Peter Jackson dokumentumfilmet rendezett az első világháborúról. Nem akármilyet, eddig még biztosan nem készült hasonló. A témával kevesebb játékfilm foglalkozik, mint a második világégéssel, időben is messzebb van tőlünk, ami ránk maradt: szemcsés, ugráló felvételek. A They Shall Not Grow Old anyagát viszont mintha tegnap forgatták volna. Míg nézzük, könnyen elfelejtjük, hogy jó száz évvel ezelőtt vették fel - a minősége felől a napi híradóba is bekerülhetne.

A cím Laurence Binyon 1914-es verséből való (Az elesettekért); abból a versből, amely minden évben elhangzik Ausztrália és Új-Zéland nemzeti gyásznapján, a gallipoli csata évfordulóján. Gallipolinál harcolt (még anyaországi britként) Jackson nagyapja is. A Gyűrűk ura rendezője a papáról szóló történeteken cseperedett fel, azóta is kitartóan érdeklődik a korszak iránt, és odahaza, Új-Zélandon lelkesen gondozza a Nagy Háború emlékét. Örömmel tett hát eleget a londoni Imperial War Museum felkérésének, hogy a háború lezárásának centenáriumára készítsen egy dokumentumfilmet. Munkájához felhasználhatta a múzeum teljes archívumát (plusz a BBC 600 órányi hanganyagát), a végeredményt tekintve pedig elmondhatjuk, hogy jól sáfárkodott a rábízott értékekkel. Az eredetileg félórásra tervezett produkciót végül a saját költségéből másfél órásra növelte, az alkotást nagyapja emlékének és a Flandriában elesett névtelen hősöknek ajánlotta.

Jacksonék az archív felvételeket a mai néző számára is élvezhetővé javították: a mozgás folyamatossága érdekében a zötyögős 13-15 fps-t 24-re gyorsították, számítógép segítségével pótolva a hiányzó képkockákat. A fekete-fehérből színes lett - ami bár elsőre ijesztően hangzik, elég a mellékelt képekre pillantani, hogy nyugtázzuk, példásan oldották meg a feladatot (nyilván nem két nap alatt). Az eredetileg néma képsorokhoz hangsávot is készítettek: rekonstruálták a zajokat, zörejeket, sőt szájról olvasni tudók segítségével megfejtették, mit mondhattak a katonák (állítólag még a megfelelő tájszólásra is ügyeltek a hangalámondáskor).

Mindez igazán kivételes technikai bravúr, ám a cél több volt holmi attrakciónál: az alkotók közelebb akarták hozni a maiakhoz ezt a korszakot, kiemelni a feledés homályába merült arcokat. A dolog működik, az új életre támadt képek fölkeltik az érdeklődést.

Míg figyeljük őket, az egykori résztvevők elbeszélését hallgathatjuk. A narrációt több mint százhúsz veterán beszámolójából vágták össze egyetlen folyamatos történetté. Lényegében ez minden angol katona története, aki tizenévesen, megszédülve a propagandától, magát idősebbnek hazudva lelkesen beállt a seregbe, a nyugati fronton megtapasztalta a poklot, és utólag - már ha túlélte -, így összegezte tapasztalatait: „Időnként borzalmas volt, de örülök, hogy a részese lehettem”. Ami megdöbbentően hangzik, a filmből azonban kiderül, miért érezhették így. Ezek, a seregbe kerülésükkor gyakran még növésben lévő 14-16 éves fiúk ez alatt a néhány év alatt váltak felnőtté (fizikailag és lelkileg egyaránt), így utólag visszagondolva legtöbbjüknek a háború a férfivá éréshez szükséges beavatást jelentette; annyi idő távlatából olykor még a megpróbáltatások is pozitív színben tűntek fel.  A fiatalság egészséges túlélési ösztönével igyekeztek gyakorlatiasan kezelni a rájuk zúduló szörnyűségeket – mint tudjuk, bőven volt benne részük. Bombázás, roncsolt húsdarabok, mindent átható bűz, tetvek, patkányok, fagy, mellig érő víz az árkokban. És az éhség: „mindig éhesek voltunk” - mondja az egyik túlélő, szinte kedélyesen.

A nyugati frontra vezényelt csapat valahol Flandriában, a lövészárokban gubbaszt hónapokig, anélkül, hogy tisztában lennének ennek az egésznek az értelmével. Nincs rálátásuk az aktuális műveletekre, így a nézők is ebből az alulnézetből látják a történéseket. Amikor összecsapásra kerül a sor, nem tudhatjuk, éppen melyik csata zajlik, csak annyit, hogy futni kell előre, bármi történjék, mert aki visszafordul, azt a saját parancsnoka fogja lelőni. Velük együtt csodálkozhatunk rá az akkor még újdonságnak számító tankokra. Megtudjuk, mi járt a fejükben az első ütközet előtt. Néhány önfeledt képsor a pihenőről, majd a leszerelés, a feleslegessé válás érzése. A közelharcot leíró rész formailag  gyengébbre sikeredett, bár érezhetően tetőpontnak szánták: az egyhangú vizuális megoldások miatt monoton és túlnyújtott lett. A hazatérést az első húsz perchez hasonlóan megint régimódi, fekete-fehér képek mutatják szögletes mozgású alakokkal, ezzel mintegy keretbe foglalva, történelmi távlatba helyezve az eseményeket.

A They Shall Not Grow Old fiatal angol frontkatonák háborús élményeit meséli el, nem többet, nem kevesebbet. Nem tolja el a hangsúlyokat, arról beszél, amit ők tartottak említésre érdemesnek - közben a képek persze többet is mutatnak. Abban, ahogyan megélték mindezt, lényeges szerepe volt a fiatalságuknak (lévén szinte gyerekek), másfelől a brit szemszög is tagadhatatlan. Szó nincs tehát átfogó igényről, a film csupán egy darabját emeli ki a korszak valóságának, viszont annál hitelesebb. Apropó, britek: „Az első dolgunk mindig az volt, hogy főztünk egy teát” – így a narrátor, és tényleg mindenben meglátták a vízforralót, legyen az vízhűtéses géppuska vagy gőzmozdony. Végül, hogy témánál maradjunk, a zárómondat sem tagadja meg magát: irgalmatlanul keserű és szinte monthy python-os slusszpoén.