saját szoba

film

Róma /Roma (2018)

2019. február 15. 00:09 - wim

Hatalmas lelkesedéssel fogadta a kritika, hullnak a díjak, menetrendszerűen megérkeztek az Oscar-jelölések. Ezek után talán nem kellett volna meglepődnöm, mennyire megérintett, egészen az ujja köré csavart ez a főképp személyes emlékeket megelevenítő sztori.

Csaknem tisztán önéletrajzi, mégis időtlen; a felszínen egyszerű családi történet, de napok múlva is ott motoz az elménkben, újabb és újabb rétegeit tárva fel előttünk. Lefegyverző egyszerűségében nagyszerű, a képei pedig gyönyörűek.  Sokaknak persze unalmas lesz: lassú, szürke, meditatív, szóval nem egy közönségfilm - ennek ellenére Netflixen is elérhető.

30-roma_w1200_h630.jpg

A Rómában Alfonso Cuarón saját gyerekkori élményeit dolgozta fel; a cím nem az olasz fővárost, hanem Mexikóváros egyik kerületét jelöli. Sokatmondó tény, hogy a forgatókönyv megírása mellett a rendező a fényképezést, valamint a vágást is maga végezte. Szívügye volt ez az alkotás, elkészítése egyszerre megbékülési folyamat és egyfajta kaland, mely során feltárta, újraértékelte múltja egy darabját. Miközben utánajárt az eseményeknek, sok mindenre fény derült, amiről gyerekként nem tudhatott, vagy amit akkor még nem érthetett.

Filmje szuggesztív erővel, aprólékos hűséggel idézi meg a hetvenes éveket (az elején egy darabig olyan érzésem volt, hogy a saját múltamba zuhanok vissza: régi, cementlapos-verandás gyerekkori fotók világába). Ha manapság egy filmkészítő fekete-fehérben gondolkodik, megvan rá az oka. Ez esetben kézenfekvő, mert színesben hiteltelenek volnának az emlékezet által kifakított képsorok. Egy mexikói középosztálybeli család életének válságos időszaka pereg le előttünk: hogyan marad magára az anya négy gyermekével, és próbálja meg összefogni a széthullóban lévő családot; hogyan oldódik meg ezzel párhuzamosan háztartási alkalmazottjuk, Cleo (Yalitza Aparicio) sorsa, akit terhesen hagyott faképnél a barátja.

image.jpg

A rendező (a lurkók közül a középső fiú) egy dokumentumfilmes objektivitásával tárja elénk gyerekkora történéseit. Kamerája szemlélődő pozícióba helyezkedik; hosszú beállításokban, lélegzetelállító körsvenkekkel pásztázza a helyszíneket, egyformán higgadtan mutatva a reggeli készülődést, az üres lakást vagy a véres utcai zavargásokat. Nem enged közel a szereplőkhöz: keveset tudunk meg róluk, legfeljebb találgathatjuk, mit éreznek. Technikailag is megvan a két lépés távolság, legintimebb képkivágat a félközeli. A filmzene hiánya, a többségében amatőr színészek sok esetben rögtönzött, átélt alakítása (az adott szituációval általában a forgatás napján szembesültek), csupa olyan körülmény, mely a dokumentarizmus felé viszi a filmet. Ez a tárgyilagosság persze nem egyenlő a szenvtelenséggel, a távolság nem érzelmi, pusztán időbeli. Cuarón kontemplatívan viszonyul tárgyához, miközben sugárzik belőle az iránta érzett gyengéd szeretet.

Elősorban a nők iránt, akik meghatározó szerepet játszottak életének ebben a szakaszában. E két nő az anya és a már-már családtagként kezelt Cleo, a „pótmama”. A család, egyben a film igazi centruma nem az anya (talán furcsa, de így volt ez a való életben is), hanem az odaadó, alázatos szolgáló, akinek tiszta alakja a történet egy pontján észrevétlenül felröppen a többiek főlé. Az elbeszélő szinte földöntúli magasságba emeli ebben a jelenetben gyermekkora kulcsfiguráját (ez a titkos apoteózis a Sztalker kislányát juttatta eszembe). A kedves (és a stáb sok más tagjához hasonlóan amatőr) Yalitza Aparicio tökéletesen azonosul Cleo romlatlan figurájával. A lányt szeretettel - és státuszához képest szokatlan törődéssel - veszik körül munkaadói, a gyerekek csüggnek rajta, ő pedig sajátjaiként ragaszkodik hozzájuk.

aef6fd8893ee6267cd36c12a1961fc627cea7a7b.jpg

Az alkotó precízen rekonstruálja az eseményeket, ugyanakkor lírai megközelítéssel túl is emeli a valóságon, jelképessé formálja. A cselekmény zárt, leszűkített világban zajlik, ahová, ha betör is a történelem, a durva közjáték (mint a lövöldözés a bútorboltban) belefolyik az élet egyéb eseményeinek „örök eső módra” hulló zuhatagába. Mély értelmű szimbólum a tágabb világ követeként néha feltűnő repülőgép: az expozícióban még lent a vízben tükröződik, a befejezésben odafent az égen pillantjuk meg - érzékeltetve az időközben végbement nézőpontváltozást. A bő kétórás szemlélődés során, ha sikerül ráhangolódnunk a film hullámhosszára, átértékelhetjük viszonyulásunkat a világ dolgaihoz, hogy végül  eljussunk a békéhez, „mely meghaladja a megértést.” Bambuljunk rá nyugodtan a vége főcímre, figyeljük a falon a borostyánt, a tenyérnyi eget a házfalak fölött, egészen a végéig, míg a stáblista utolsó sora is elenyészik - és akkor majd meglátjuk. ;) (10/10)

Szólj hozzá!
Címkék: család lassú 10/10

Heavy túra / Hevi reissu (2018)

2019. február 02. 00:27 - wim

Február 6-ától ismét Finn Filmnapok  a Toldi moziban!

A négynapos vetítéssorozat kezdő lendületét Juuso Latio és Jukka Vidgren szeretnivalóan agyzsibbasztó vígjátéka adja meg. 

trip-2.jpg

Köztudott, hogy a skandináv országokban gazdagon (és módfelett sötéten) virágzik a metál zene kultusza, ezért ha a fenti cím alatt az áll, hogy „finn-norvég”, az fölkelti az ember figyelmét. Pláne ha az illető alapból bírja ezeket az arcfestős, hörgő, morgó északi őrülteket. Úgyhogy megnézi a filmet, a végén aztán (miután kisimította nevetéstől begörcsölt arcizmait) megállapítja, hogy ez azért fájt.

A Heavy túra kegyetlenül fárasztó, de ezzel együtt is igen szórakoztató komédia. Egy feltörekvő metálzenekarról szól, bár ahhoz, hogy élvezzük, nem kell feltétlenül a műfaj rajongójának lennünk. Ezerszer látott, klasszikus sztori: a jobb sorsra érdemes hősök elindulnak szerencsét próbálni, számos megpróbáltatás és már-már hihetetlen kaland után végre révbe érnek, és elnyerik jutalmukat (plusz a királylány kezét). A helyszín ezúttal egy álmos finn kisváros (vagy falu?), ahol a hosszú hajú rockereket legjobb esetben homokosnak csúfolják, rosszabb esetben drogos különcöknek tartják. Főleg a lányos képű, félszeg Turót (Johannes Holopainen), a fent említett banda énekesét, aki mellesleg (hogy nő is legyen a történetben) bele van zúgva a helyi virágbolt szép szőke eladónőjébe. Turóék már 12 éve próbálnak a szuterénben, kezdőnek tehát nem mondhatók, ehhez képest még egyetlen fellépésük sem volt. Most először érzik úgy, hogy eljött a saját számok írásának ideje. Neki is fognak egynek, csakhogy már az intrónál elszáll a lendület.

pagzfsaskhzrtyll7x2mykqn1im.jpg

Az áttörést végül egy elakadt húsdaráló hozza meg. A grindcore-ra, a srácok által művelt „hörgős” irányzatra én eddig még csak a „disznódaráló” jelzőt hallottam, ami amúgy abszolút találó, a csapatra sokkal jobban illik azonban saját címkéjük, a „rénszarvasdaráló” (teljes nevén „szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas daráló Krisztus-gyalázó extrém háborús pogány skandináv metál”). A hőn óhajtott egyéni hangzást ugyanis a rénszarvas-vágóhídon fedezi fel Lotvonen, a szólógitáros, miközben javában pakolja a gépbe a tetemdarabokat. Ezek után már megy minden, mint a karikacsapás. Elkészül a demókazetta, a Nagy Norvég Metálfesztivál (Northern Damnation) véráztatta menedzserével való találkozásuk pedig megnyitja az utat a hírnév felé. (Vagy mégsem?) Már csak egy busz kell (Death Van), promófotózáshoz jó lesz a traffipax, a név is megvan (Impaled Rectum  - inkább nem fordítom le), dobos a diliházból … mire befutnak a célegyenesbe, az együttes immár ütős attribútumokkal és kellőképpen durva háttérsztorival rendelkezik.

heavy-trip-trailer.jpg

A film úgy figurázza ki a metál (grindcore, black, death, trash és más alműfajok) közhelyeit, hogy nyilvánvalóan rokonszenvezik a főszereplőkkel és a stílus iránti határtalan lelkesedésükkel. A börleszkbe illő gegekkel, hányós és egyéb idióta poénokkal tűzdelt elbeszélés kőegyszerű, viszont következetesen felépített történet, amelyben minden a helyén van; olajozottan fordulnak a csavarok, megfelelő időzítéssel robbannak a poénok. Hogy a bugyuta vicceken is szívből tudunk nevetni arról elsősorban a karakterek tehetnek, akik  a legképtelenebb ötleteket is gyermeki ártatlansággal, egy némafilmhős naivitásával adják elő. Ha eredeti nyelven nézzük a filmet, egyedi ízt adhat mindehhez a finn nyelv számunkra szokatlan, játékos hangzása, amitől az összhatás még viccesebb - tekintettel a marcona kontextusra. A jellegzetes akcentussal kiejtett angol nyelvű dalcímek ezen belül is bónusznak számítanak, kár lenne kihagyni.

Az előadás után a rendezőkkel és a zenekar énekesével lehet beszélgetni a Toldi Klubban. Kedves metálrajongók, északi filmek és pihent agyú komédiák kedvelői, legyetek ott, ha tudtok! Üksz’, kaksz’ - indul a rock!  (7/10)

Szólj hozzá!

Babette lakomája / Babettes gaestebud (1987)

2018. december 23. 14:52 - wim

Bár külsőségeiben nem kimondottan karácsonyi - talán ezért nem jut eszébe soha a műsorszerkesztőknek - lényegét tekintve tökéletesen illene az ünnep esti tévéműsorba. Na nem azért, mert ez az egyik legjobb „evős” film (éppenséggel ez is szempont lehetne), hanem a belőle sugárzó béke és bölcs derű okán. Gabriel Axel alkotása éppen harminc éve nyerte el Dánia első Oscarját, de még ennyi idő után (akár sokadszorra) is képes megmelengetni a szíveket. babettes-feast-03.jpg

Tovább
Szólj hozzá!

Patrick Melrose (2018)

2018. december 05. 01:21 - wim

Edward St Aubyn huszonnyolc éves korára már megjárta az élet legmélyebb, legsötétebb bugyrait, így nem kellett különösebben színeznie, amikor emlékeiből regényt kezdett írni a nyolcvanas évek végén. Főként az hajtotta, hogy feldolgozza végre évekig magába fojtott, mérgező traumáit.  Gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta, majd a sebzett lelkű kisfiúból - törvényszerűen - sebzett lelkű felnőtt lett, totális drog- és alkoholfüggő. Válogatás nélkül elszívott, lenyelt, belőtt bármit, csak ártson; kész csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt az időszakot. Szerencsére eljött a pillanat, amikor úgy érezte, nem mehet így tovább (erre többször is sor került).

patrick_melrose_2.jpg

Tovább
Szólj hozzá!

Éles tárgyak / Sharp Objects (2018)

2018. november 04. 18:55 - wim

Piszkosul nyomasztó lett Jean-Marc Vallée idei, Gillian Flynn (Holtodiglan) bestselleréből készült minisorozata. Krimibe bújtatott dráma, jól bevált recept szerint; a bűnügyi szál szétbogozhatatlanul összefonódik benne a főszereplő személyes történetével, és nehéz eldönteni, melyik a nyugtalanítóbb. A széria több szempontból emlékeztet a Hatalmas kis hazugságokra, a rendező tavalyi nagy dobására: megint egy kisváros lezárt szekrényeiből potyognak elő a csontvázak, csillogó máz alól szivárog a rothadás bűze, és újfent előkerül az erőszak, a családon belüli bántalmazás témája, csak most kicsit másképp. A plakáton itt is három grácia vetíti előre a női dominanciát.

hbo-sharp-objects-netflix-streaming-920x518.jpg

Camille Preakert (Amy Adams), Saint Louis-i újságírót a főnöke azzal bízza meg, hogy egy bűnügyi riport kedvéért egykori szülővárosába, a Missouri-beli Wind Gap-be utazzon (a helyet senki se keresse a térképen). Egy tizenéves lány eltűnése borzolja az ottani kedélyeket, különösen, hogy pár hónappal azelőtt holtan találtak egy másikat. Nincs kizárva a sorozatgyilkosság lehetősége; a főszerkesztő szerint érdemes utánajárni az ügynek, és Camille-t - volt helybéliként – mindenkinél alkalmasabbnak látja a feladatra. A megbízást egyfajta terápiának is szánja: a lány pszichés gondokkal küzdő, masszív alkoholista, talán nem tenne rosszat neki, ha visszatérne gyermek-és kamaszkora színhelyére, leszámolni a múltjával. Camille kelletlenül bár, de odautazik, hogy szembenézzen azzal, amitől egyszer már elmenekült. Az autóban Led Zeppelin szól, ebből is látszik, hogy a soundtrack-kel már nem lehet nagyobb baj.

Tovább
Szólj hozzá!

A rodeós / The Rider (2017)

2018. október 11. 10:15 - wim

A rodeós rangos fesztiválok után DVD formájában érkezett meg hozzánk a közelmúltban, borítóján „Az év egyik legjobb filmje” ajánlással, ami elég elcsépelten hangzik, ám ezúttal egyetérthetünk vele. Címéhez képest nem tartogat meglepetést: jóformán mást se látni benne, mint lovakat, karámot, kockásinges, cowboykalapos férfiakat meg a fakó füvű prérit. A várható nagy viadalok viszont hiányoznak, legfeljebb emlékként bukkannak fel a legendás lóbetörések, bikarodeók. Hallgatag, mélázó filmre számítsunk, Brady Blackburn (Brady Jandreau) ugyanis csak volt rodeós. Csúnya esésből lábadozik, és lassan bele kell törődnie, hogy koponyasérülése folytán soha többé nem versenyezhet, sőt talán lóra sem ülhet. Most az a kérdés, képes-e elengedni mindazt, ami idáig az életét jelentette.

the_rider_stills_1_1_8.jpg

Tovább
Szólj hozzá!

A hullaégető / Spalovač mrtvol (1969)

2018. augusztus 30. 21:21 - wim

Két közelmúltbeli vonatkozása is van ennek a filmnek. Egyrészt idén áprilisban halt meg a rendezője, Juraj Herz, aki ha nem is tartozott a cseh újhullám legismertebb arcai közé, mégiscsak egyik jeles képviselője volt. A másik, ugyancsak gyászos aktualitást a prágai tavasz leverésének évfordulója adja; bő tíz napja, huszadikán volt ötven éve a dicstelen bevonulásnak. A hullaégető kevéssel az események után készült (1969 márciusában mutatták be) - az új rendszer egyből be is tiltotta.

sajat-01cremator_br01.jpg

A rendező legismertebb és legjobb alkotását persze nem holmi évfordulók teszik időszerűvé, hanem a főszereplő példázattá emelt, máig aktuális története. Dermesztő parabola egy átlagember meredek pálfordulásáról. Hogyan tagadja meg elveit, szeretteit, még csak nem is félelemből: őszinte hittel, hangzatos ideológiáktól szédítve. Herz mindig is vonzódott a goteszk látásmódhoz, morbid ötletekhez: talán még van, aki emlékszik 1981-ből a Vámpír négy keréken vérszívó Skodájára. Meglehet, a Ladislav Fuks regénye nyomán készült A hullaégető a vámpíroshoz képest kevésbé szórakoztató mozi, de jóval horrorisztikusabb. Kimondhatatlan nevű főhőse, Karel Kopfrkingl (Rudolf Hrusínský) a prágai krematóriumban dolgozik. Példás férj és apa; feleségével udvarias, két gyermekével szigorú, de szeretetteljes. Úgy tűnik, egyedül családjának, valamint munkájának él. Ám a politikai helyzet egyre aggasztóbb. 1938 végén járunk, a németek hamarosan megszállják Csehországot. Egykori katonatársa, a németbarát Reinke kitartóan csöpögteti Karel fejébe az új tanokat (fajelméletet, antiszemitizmust), aminek eredményeképp nett kispolgárunk végül belép a náci pártba. Innentől már egyenes út vezet lefelé – nem is gondolnánk, micsoda mélységekbe.

Tovább
Szólj hozzá!

A naplemente ragyogása / Hikari (2017)

2018. július 19. 20:58 - wim

El lehet képzelni, mi jön át számunkra egy filmből, amit hallani ugyan hallunk, a látványt viszont másvalaki tolmácsolja. A sztori még valószínűleg követhető, de tolmács legyen a talpán, aki képes visszaadni szavakkal a képek sugallta többletjelentést. Naomi Kawase (A remény receptje) alkotásának hősnője, Misako (Ayame Misaki), éppen ezzel foglalkozik: audionarrátor. Egy tesztvetítésen ismerjük meg, ahol a célközönség, vakok és gyengén látók mondanak véleményt az általa készített kísérőszövegről.

sajat-hikari0.jpg

Tovább
Szólj hozzá!

Vadnyom / Pokot (2017)

2018. július 04. 23:00 - wim

sajat1-pokot2.jpg

Agnieszka Holland filmje a tavalyi Berlinálén Ezüst Medvét kapott. Mi akkor Enyedi Ildikó győzelmét ünnepeltük, alig figyeltünk a többi díjazottra, a Vadnyomról pedig nem nagyon beszéltek. A fesztiválon állítólag kifütyülték - de hát a semmiért nem adnak Ezüst Medvét (sem Oscar-jelölést), Holland meg mégiscsak napjaink egyik legfontosabb lengyel rendezője.

Az utóbbi években főleg sorozatokhoz adta a nevét (többek között a Drót egyik epizódjához is), rengeteget forgatott külföldön, nemrég azonban hazatért; új filmje hazai tájakon, jobbára lengyel közreműködőkkel készült. Ehhez képest a történetben nincs sok „hazai” íz: bárhol és bármikor játszódhatna, van itt minden, mint a New Age-ben. Nem mintha szidni akarnám, elvégre hibái ellenére is élvezetes, komótos krimi. Más kérdés, hogy ennél többre pályázik; így történhetett, hogy mind műfaját, mind szándékait illetően keszekusza lett. Lényegében bűnügyi sztori (a sötét, abszurd északi fajtából), amit gyakorta elnyom az állatvédő hevület. A főszereplő bölcselkedései a dráma felé tolják, a mesésen kikerekedő romantikus szálak pedig idillt ígérnek. Végül aztán csak kirajzolódik egy bűntett, összeállnak a kirakósdarabkák, mint minden valamirevaló krimiben.

Tovább
Szólj hozzá!

No, megállj csak! / Ну, погоди! (1969-2006) - egy híján ötven

2018. június 14. 00:56 - wim

1969. június 14-én kezdték sugározni aNu págágyí”-t, minden idők legsikeresebb szovjet rajzfilmsorozatát. Közel húsz éven keresztül ment (egész pontosan 1986-ig, a Farkas hangját adó Anatolij Papanov haláláig). A példátlan népszerűség miatt 2005-ben újraélesztették a szériát; új szinkronnal és 20 újabb epizóddal futott még egy évig, sokak örömére. Ez az a mese, amiben egy hosszú hajú, trapéznadrágos farkas üldözi a nyulacskát. Először még azért, hogy megegye, később már csak úgy, bosszúból, A nyúl persze mindig kifog rajta, és a végén állandó elemként felhangzik a rekedt kiáltás: Nu zájec, nu págágyí!

sajat-3farkas.jpg

A Farkas és a Nyúl kalandjainak nálunk is megvan a rajongótábora, főleg az idősebbek körében, akik még a tévéből ismerik. Az ifjabbak DVD-n, sőt képeskönyvben is találkozhattak vele - szülője válogatja. Gyerekeim rég kinőttek a mesevideókból, de még mindig fülig ér a szájuk, ha meglátják a Farkast a képernyőn. Viszont azóta sem tudják feldolgozni, miért ezt néztük az erőszakosnak mondott Tom és Jerry, helyett, mikor itt a főszereplő egy deviáns, láncdohányos huligán; csúfot űz a rendőrségből, kombájnnal kergeti a Nyulat, és reflexből behúz egyet a kacsának.

Tovább
19 komment