőle megszokott szerepkörtől, hisz így is van olyan méltóságteljes, mint Lady Violet – hogy hasonló rossz tulajdonságaikról ne is beszéljek. 

A sztori valós, magával a forgatókönyv írójával, Alan Bennettel történt meg a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a ma is népszerű angol drámaszerző átengedte az előkertjét egy idős hajléktalan asszonynak. A hölgy végül alaposan ott ragadt: tizenöt évig parkolt nála a lakófurgonjával, egészen haláláig. Sajátos együttélésüket az író később színdarab formájában örökítette meg, ebből készült tavaly a filmváltozat.

Guy Maddin alkotása igazi csemege azoknak, akik szeretik a szokatlan, de jóféle mozikat.Tavaly játszották a Titanicon különösebb visszhang nélkül, sokan nem is tudtak vele mit kezdeni, ami nem csoda; a kanadai rendező művei aligha nevezhetők nézőbarátnak – ő amolyan „kísérleti” filmes.

Nálunk jóformán a kutya sem ismeri, noha nem ma kezdte a pályát: tíz egészestés, valamint kétszer annyi rövidfilm áll mögötte, és idén múlt hatvanéves.Sajátos hangulatú mozgóképei mintha a mozi hőskorában keletkeztek volna. A húszas-harmincas évek modorában és eszközeivel dolgozik, több némafilmet is készített, de ne gondoljunk poros, önmagukért való stílusutánzatokra! Amellett, hogy bámulatosan korhű illúziót keltenek, a ritmusuk, látásmódjuk abszolút friss, maibb nem is lehetne. A rendező folyékonyan beszéli régi idők filmnyelvét, és elképesztő lazasággal alakítja a saját mondandójához.