saját szoba

film

Sosem voltál itt / You were never really here (2017)

2018. június 01. 00:43 - wim

Joaquin Phoenix tavaly Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta ezért a filmért, ami bőven elég ahhoz, hogy látni akarjuk - tökmindegy, miről szól. Azóta várom. Most végre megérkezett, de mégsem érzek akkora lelkesedést.

sosemv-2.jpg

Pedig minden együtt van. Szép képek, emlékezetes kompozíciók, Phoenix játéka hibátlan, az elbeszélés szűkszavú (a forgatókönyvet is díjazták), és Joe Bini vágó sem ad ki a kezéből fércmunkát (húsz éve dolgozik együtt Werner Herzoggal). Próbálom összeszedni, miért nem szerettem Lynne Ramsay moziját. Félreértés ne essék: akad rajta szeretni való is.

Eleve lehangoló história, mocskos világba merít alá, igaz, ennek nincs köze a minőséghez. Ahogy a rendező korábbi munkái (Patkányfogó, Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről) sem matinédarabok, úgy a Sosem voltál itt megtekintéséhez is kell némi mazochizmus. Különösen kellemetlenné teszi az élményt, hogy a film egészen a traumatizált főszereplőre fókuszál: az ő érzékelését követi, az ő pszichéje - és fizikuma - tölti ki a teret, egy teljesen szétesett figuráé (háborús veterán, volt FBI-ügynök), aki már önmagát sem képes elviselni.

Joe a felütésben épp egy nejlonzacskóval fojtogatja magát. Később is előszeretettel űz hasonló játékokat; nem mintha mostani „szabadúszó” munkája nem tartogatna elég halálközeli élményt. A férfi ugyanis bérgyilkos. Ehhez képest viszont példás türelemmel, gyengédséggel gondoskodik idős anyjáról - az egyetlenről, aki az élethez köti. Feje tömve a múlt kísérteteivel, a bevillanó emlékek gyerekkori vagy szolgálatban szerzett megrázkódtatásokat idéznek. Ám a pokol nemcsak odabent van. Az a bizonyos eső azóta sem mosta tisztára az utcákat; dúl az erőszak, gátlástalanság, korrupció. Hősünk feladata egy politikus tizenéves lányának (Ekaterina Samsonov) kiszabadítása egy luxusbordélyból. Csakhogy a végrehajtás során kelepcébe kerül - és elszabadul a káosz. Joe-t már csak a bosszú hajtja. A sztori mégis megváltástörténet: pokoljárástól megbocsátáson át a szabadulásig.

sosemv-3.jpg

A Biblia már az első percben a kukában landol – innen indulunk (szájbarágás, de erre még visszatérünk). A testközelbe tolakodó szuperplánok szinte fizikailag éreztetik a férfira nehezedő teher (önnön személyisége) súlyát. Jelenléte, közérzete mindenre rátelepszik, ehhez képest a cselekmény jócskán háttérbe szorul. Az elbeszélés tele van lyukakkal, flashbackek törik szét a linearitást, sok az elvarratlan szál, és elenyésző információnk van a többi szereplőről. A beszéd minimális, főként a képekre hagyatkozhatunk, ezek azonban inkább érzéseket továbbítanak, mint történetet. A leszűkített képkivágások bizonytalanságban tartanak: elégetett fotó, véres kalapács, letakart füstjelző – lehet találgatni, mi zajlott a szobában. Az erőszak így sokszor kívül reked a látómezőnkön, de sose bánjuk. Joe eléggé durva dolgokra képes.

A nyomasztó, kellemetlen összhatást Jonny Grenwood (Radiohead) zseniálisan idegtépő soundtrack-je koronázza meg, a zenei hatások utcazajjal keverednek vagy a tévéműsor fecsegésével. Vagy egy atonálisnak csöppet sem mondható, negédes sláger idézi hátborzongatóan az eltiport ártatlanságot. Maga a sztori több ponton és szembetűnően hasonlít /utal más filmekére (Taxisofőr, Léon, a profi, Drive - csak néhány példa); nem tudom, mennyire ludas ebben az alapmű, Jonathan Ames regénye, de mindegy is. Fogadjuk el, hogy nem annyira az események a fontosak, mint a hozzájuk való viszonyulás - valamint a személy, akinek a tudatán mindez átszűrődik.

sosemv-1.jpg

Phoenix szuggerál, mint egy óriáskígyó, fölösleges túlragozni: ezt a filmet őmiatta kell látni. Az elliptikus, képi benyomásokra alapozó előadásmód ugyancsak rokonszenves, bár ez már valószínűleg kevesebbeknek. Kimondottan utáltam viszont, ahogy ezt a szikár, sallangmentes elbeszélést holmi didaktikus rendezői szándék alig észrevehetően a pátosz, az érzelmesség irányába tolja. Nem mindig tetten érhetően, de annál zavaróbban. Kár érte. Többen így is nagy műnek, a rendezőnő legjobb, legkiforrottabb munkájának tartják – ezt már ki-ki döntse el maga. Nekem nem lett a kedvencem. J. Phoenix meg eddig is az volt. 7/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr6214016090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.