saját szoba

film

Patrick Melrose (2018)

2018. december 05. 01:21 - wim

Edward St Aubyn huszonnyolc éves korára már megjárta az élet legmélyebb, legsötétebb bugyrait, így nem kellett különösebben színeznie, amikor emlékeiből regényt kezdett írni a nyolcvanas évek végén. Főként az hajtotta, hogy feldolgozza végre évekig magába fojtott, mérgező traumáit.  Gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta, majd a sebzett lelkű kisfiúból - törvényszerűen - sebzett lelkű felnőtt lett, totális drog- és alkoholfüggő. Válogatás nélkül elszívott, lenyelt, belőtt bármit, csak ártson; csoda, hogy túlélte ezt az időszakot. Szerencsére eljött a pillanat, amikor úgy érezte, nem mehet így tovább (erre többször is sor került).

patrick_melrose_2.jpg

Patrick Melrose (Aubyn alteregója) történetéből az idén minisorozat készült Edward Berger (Terror) rendezésében; öt vékony kötetből öt epizód. A regényt nem olvastam, a sorozat viszont lenyűgözött. Pimasz, elegáns, a humora fekete, mint az éjszaka. Az igényes képeken harsányság és visszafogottság kettőssége vibrál, émelyítő naturalizmus váltakozik színes narkós víziókkal, pazar pompa kilátástalan szürkeséggel. A tartalom pedig súlyos, tud ütni - egyszóval jó anyag.

Egy drog-és alkoholfüggő dokumentumértékű esetleírása, pokoljárás, harc a démonokkal: láthattunk már hasonlót, de talán még soha ilyen közelről, ennyire átérezhetően. Kicsit azért fura, hisz a főhős egy dúsgazdag arisztokrata: miért áll mégis ennyire közel hozzánk? Több okból – például, mert kidolgozott háttérrel rendelkezik. Az elbeszélés, miközben kisebb-nagyobb kihagyásokkal követi sorsának jelenbéli alakulását, időben állandóan visszaugorva feltárja mindazt, amit múltjáról, családjáról tudni kell ahhoz, hogy megérthessük - vagy legalábbis megsejthessük, mitől van ennyire széthullva. A múlt és a jelen sűrű egymásra vágásának köszönhetően mindannyian meglátjuk a felnőtt férfiban a kisfiút, aki apja halála után sem képes szabadulni annak nyomasztó árnyékától.

david_rough_3_1.jpg

A cselekmény origója az apa halálhíre. A sok visszatekintés ellenére a sztori epizódról epizódra előrehalad (néha éveket ugrik), az egyes fejezetek Patrick életének egy-egy fontosabb állomását dolgozzák fel. A főszereplő származása révén bőséges ízelítőt kapunk a brit felső tízezer nagystílű, dekadens életviteléből (egyúttal maró kritikát is), bár ez a lényeget illetően szinte mellékes, hiszen a film legfájóbb témái (addikció, családon belüli erőszak, az elszenvedett traumák általi determináltság) függetlenek a társadalmi közegtől. Ami újabb ok, hogy közeli ismerősünknek érezhessük Patrick Melrose-t - aki mellesleg egyre jobban elidegenedik saját osztályától.

Legfőbb érv azonban maga Benedict Cumberbatch: elsöprő lendülettel, átéléssel hozza a figurát, anélkül, hogy túljátszaná. Boldogtalanság, rettegés, halálvágy, pánikrohamok, kétségbeesett küzdelem egy normális életért: dráma tekintetében a film erős és felkavaró, nem utolsósorban a remek színészek miatt. Cumberbatch mellett Jennifer Jason Leigh alakít hatalmasat Patrick bénult, befolyásolható anyjaként, aki fiához hasonlóan maga is áldozat - Hugo Weaving az apa szerepében igazi gennyláda.

u961hexzbibqgrgqsiv0usdir2m.jpg

Ezek után a darab komolyságát nem tudja aláásni sem az egyes jelenetek abszurditása, sem a túláradó cinizmus. Patrick számára az irónia létszükséglet - nyilván fájdalomcsillapítóként használja. Elsőre nem is érezzük odavetett, könnyednek tűnő megjegyzései borotvaélét, csak utólag kezd sajogni, bár néha egészen mélyre hatol („gyerekeket szült nekem, hogy lebuktasson”). Ami pedig az abszurditást illeti, néha tényleg muszáj röhögni, de közben összeszorul a gyomrunk. Így megy az elejétől fogva, ki lehet próbálni: másfél percig sem kell néznünk a legelső részt, és már jön az első „poén”.

Rejtőznek még hasonló, leheletfinom csavarok az elbeszélésben, melyek a legváratlanabb pillanatokban fordulnak el, utat nyitva egy teljesen más irányba, de ez a kifinomultság más területeken is érzékelhető. Például a szerkesztésben, ahogy az utolsó epizódban befejeződik az elsőben elkezdett gyerekkori flashback, szívszorítóan kerekre zárva a történetet. A következetes jelképhasználatban (lásd: gekkó a falon) vagy a filmzene telitalálataiban.

patrick-melrose-2_1.jpg

A német Edward Berger, mondhatjuk, angolos eleganciával dolgozott. Gyanítom, hogy az adaptációt illetően is jelesre vizsgázott, csakhogy ennek megítéléséhez el kellene olvasnom a könyvet. Alig várom. (9/10)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr9114433186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.