saját szoba

film

A hullaégető / Spalovač mrtvol (1969)

2018. augusztus 30. 21:21 - wim

Két közelmúltbeli vonatkozása is van ennek a filmnek. Egyrészt idén áprilisban halt meg a rendezője, Juraj Herz, aki ha nem is tartozott a cseh újhullám legismertebb arcai közé, mégiscsak egyik jeles képviselője volt. A másik, ugyancsak gyászos aktualitást a prágai tavasz leverésének évfordulója adja; bő tíz napja, huszadikán volt ötven éve a dicstelen bevonulásnak. A hullaégető kevéssel az események után készült (1969 márciusában mutatták be) - az új rendszer egyből be is tiltotta.

sajat-01cremator_br01.jpg

A rendező legismertebb és legjobb alkotását persze nem holmi évfordulók teszik időszerűvé, hanem a főszereplő példázattá emelt, máig aktuális története. Dermesztő parabola egy átlagember meredek pálfordulásáról. Hogyan tagadja meg elveit, szeretteit, még csak nem is félelemből: őszinte hittel, hangzatos ideológiáktól szédítve. Herz mindig is vonzódott a goteszk látásmódhoz, morbid ötletekhez: talán még van, aki emlékszik 1981-ből a Vámpír négy keréken vérszívó Skodájára. Meglehet, a Ladislav Fuks regénye nyomán készült A hullaégető a vámpíroshoz képest kevésbé szórakoztató mozi, de jóval horrorisztikusabb. Kimondhatatlan nevű főhőse, Karel Kopfrkingl (Rudolf Hrusínský) a prágai krematóriumban dolgozik. Példás férj és apa; feleségével udvarias, két gyermekével szigorú, de szeretetteljes. Úgy tűnik, egyedül családjának, valamint munkájának él. Ám a politikai helyzet egyre aggasztóbb. 1938 végén járunk, a németek hamarosan megszállják Csehországot. Egykori katonatársa, a németbarát Reinke kitartóan csöpögteti Karel fejébe az új tanokat (fajelméletet, antiszemitizmust), aminek eredményeképp nett kispolgárunk végül belép a náci pártba. Innentől már egyenes út vezet lefelé – nem is gondolnánk, micsoda mélységekbe.

De mielőtt elszörnyednénk (lesz rá okunk), jobb, ha tisztázzuk, Kopfrkingl úr a látszat ellenére korántsem római jellem. Kuplerájba jár, molesztálja a takarítónőt, a viselkedése pedig határozottan nyugtalanító. Bár látszólag maga a megtestesült kiegyensúlyozottság (derűs, halk szavú és kenetes, mint egy lelkipásztor), beszélgetés közben fura kényszercselekvéseket végez (olykor például előrántja a fésűjét, és fésülgetni kezdi beszélgetőpartnerét). Mindennek a tetejébe különös elveket vall, szinte betegesen vonzódik a munkahelyéhez, a halál külsőségeihez: „…ezek a kemencék nekem olyanok, mintha a mindennapi kenyerünket sütnék”. Számára a hamvasztás jótékony aktus, a lélek felszabadítása. Ha úgy adódik, természetesen szívesen közreműködne abban, hogy minél több ember részesedhessen ebből a jótéteményből.

sajat-02macskas.jpg

Kopfrkingl úr sokat beszél; családi körben éppúgy megosztja gondolatait, mint a krematóriumban kollégáival, „szegény” Strauss úrral vagy az ügyefogyott Dvořákkal (Jiří Menzel). Az embernek időnként az az érzése, hogy az egész film egy hosszú, behízelgő monológ. Gálvölgyi János nyájas duruzsolása tökéletesen passzol a karakterhez. (A színésznek régi vágya teljesült, amikor tavaly a történet színpadi változatában is eljátszotta a címszerepet - hatalmas sikerrel.) Hrusínskýt a Menzel-filmekben kedves, teszetosza bácsiként szoktuk meg; itt ijesztő pszichopata, akinek szájából a „muszáj gondoskodnom rólatok” nagyjából felér egy halálos fenyegetéssel. Egyszerre frusztrált és félelmetes alakját nyomasztó vizuális közeg teszi baljósabbá, mely a leghétköznapibb jelenetekbe is rossz előérzetet csempész. A fekete-fehér filmen egymást érik a homlokredőkbe kúszó közelképek: a bevezetőben például (egy villanásnyi kistotált leszámítva) csaknem másfél percen keresztül kizárólag szuperközelik váltakoznak ideges egymásutánban, felváltva mutatva szereplőinket és az állatkerti vadakat. Ehhez jönnek még a rapszodikus vágások, szokatlan beállítások, teljessé téve a kényelmetlen összhatást. Ha még ez sem lenne elég, a zenei aláfestés hideglelős kórus-és zenekari hangzásai mindent lidércnyomássá változtatnak, történjen bármi a képen. 

sajat-03spalovac5.jpg

A szaggatott, töredékes elbeszélés során egyes érzéseket, gondolatokat csak puszta képsorok tolmácsolnak nekünk, ám a filmbéli montázsszekvenciák gazdag képzettársításaihoz nem kell szöveges kommentár. Tanítani kéne ezt a vágástechnikát. Akárcsak a kamerakezelést, a kompozíciókat… de elég a technikai elemzésből. Kiváló munka, gondolom, dicsérték már eleget az idők során. Nem mondom, akadnak zavaró momentumok is. Nekem például eltartott egy darabig, míg megbarátkoztam a korabeli szinkronnal - kényszeresen a mosolyok alá helyezett kuncogásokkal, ilyesmikkel. Aztán ott van a darab célzatossága – mi tagadás, van benne didaxis. Sarkított, provokatív, mint egy kiáltvány. Végül is az. Kényelmetlen utóhatása lassan oszlik el, ami pedig Hrusínský alakítását illeti, nehéz elfelejteni ezt a mosolygó, tapintatos rémet. A filmet senkinek sem ajánlom; aki akarja, youtube-on és indavideón is elérheti.

Szólj hozzá!

A naplemente ragyogása / Hikari (2017)

2018. július 19. 20:58 - wim

El lehet képzelni, mi jön át számunkra egy filmből, amit hallani ugyan hallunk, a látványt viszont másvalaki tolmácsolja. A sztori még valószínűleg követhető, de tolmács legyen a talpán, aki képes visszaadni szavakkal a képek sugallta többletjelentést. Naomi Kawase (A remény receptje) alkotásának hősnője, Misako (Ayame Misaki), éppen ezzel foglalkozik: audionarrátor. Egy tesztvetítésen ismerjük meg, ahol a célközönség, vakok és gyengén látók mondanak véleményt az általa készített kísérőszövegről.

sajat-hikari0.jpg

A másik főszereplő a közönség soraiban ül: Nakamori úr, a szeme világát fokozatosan elvesztő, neves fotóriporter. Masatoshi Nagase amúgy a mogorva palacsintás ember A remény receptjéből; ezúttal is morózus, megkeseredett figurát alakít, akinek viselkedését - helyzetét tekintve - meg tudjuk érteni. Epés, bár jogos megjegyzéseket tesz Misako szövegére. Sejthető (mondhatnám, a vak is látja), hogy kettőjük között még lesz valami. Lesz bizony, de a film (szerencsére) nemcsak erről szól. Mivel a cselekmény középpontjában egy mozgókép áll, amellyel a szereplők dolgoznak, sok önreflexív, magára a filmkészítésre is vonatkoztatható megállapítás elhangzik: mennyire kell / és lehet magyarázni a láthatót? Nincs könnyű dolga Misakónak, ha el akarja találni a helyes arányt. Nem beszélve róla, hogy ahány néző, annyiféle értelmezés, mindenki mást emel ki egy adott képsorból.

A naplemente ragyogása pasztellszínekkel festett, lírai darab. Lassú, meditatív. Elmélkedésének tárgya a látás, a képek mibenléte, a látható (sokszor jelentéktelen apróságok) mögötti lényeg.  „Nincs gyönyörűbb a tünékeny dolgoknál” – mondja Misako, akinek munkája tulajdonképpen abból áll, hogy megnevezi, ezáltal kiemeli, hangsúlyossá teszi a valóság olyan elemeit, amelyeket talán észre sem vennénk. Fotók, emlékképek, reflexiók sora szövődik a történetbe, az események közé iktatott tájképek hamisítatlan zen-hangulatot árasztanak. Fénybe oldódó lágy kontúrok, mélabús zongoraszólamok… jóleső érzés elmerülni Kawase mozijában. Kár, hogy olykor zavar támad a harmóniában. A bölcselkedés néha modorosságba hajlik, és van, mikor a lassúságot is indokolatlannak érezzük - mintha csak az időt húznák. Legzavaróbb a szerelmi szál túlzott előtérbe helyezése. Persze, nem a szerelemmel van a baj, hanem a túlfűtött érzelmekkel. Ez a bosszantó, nyugatias szenvelgés a befejezésre is rányomja bélyegét.
sajat-hikari1.jpg

A bociszemű Ayame Misakinak nem kell megerőltetnie magát Misako szerepében: többnyire csak néz, kedvesen, udvariasan, elvégre a tekinteté a főszerep (no meg az arcoké, a rengeteg premier plán révén). Egy hosszan kitartott tekintetre pedig sok mindent mondhatunk; az már rajtunk áll, mit látunk benne, mélységet vagy nyálas érzelgést. Még ha a Hikariról túlzás is lenne az utóbbit állítani, annyi biztos: keskeny határon egyensúlyoz. Egyedül a jól öreg japán visszafogottság menti meg attól, hogy az érzelmi viharok besodorják valami feneketlen sziruptócsába. Így bár kicsit cukros, azért még nem ragad. Különben meg elég ránézni a plakátra, nem árul zsákbamacskát. Meglehet, A remény receptje jobb volt, de itt is hasonlóan derűs, pozitív életszemlélettel találkozhatunk. Kedves, reményt keltő mozi. (7/10)

Szólj hozzá!

Vadnyom / Pokot (2017)

2018. július 04. 23:00 - wim

sajat1-pokot2.jpg

Agnieszka Holland filmje a tavalyi Berlinálén Ezüst Medvét kapott. Mi akkor Enyedi Ildikó győzelmét ünnepeltük, alig figyeltünk a többi díjazottra, a Vadnyomról pedig nem nagyon beszéltek. A fesztiválon állítólag kifütyülték - de hát a semmiért nem adnak Ezüst Medvét (sem Oscar-jelölést), Holland meg mégiscsak napjaink egyik legfontosabb lengyel rendezője.

Az utóbbi években főleg sorozatokhoz adta a nevét (többek között a Drót egyik epizódjához is), rengeteget forgatott külföldön, nemrég azonban hazatért; új filmje hazai tájakon, jobbára lengyel közreműködőkkel készült. Ehhez képest a történetben nincs sok „hazai” íz: bárhol és bármikor játszódhatna, van itt minden, mint a New Age-ben. Nem mintha szidni akarnám, elvégre hibái ellenére is élvezetes, komótos krimi. Más kérdés, hogy ennél többre pályázik; így történhetett, hogy mind műfaját, mind szándékait illetően keszekusza lett. Lényegében bűnügyi sztori (a sötét, abszurd északi fajtából), amit gyakorta elnyom az állatvédő hevület. A főszereplő bölcselkedései a dráma felé tolják, a mesésen kikerekedő romantikus szálak pedig idillt ígérnek. Végül aztán csak kirajzolódik egy bűntett, összeállnak a kirakósdarabkák, mint minden valamirevaló krimiben.

sajat2-spoor.jpg

Hősünk nyugdíjas korú hölgy, Janina Duszejko (Agnieszka Mandat-Grabka), két kutyával él egy sivár völgyben, faházikóban, valahol a cseh-lengyel határnál. Kívül a civilizáción, de nem túl messze tőle: a közeli kisváros iskolájába jár be angolórákat adni. A völgy nyugalmát időnként vadászok zavarják meg, feltűnésük minden alkalommal heves reakciót vált ki a nőből, akinek szemében az állati élet semmivel sem alábbvaló az emberénél. Nemcsak a négylábúakat védi, önzetlenül támogat egy bajba jutott helybeli lányt, és készségesen segít a betegségét titkoló fiatal informatikusnak is. Egy nap (mindjárt a film elején) hazaérve sehol sem találja a kutyáit. Hiába a szervezett keresés, az ebek nem kerülnek elő. Később rejtélyes módon hullani kezdenek a környékbeli vadászok és vadorzók is. Az áldozatok körül talált nyomok furcsa megoldást sugallnak.

Duszejkót sokan őrültnek nézik. Persze, mi másnak tarthatnák az állati jogok szószólóját egy olyan közösségben, ahol a paptól kezdve a rendőrfőnökön át a polgármesterig mindenki szenvedélyes vadász? Az intézményes vallásokban nem hisz – annál inkább az asztrológiában, ember és kozmosz egységében. Olykor a felvételek is tükrözik ezt a látásmódot, melyek közömbös, „állati” szemszögből mutatják a történéseket. A házban zajló események szinte mellékesek: az előtérben hull az alma, mászkálnak a sünök. Az avarban rothadó emberi és állati tetem fölött egyforma fürgén futkosnak a bogarak. Erdő-mező szemet gyönyörködtető képei a film legszebb pillanatai. Az elbeszélés ideje - stílusosan - a vadásznaptár szerint tagolódik. 

sajat3_-spoor.jpg

A természet harmóniáját a korrupt kisvárosi elit figurái veszélyeztetik, akik saját terepükön is rombolnak. A szembenálló táborok rajza kissé elnagyolt: a gonoszokat nemes egyszerűséggel egy vadásztabló keretébe foglalhatnánk, a „jók” csoportja pedig - a főszereplő körül formálódó rokonszenves team - csupa olyan karakterből kovácsolódik össze, akik valamilyen szempontból kilógnak a társadalomból. (Közülük vitán felül a cseh rovarkutató a „legbogarasabb”.) A negatív alakok bemutatásában erősebben érezni a fel-felbukkanó didaxist, de hibák terén a flashback-technika viszi a pálmát: nincs annál idegesítőbb, mint amikor drámai epizódok villannak fel az egyes szereplők múltjából (a motivációkat megvilágítandó) közhelyesen, érzelmesen. Még szerencse, hogy röviden.

A tempó lassú, a látvány szemnek szép, de a film inkább szórakoztat, mint elgondolkodtat -nincs meg benne a mélység, amit a főhős filozofikus eszmefuttatásai mentén kereshetnénk. Van viszont feszültség, szép képek, kedves karakterek és jó színészek. Szerethető.  (6/10)

Szólj hozzá!
Címkék: krimi l lassú 6/10

No, megállj csak! / Ну, погоди! (1969-2006) - egy híján ötven

2018. június 14. 00:56 - wim

1969. június 14-én kezdték sugározni aNu págágyí”-t, minden idők legsikeresebb szovjet rajzfilmsorozatát. Közel húsz éven keresztül ment (egész pontosan 1986-ig, a Farkas hangját adó Anatolij Papanov haláláig). A példátlan népszerűség miatt 2005-ben újraélesztették a szériát; új szinkronnal és 20 újabb epizóddal futott még egy évig, sokak örömére. Ez az a mese, amiben egy hosszú hajú, trapéznadrágos farkas üldözi a nyulacskát. Először még azért, hogy megegye, később már csak úgy, bosszúból, A nyúl persze mindig kifog rajta, és a végén állandó elemként felhangzik a rekedt kiáltás: Nu zájec, nu págágyí!

sajat-3farkas.jpg

A Farkas és a Nyúl kalandjainak nálunk is megvan a rajongótábora, főleg az idősebbek körében, akik még a tévéből ismerik. Az ifjabbak DVD-n, sőt képeskönyvben is találkozhattak vele - szülője válogatja. Gyerekeim rég kinőttek a mesevideókból, de még mindig fülig ér a szájuk, ha meglátják a Farkast a képernyőn. Viszont azóta sem tudják feldolgozni, miért ezt néztük az erőszakosnak mondott Tom és Jerry, helyett, mikor itt a főszereplő egy deviáns, láncdohányos huligán; csúfot űz a rendőrségből, kombájnnal kergeti a Nyulat, és reflexből behúz egyet a kacsának.

Tovább
19 komment

Sosem voltál itt / You were never really here (2017)

2018. június 01. 00:43 - wim

Joaquin Phoenix tavaly Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta ezért a filmért, ami bőven elég ahhoz, hogy látni akarjuk - tökmindegy, miről szól. Azóta várom. Most végre megérkezett, de mégsem érzek akkora lelkesedést.

sosemv-2.jpg

Pedig minden együtt van. Szép képek, emlékezetes kompozíciók, Phoenix játéka hibátlan, az elbeszélés szűkszavú (a forgatókönyvet is díjazták), és Joe Bini vágó sem ad ki a kezéből fércmunkát (húsz éve dolgozik együtt Werner Herzoggal). Próbálom összeszedni, miért nem szerettem Lynne Ramsay moziját. Félreértés ne essék: akad rajta szeretni való is.

Eleve lehangoló história, mocskos világba merít alá, igaz, ennek nincs köze a minőséghez. Ahogy a rendező korábbi munkái (Patkányfogó, Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről) sem matinédarabok, úgy a Sosem voltál itt megtekintéséhez is kell némi mazochizmus. Különösen kellemetlenné teszi az élményt, hogy a film egészen a traumatizált főszereplőre fókuszál: az ő érzékelését követi, az ő pszichéje - és fizikuma - tölti ki a teret, egy teljesen szétesett figuráé (háborús veterán, volt FBI-ügynök), aki már önmagát sem képes elviselni.

Tovább
Szólj hozzá!

Virágos megsemmisülés - Expedíció / Annihilation (2018)

2018. május 10. 22:37 - wim

Talán meteor csapódott a világítótoronyba - nem tudni, mi volt a jelenség -, a vidéket azóta szappanbuborék-szerű hártya takarja, amely mögött burjánzik valami. És terjed; lassan, de biztosan, miközben minden élő organizmust átalakít maga körül. A hely hasonló a Sztalker Zónájához, csak ezt úgy hívják, hogy a „Csillámlás”.

annihilation-1.jpg

Alex Garland (Ex Machina) filmjének nemcsak sztorija, hanem filozofikus hangvétele is tudatosan Tarkovszkijt idézi. Itt azonban nincs szó belassult, spirituális utazásról; ha törekvés szintjén érezhető is, kevésbé jellemző az a fajta elmélyült, meditatív hozzáállás. Akár a kevésbé kalandos Érkezés is eszünkbe juthat róla. Az Expedíció ráérős tempójú sci-fi-thriller; egyik percben elmereng, a másikban horror-elemekkel sokkol (a „sokkolást” tessék komolyan venni, néha tényleg gyomor kell hozzá). Ugyan nem éri el az Ex Machina színvonalát, sok benne a klisé, de még így is van saját egyénisége. Egyébként irodalmi adaptáció, a rendező Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét dolgozta fel.

Tovább
Szólj hozzá!

Sztálin halála / The Death of Stalin (2017)

2018. március 20. 00:19 - wim

Nem tudom, történt-e hasonló eset a sztálini Szovjetunióban, mint ami a film elején látható (egy hangfelvétel, pontosabban a főtitkár kedvéért megismétlik az egész Mozart-hangversenyt), de simán el tudom képzelni. Ennél abszurdabb dolgok is megestek a személyi kultuszok félelemtől átitatott légkörében. Például az sem sokkal hihetőbb (holott tény), hogy a generalisszimusz fél napig feküdt a padlón szélütötten, összevizelt pizsamában, mire végre orvost hívtak hozzá. Előbb riasztották a pártvezetést és az állambiztonságot, orvosi ellátás pedig csak akkor kerülhetett szóba, amikor határozatképes lett a társaság.  Armando Iannuccinak illetve a szüzsé alapjául szolgáló képregény szerzőinek nem kellett különösebben kiszíneznie a valóságot - lévén a rendszer önmaga paródiája. De tudunk-e rajta nevetni?

sztalin_sajat-5.jpg

Tovább
3 komment

Brutál metál: The Devil’s Candy (2015)

2018. március 11. 22:40 - wim

Hogy micsoda az ördög cukorkája, arra csak a vége felé kapunk (eléggé bizarr) magyarázatot, de nem kell rá sokat várni, az egész film nincs másfél órás. Az ausztrál Sean Byrne második rendezése egyedi változat egy agyonkoptatott horror-témára. Noha két évvel korábbi,  szélesebb közönség elé csak tavaly tavasszal jutott ki, év végén aztán a legtöbb „best of” listára fölkerült. A soundtracket a Metallica, Pantera, Slayer és más, hasonló stílusú zenekarok neve fémjelzi, a film pedig időnként egy (jobbfajta) sátán-metál klipre emlékeztet. Rockerek előnyben!

coverlg-sajat_1.jpg

A történet az „elátkozott ház”, „ördögi megszállottság” motívumokat fonja egybe némi fausti szállal. Sötét éjszaka indul, előttünk az a bizonyos ház, valahol Texasban. Földmélyi zúgás-mormogás tölti be a teret, az ágyban nagydarab kopasz fickó fülel (Pruitt Taylor Vince) – a hangok bizonyára az ő fejében szólnak. Már fenn is van, kezében gitár (Gibson Flying V), maxra tolja az erősítőt, és a falon lógó feszület előtt a húrokba csap. Hangosan játszik, hogy elnyomja a duruzsolást. (A gonosz amúgy egy drone-metál szám révén nyilatkozik meg, magyarul (!), Csihar Attila, a Sunn O))) énekesének szakavatott tolmácsolásában). A jelenet groteszk, elsőre akár viccesnek tűnhet, csakhogy lezajlik még egy s más a házban, ami egyértelműen kijelöli a sztori csapásirányát, és amitől a falon egyből fejre áll a kereszt.

Tovább
Szólj hozzá!

Hatalmas kis hazugságok – első évad / Big Little Lies (2017)

2018. március 01. 23:31 - wim

Kimaradt az életemből a Szex és New York, akárcsak a Született feleségek, általában bizalmatlan vagyok az olyan filmekkel szemben, amelyeknek három-négy szupernő/szuperfeleség áll a középpontjában. Így eleinte Jean-Marc Vallée hétrészes minisorozatától is tartottam (Hatalmas kis hazugságok” – micsoda affektálás…). Bár a rendező neve minőséget ígér, mégiscsak három nő a főszereplő (Nicole Kidman, Reese Whiterspoon, Shailene Woodley), plusz még kettő (Laura Dern és Zoë Kravitz). Gyönyörűek, gazdagok, az égvilágon semmi dolguk, csak a gyereknevelés. A helyszín kaliforniai kisváros az óceán partján; luxuslakások, szép autók, fényűzés.

cq5dam_web_1200.png

Senkit sem áltatok: a karakterek, a fordulatok és az egész gazdag kertvárosi közeg egy szappanoperát idéz. Jó darabig csak az tartott a tévé előtt, hogy megtudjam, mi lesz a vége, hisz fényévekre van tőlem ez a világ. Ám az irritálóan tökéletes felszín hamar felfeslik; itt is, ott is egyre több gondosan leplezett titokra derül fény, az előbukkanó problémák pedig már csöppet sem szappanoperásak. Egészen komoly kérdések kerülnek terítékre a párkapcsolatokról, gyereknevelésről, a nők karrierépítéséről - hitelesen, életszerűen.

Tovább
Szólj hozzá!

Jólét / Good Time (2017)

2018. február 19. 09:40 - wim

Amatőr bankrablók, szerencsétlen lúzerek hányattatásai – a Jólét nem egy tipikus szajréfilm. Legalább annyira dráma is (erős társadalomkritikai töltettel), de azért rendesen pörög. Unatkozni nem fogunk rajta, legfeljebb lehangol. Mert a cím merő irónia: a sztori láttán inkább az az érzésünk, hogy ennél elcseszettebben már nem is mehetnének a dolgok.

good-time-trailer-700x300.png

Nyomasztó, lecsúszott világot mutat a Safdie-fivérek (Ben és Joshua) alkotása, egy testvérpár történetén keresztül. Nick, a fiatalabb szellemi fogyatékos; bántó szuperplánban nézünk először a szemébe, miközben egy terapeuta nyaggatja. A fiú végül zavarában sírva fakad. Ekkor ront be a bátyja, Connie (Robert Pattinson), hogy magával vigye – bankot rabolni.

Tovább
Szólj hozzá!