Update: Amikor ezt a cikket írtam, csak remélni tudtam, hogy a Nagyi projektet előbb-utóbb a nagyközönség számára is elérhetővé teszik. És igen! A film immár a Cinegón, sőt a Netflixen is látható. Különösen az utóbbi csatornának örülök, mivel itt sűrűbben tallózik a fiatalság, márpedig ez a projekt nekik készült.  Unokák készítették a nagymamáikról; átlagos, néha idegesítő, huszonegyedik századi fiatalok.

Nem győzöm eléggé sajnálni, hogy annak idején nagyszülők nélkül nőttem fel (messze laktak, korán meghaltak), ki tudja, micsoda történeteket hallhattam volna tőlük. Így csak a szomszéd bácsi háborús sztorijainak lehettem néha fültanúja; igaz, az sem volt mindennapi élmény, tudott mesélni az öreg. Révész Bálint és barátai (a brit Meredith Colchester és a német Ruben Woodin Dechamps) viszont azon mázlisták közé tartoznak, akik még kedvükre beszélgethettek a nagyanyáikkal. Mindannyiunk szerencséjére ők maguk is felismerték, hogy mekkora mázlisták, és elhatározták, hogy filmet készítenek a mamákról, akikkel mindhárman rendkívül meghitt, bizalmas viszonyt ápolnak. Még brightoni egyetemistaként álltak neki a projektnek, miután felfedezték egymásban a közös pontot, a fantasztikus nagymamákat és velük való különleges kapcsolatukat. Hét éven keresztül faggatták őket az emlékeikről, kötetlenül diskuráltak, játszottak velük a kamera előtt; de nemcsak időben utaztak, a valóságban is felkeresték a múlt néhány fontosabb helyszínét. Az így együtt töltött hosszú idő olyan vallomásokat hozott elő riportalanyaikból, amiket korábban még soha senkivel sem osztottak meg.

Az emlékezés tárgya többnyire a második világháború, az elbeszélő idős hölgyek korántsem átlagosak: Colchester mamája kódfejtő titkosügynök volt, Révész Bálinté holokauszt-túlélő, Woodin Dechamps-é pedig náci szimpatizáns családban nőtt fel. Merőben ellentétes szemszögeket képviselnek tehát, felettébb izgalmas, ahogy e nézőpontok ütköznek, illetve egymáshoz közelednek. A közeledés szó szerint is lezajlik, az unokák személyes találkozót szerveznek, ahol békésen elüldögélhet egymás mellett ez a három, teljesen különböző életutat megjárt asszony. Révész Lívia a láger után meggyőződéses kommunista lett; érdekes, hogy épp közte és a német Gudrun Dechamps között alakul ki egyfajta barátság; Rosanne, az angol nagyi más világban él, az ő szemében alig van különbség nácik és kommunisták között. Az iskoláslányként még Hitlerért lelkesedő Gudrun később kellemetlenül érezte magát családja politikai nézetei miatt, és ezt a zavartságot még Rubenen is érezzük. 

A történetből teljesen kimarad a szülők generációja, a jelen lévő unokák pedig időben már annyira eltávolodtak a felidézett eseményektől, hogy nem éreznek irántuk mást, csak kíváncsiságot. Ez az elfogulatlan hozzáállás megkönnyíti a mesélők dolgát, kényesebb témák előtt is megnyílnak. Közben többször tanúi lehetünk annak is, ahogy a srácok megvitatják menet közben felmerülő személyes érzéseiket; őszintén, köntörfalazás nélkül. Például, hogy milyen gáz lehet a háború, amikor sorra halnak körülötted; vagy hogy milyen idegesítően lassúak az öregek. Elkészült munkájuk így legalább annyira szól róluk, a kérdezőkről, mint riportalanyaikról - a mai huszonévesek nyelvén, szemszögéből és naivitásával. Ezzel függ össze, hogy olykor játékkal, bohóckodással próbálják oldani a téma komolyságát. A nagyanyák mindig partnerek a játékban, de Révészék azért néha túltolják a biciklit. Mert tündéri, ahogy Roseanne az egykori munkahelyén telefonbeszélgetést imitál néhai főnökével, a Hitler-bajusszal grimaszoló Lívia nagyitól viszont elszorult a szívem. Továbbá azt sem hiszem, hogy a mai fiatalokat közelebb hozná a holokauszt-történetek megértéséhez, ha FPS-t játszanak a volt gettó helyén. Persze, az ellenérzéseim talán csak abból fakadnak, hogy magam is ama bizonyos elfogult, érzelmektől béklyózott szülői generációhoz tartozom. Meglehet. Az idétlenkedés mindenesetre Líviánál is kiveri egyszer a biztosítékot.

A film vége felé szóba kerülnek a halálhoz fűződő érzések, félelmek is. A forgatás befejeztével Colchester nagymamája, Roseanne már nem él. Hét év hosszú idő, a fiatalok mintha komolyodnának, mondhatni, felnőnek a projekt alatt - habár a jelenetek tényleges időrendjét nehéz lenne megállapítani. A sorrend csapongó, és általában kissé kaotikus ez a Projekt, de így is élmény, jó lenne, ha minél többen láthatnák ezeket a nagyikat. Igaz, első körben  inkább mindenki keresse fel a magáét. Aki még teheti.