saját szoba

film

A naplemente ragyogása / Hikari (2017)

2018. július 19. 20:58 - wim

El lehet képzelni, mi jön át számunkra egy filmből, amit hallani ugyan hallunk, a látványt viszont másvalaki tolmácsolja. A sztori még valószínűleg követhető, de tolmács legyen a talpán, aki képes visszaadni szavakkal a képek sugallta többletjelentést. Naomi Kawase (A remény receptje) alkotásának hősnője, Misako (Ayame Misaki), éppen ezzel foglalkozik: audionarrátor. Egy tesztvetítésen ismerjük meg, ahol a célközönség, vakok és gyengén látók mondanak véleményt az általa készített kísérőszövegről.

sajat-hikari0.jpg

A másik főszereplő a közönség soraiban ül: Nakamori úr, a szeme világát fokozatosan elvesztő, neves fotóriporter. Masatoshi Nagase amúgy a mogorva palacsintás ember A remény receptjéből; ezúttal is morózus, megkeseredett figurát alakít, akinek viselkedését - helyzetét tekintve - meg tudjuk érteni. Epés, bár jogos megjegyzéseket tesz Misako szövegére. Sejthető (mondhatnám, a vak is látja), hogy kettőjük között még lesz valami. Lesz bizony, de a film (szerencsére) nemcsak erről szól. Mivel a cselekmény középpontjában egy mozgókép áll, amellyel a szereplők dolgoznak, sok önreflexív, magára a filmkészítésre is vonatkoztatható megállapítás elhangzik: mennyire kell / és lehet magyarázni a láthatót? Nincs könnyű dolga Misakónak, ha el akarja találni a helyes arányt. Nem beszélve róla, hogy ahány néző, annyiféle értelmezés, mindenki mást emel ki egy adott képsorból.

A naplemente ragyogása pasztellszínekkel festett, lírai darab. Lassú, meditatív. Elmélkedésének tárgya a látás, a képek mibenléte, a látható (sokszor jelentéktelen apróságok) mögötti lényeg.  „Nincs gyönyörűbb a tünékeny dolgoknál” – mondja Misako, akinek munkája tulajdonképpen abból áll, hogy megnevezi, ezáltal kiemeli, hangsúlyossá teszi a valóság olyan elemeit, amelyeket talán észre sem vennénk. Fotók, emlékképek, reflexiók sora szövődik a történetbe, az események közé iktatott tájképek hamisítatlan zen-hangulatot árasztanak. Fénybe oldódó lágy kontúrok, mélabús zongoraszólamok… jóleső érzés elmerülni Kawase mozijában. Kár, hogy olykor zavar támad a harmóniában. A bölcselkedés néha modorosságba hajlik, és van, mikor a lassúságot is indokolatlannak érezzük - mintha csak az időt húznák. Legzavaróbb a szerelmi szál túlzott előtérbe helyezése. Persze, nem a szerelemmel van a baj, hanem a túlfűtött érzelmekkel. Ez a bosszantó, nyugatias szenvelgés a befejezésre is rányomja bélyegét.
sajat-hikari1.jpg

A bociszemű Ayame Misakinak nem kell megerőltetnie magát Misako szerepében: többnyire csak néz, kedvesen, udvariasan, elvégre a tekinteté a főszerep (no meg az arcoké, a rengeteg premier plán révén). Egy hosszan kitartott tekintetre pedig sok mindent mondhatunk; az már rajtunk áll, mit látunk benne, mélységet vagy nyálas érzelgést. Még ha a Hikariról túlzás is lenne az utóbbit állítani, annyi biztos: keskeny határon egyensúlyoz. Egyedül a jól öreg japán visszafogottság menti meg attól, hogy az érzelmi viharok besodorják valami feneketlen sziruptócsába. Így bár kicsit cukros, azért még nem ragad. Különben meg elég ránézni a plakátra, nem árul zsákbamacskát. Meglehet, A remény receptje jobb volt, de itt is hasonlóan derűs, pozitív életszemlélettel találkozhatunk. Kedves, reményt keltő mozi. (7/10)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr3314123783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.